×

„Megint lesz majd blueshullám”
Beszélgetés Ferenczi Györggyel
Soós Tamás
2016 // 07. 07

„A blues harminc­éven­ként vissza­jön, és üt egy nagyot, úgy­hogy megint lesz majd blues­hullám, és a bró­kerek a Sza­bad­ság téren tra­péz­ga­tyá­ban fog­nak járni” – vallja Ferenczi György, akivel a magyar blues múlt­járól és jele­néről, na meg blues és nép­zene össze­háza­sítá­sá­ról beszél­gettünk.

„A blues harmincévenként visszajön, és üt egy nagyot, úgyhogy megint lesz majd blueshullám, és a brókerek a Szabadság téren trapézgatyában fognak járni” – vallja Ferenczi György, akivel a magyar blues múltjáról és jelenéről, na meg blues és népzene összeházasításáról beszélgettünk.



Haldoklik a blues, mert semmi új nem születik” – mondta Hobo legutóbbi lemeze, a Requiem a bluesért kapcsán. Te hogy látod: tényleg kihalófélben van a blues?

A helyzet nem jó, de szerintem nem fog kihalni a blues. Magyarországon két aranykora volt a bluesnak és a rock and rollnak. Az egyik a hatvanas-hetvenes években (ennek a csúcspontja a Syrius volt, és Radics Béla), a másik a kilencvenesben. Akkor itt öt-hat évig Woodstock volt. Bárhova mentünk, három napig tartott egy koncert. Minden buli után házibuli volt. A komcsi rendszer még éppen csak véget ért, úgyhogy 7-kor voltak a bálkezdések, és 11-kor már házibuliban voltunk. A zenekarok jártak egymás koncertjeire, mert tudni kellett, mit muzsikál a másik banda, különben lemaradtál. Ez egy magas színvonalú jamsession kultúrát eredményezett. Fel se engedtük a színpadra azt, aki majomkodott.

Ez a generáció nagyon odavágott a rendszerváltáskor, olyannyira, hogy sokan meg is haltak közülünk (Kepes Robi, Pribil Gyuri, Oláh Andor). Lehetett érezni azt is, hogy égnek ki a zenekarok, mert háromszáz koncertet muzsikáltunk egy évben. Részemről öncélú tekerésbe torkollt az egész. Görcsösen szórakoztam, mert nem akartam elveszteni ezt a woodstocki fílinget. De nem lehetett megállítani a folyamatot. És akkor sorban szétestek a bandák.

A kilencvenes évek végi generációváltásra sem voltunk felkészülve. Azt hittük, a magyar Woodstock örökké fog tartani, de a következő generációt már nem érdekelte a blueszene. Ott találtuk magunkat közönség nélkül, és ez szétrobbantotta a műfajt. Mindenki elkezdett gondolkodni, merre induljon tovább. Én úgy véltem, kicsit váltani nem lehet. A megoldást a táncház jelentette. Még ’89-ben, teljesen véletlenül kezdtem el táncházba járni, és utána ottragadtam. Most azzal foglalkozom, hogy a magyar hegedűzenét átültetem bluesra. Ha jammelni akarok, táncházba megyek. Az most inkább blues, mint a blues. Kiáll játszani három gyerek hangosítás nélkül, és arra táncol háromszáz ember. Hajnali 4-kor még olyan erővel muzsikálnak, mint az ördögök, és a legjobb csajok is odajárnak. A blueszenészeknek is ezt az életet kéne belevinni a játékukba. Az számomra látványbluesozás, ha valaki húszezredszerre is eljátssza a Sky Is Cryingot. Ez nem mond semmit a fiataloknak. Biztonsági bluest nem lehet játszani, úgyhogy én nem is zenélek a Rackában olyan emberrel, akinek munkahelye van.

A fiatalok akkor szeretik a bluest, ha nem tudják, hogy éppen az szól” – mondta a Papaver Cousins fiatal bluesfolkduó. Szerinted miért lehet rossz renoméja a bluesnak a fiatalok körében?

Erről mi is tehetünk. A forradalom kiveszett a mi zenénkből is, és hakniblues lett a generációnk vége. Nem azért mentünk fel a színpadra, hogy zsebre vágjuk a lóvét, hanem hogy el tudjuk szívni, és meg tudjuk inni. Őrjöngés volt az egész. Bekaptunk az elején, majd lezúztunk másfél órát gondolkodás és építkezés nélkül. Technikailag egyre jobb lett a produkció, de tartalmilag egyre üresebb. Ez az én hibám volt, mert én vezettem a zenekart. A mértéktelen szórakozás efelé vitte el a dolgot, de a mértéktelen szórakozás miatt volt sokáig hiteles a műfaj. Amikor erre rájöttem, visszavettem, és elkezdtem gyakorolni, sportolni.

De az is igaz, hogy a fiatalok már más műfajban találják meg a kitörési formát. Ez a zenei környezet túl messze van tőlük időben. És hát nincs forradalom a magyar blueszenében. Technikailag jobbak a mai blueszenészek, mint mi voltunk, de sokszor kritikátlanul átveszik azt, ami blues címszó alatt fut a világban. Azt sajnálom, hogy sok blueszenész van, aki mondhatna valamit, mégsem teszi. Nem hallok hiteles magyar nyelvű bluesprodukciót, csak az öregektől: Hobotól, Póka Egontól, Török Ádámtól, Deák Billtől. Utána meg megy a sírás, hogy nincs buli. Persze hogy nincs buli, ha nem érdekes a zene. Nekem az a szerencsém, hogy az ellenségeim a pályán tartottak. Annyit baszogattak, hogy csak azért is ezt csináltam. És mostanra jól megélek. Már három lemezt készítettünk Nashville-ben, és ott is nagyon szerették a zenénket. Az egyik amerikai tévés producer felordított, amikor meghallotta, hogy valaki végre kitalált valami újat ezen a hangszeren, és nem a Sweet Home Chicagót játssza.

De annak ellenére, hogy kijárunk lemezfelvételekre Amerikába, nem akarunk ott karriert csinálni. Ez csak egy embernek, Szűcs Gabinak (Little G Weevil) sikerült. Én erre nem vágyom, mert ha kint belépsz a rendszerbe, rögtön termék leszel. Azért vesznek a fiatalok hangszert a kezükbe, hogy legyen egy slágerük, amit elkezd játszani a rádió, amitől aztán jönnek az emberek a koncertre, amiből a pénz lesz. De észre sem veszik, és máris bedarálta őket a rendszer. A blues egyetlen mentsvára jelenleg az underground – és a kitartás. Kellenek persze kiugró időszakok, például amilyen Eric Clapton Unplugged koncertjét követte a kilencvenes években, mert ha a blues rövid ideig mainstream tud maradni, kitermel olyan előadókat, akik példaképei lehetnek az adott generációnak. Ez nagyon sokat tud dobni a zenén. Ilyen már régen, huszonvalahány éve volt utoljára. De a blues harmincévenként visszajön, és üt egy nagyot, úgyhogy megint lesz majd blueshullám. A brókerek a Szabadság téren trapézgatyában fognak járni, levágják a favágószakállukat, és átkötik a fejüket homlokpánttal.



A kilencvenes években nagykiadóhoz kerültetek a Herfli Davidsonnal: az EMI és a Hungaroton adta ki az albumaitokat.

A rendszerváltás után bejöttek Magyarországra a nagykiadók, és nyerészkedési céllal felkarolták a szar zenéket. A blues az említett kivételektől eltekintve sosem volt mainstream Magyarországon, úgyhogy nekünk se kellett volna számítani a nagykiadókra. Nagy csalódás volt, amit az általunk tisztelt nagy generáció azok élén művelt. A kivételt Presser Gábor jelentette, aki annyira hitt a zenénkben, hogy sok konfliktust bevállalt érte, és neki köszönhetjük, hogy ’92-ben lemezt csinálhattunk. De a többiek… Én felnéztem rájuk, benyeltem, ha dicsértek, és aláírtam a kiadóhoz – majd közölték, hogy három évig nem adhatok ki lemezt, mert az előző nem fogyott jól. Még nem ismertem a rendszert, úgyhogy nem tudtam, azért nem fogyott, mert ők nem reklámozták. Ez annyira mocskos biznisz, hogy ebből minden jóérzésű embernek ki kell szállnia. Én úgy vettem észre, hogy az amerikai showbusiness rendszer egyébként is felfalta magát. Tönkretették Magyarországon is nyerészkedési célból. A kiadóknak már vége, mert a CD-kiadás beleállt a földbe. Én viszont olyan régóta (1999) adom ki magánkiadásban a lemezeimet, úgyhogy elkezdett működni a dolog.

A Racka 2003-ban alakult, de csak az elmúlt három évben megy igazán a zenekar. Amikor kezdtük, két hónapot játszottunk egy évben, a többiben tíz órákat próbáltunk naponta. Aztán minden évben picit több buli lett, minden városban hárommal többen ismertek meg minket. Talán a Petőfi-lemez volt az, amire sokan felkapták a fejüket. Erre Gryllus Dani bácsi kért fel minket, aki kiadja a zenénket. Kilenc hónapig készítettük, és akkora hatást gyakorolt rám, hogy utána egy darabig nem írtam saját szöveget. Inkább költők verseit zenésítettük meg. Így jött a képbe Gérecz Attila is. Szerintem a Gérecz-lemezünk jobb lett, mint a Petőfi. Nehezebb költő, de letisztultabb lemez. Sok elektronika volt rajta, kicsit túl is toltuk, de ez olyan rácsodálkozós túltolás volt. Mindegy is, mert se a Gérecz-lemezünkről, se a Petőfiről nem játszott semmit még a Petőfi Rádió sem. Először mérges voltam, aztán rájöttem: Petőfi nem mainstream. Akkor el tudtam engedni a dolgot.

Megveszik a rajongók azt a háromszáz példányt, amit kinyomtok egy albumból?

Meg. De nekünk nincsenek rajongóink. A közönségünk egy erős haveri körből áll. Amikor megalakítottuk a Rackajamet, azt mondtam, hogy ha hibás az amerikai showbusiness rendszer, akkor ne is használjuk. Úgy döntöttünk, nem megyünk kereskedelmi tévébe és rádióba nyilatkozni. Ha a rádió játszaná a dalainkat, azok a slágerszisztémában kezdenének el élni, és ez hazavágná a szabadságot, amit kivívtunk magunknak. Van, hogy egy év után már nincs kedvem játszani egy dalt, mert elmondta a magáét. A közönség viszont kéri, mert a rádión keresztül azt toltuk nekik, hogy azért a dalért jöjjenek a koncertre. Na, ilyenkor jön a gyomorgörcs – és a gyomorgörccsel vége a tiszta muzsikálásnak. Ezért nálunk nincsenek slágerek. Ami slágerré válik, azt kivesszük a műsorból. Mint az Ökoballada a pulykárólt. Annál elkövettem azt a hibát, hogy olyan refrént írtam neki, amit könnyű énekelni. Meg is untam egy idő után.

Több lehetőségetek van megőrizni ezt a szabadságot a népzenei, táncházas közegben?

Igen. Ez egy sokkal tisztább, egészségesebb környezet. Itt nem minden a pénzről szól. Szeretem azt is, hogy ezek az emberek nagyon tudnak dolgozni. Aki nem dolgozik, azt kiveti magából a közösség. Én a rock and rollt viszem be a táncházakba, és ezt mostanra elfogadták. Szerintem a néptáncosoknak és népzenészeknek is jót tesz a woodstocki rock and roll kultúra. Kicsit kinyitja őket.

Eleinte azért furán néztek rád?

Hogyne. Szemtől szembe megmondják, ha valami nem tetszik, és ez jó, mert akkor lehet beszélgetni. Most már eléggé ismerem a magyar népzenét ahhoz, hogy tudjam, mi áll jól nekem harmonikán. Évről évre új táncrendeket és más tájegységek zenéit építjük be a dalainkba, de sosem egy az egyben. Ahogy bluest sem tudtam eredetiben játszani, úgy népzenét sem tudok. És nem is akarok. Nem akarok megélhetési népzenésszé válni. Bluesharmonikás vagyok, és úgy akarok bluesharmonikázni, hogy az magyar legyen. És erre a kalotaszegi tökéletes.

Mi a közös nevező az amerikai bluesban és a magyar népzenében?

A pentaton. Meg a lüktetések. A shuffle vagy a walking blues tempója nagyon hasonló, mint a legényesé. Vagy a Django Reinhardt-szvingé. De ha kicsit máshova hangsúlyozom, egyből Duke Ellington Big Band lesz belőle. Én ezt úgy hívom, hogy bioritmusból fakadó muzsikálás. Ez minden emberben ugyanaz.

Mikor fedezted fel, hogy a két műfaj nem is áll távol egymástól?

’91-ben, amikor az első népzenei felvételt csináltuk a Méta együttessel bőgőn, brácsán és bluesharmonikán. Széki sűrűt játszottunk. A magyar népzene annyira tagolt – ha egy nagyobb faluban két zenekar van, az a kettő is máshogy játssza ugyanazt a legényest –, hogy ez sok blueszenészt elriaszt attól, hogy alaposabban megismerje. Ha rákeresel a „kalotaszegi hajnali”-ra, és a Google kidob tizennyolcezer találatot, az riasztó. Az ember ilyenkor vagy hagyja az egészet, vagy elkezdi komolyan megtanulni. Én anno lementem egy táncházba, és ott arcon vágott a népzene. Másnap vettem egy brácsát, átmentem Nagy Zsolthoz, a Méta brácsásához, megittunk egy üveg pálinkát, és utána két évig jártam hozzá tanulni. Másfél évet zenéltem népi zenekarban is, így lett egy kis rálátásom a tájegységekre. Ki tudtam választani, mi áll hozzám a legközelebb. Nem akartam elsajátítani minden zenét, inkább olyan dallamokat kerestem, amik mellbe rúgnak. Évente egy-két ilyet találok. Utána körülnézek, ki hogyan játssza, milyen kísérettel, és akkor már el tudok igazodni.

Azzal, hogy a népzenével keveritek a bluest, gondolom nagyobb közönséget tudtok megszólítani.

A bluesközönségnél nem, de a fiataloknál és a táncházakban már jól működik a Racka. Meg azoknál is, akik nem ismernek minket. Sokszor hívják falunapokra a zenekart, és ezekről mindig úgy jövünk el, hogy megszeretik az emberek a zenénket. A bluesisták nem bírják, mert az én generációm a fiatalkorát kéri rajtam számon. Ők azt akarják hallani, amit a kilencvenes években játszottam a Herfli Davidsonnal, de én azt már nem akarom. Az akkor volt, most meg most van.

Merre tudtok továbbmenni a népzene és a blues összeboronálása terén?

Egyre beljebb. Olyan ez, mint Aladdin barlangja. Bemész, látsz egy termet, átmész rajta, és meglátsz még százat. A zeneszerzést átadtam most a Racka fiatal tagjainak, mert én nem tudok, csak rock and rollt írni. Az előző műsorba megírtam az egyik legjobb rock and rollomat, csak hát pont ugyanolyan lett, mint az összes többi rock and roll. Be is került a János vitéz a Betyárjátékba. Utána azt mondtam: én befejeztem, a fiataloké a terep. Az ő dalaik lesznek az ősszel megjelenő új lemezen is. Nekem pedig így van időm lazulni és feltöltődni. Most csak szövegeket írok. Várok pár évet, amíg vagy változik bennem annyit a zene, hogy tudjak mást is írni, vagy megint jól fog esni eljátszani pár rock and rollt.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben