×

Ezek az öregek
Fonográf-koncert a Budapest Sportarénában
Soós Tamás
2018 // 02. 19

Többnek indult, végül idilli nosztalgiázásba csapott át Szörényi Levente és Bródy János vélhetően utolsó közös fellépése február 16-án.

Ha szócikket írnának a magyar poplexikonba az anyazenekar árnyékában ragadt örök másodikokról, a Kiscsillag mellett valószínűleg a Fonográf fotójával illusztrálnák azt. Azon illedelmes zenekaréval, amely az Illés rakoncátlan beatjét szépen fésült countryra, rendszerkritikusan lázadozó szövegeit szerelmes számokra váltotta – legalábbis ha hiszünk a korabeli szaklapok beszámolóinak. Mert a Fonográf sorlemezei azért árnyalják ezt a képet, és a Nagy Zenekar elvárásai alól kiszabadult zenészek út- és örömkeresését tükrözik, akik minden lemezen valami mást – az FG-4-en az űrrockot, az Edison-Fonográf Albumon a dixielandet, a Jelenkoron a progrockot – próbáltak ki, miközben a legjelentősebb sikereiket kétségkívül a hetvenes évek Európájában váratlanul népszerűvé lett country műfajban aratták. Dús vokálok, gazdag harmóniák és meglepetések helyett mindig a dallamokra gondoló játékstílus – a Fonográf a lehiggadt harmincasok, vagy ahogy Bródy énekelte, az örök újrakezdők popzenéje volt, ami csak most, három évtizeddel az együttes feloszlása után kapta meg azt az elismerést és szeretetet, amit az Illés árnyékában nem élvezhetett maradéktalanul.

Manapság, amikor nincs és már nem is lesz Illés, de piros betűs ünnep minden alkalom, amikor a magyar könnyűzene legfontosabb szerzőpárosa, a rendszerváltás óta eltelt időt inkább politikai adok-kapokkal, mint közös zeneszerzéssel töltő Szörényi és Bródy közös platformon – és egy színpadon – találja magát, egy Fonográf-koncert jelentős fórral indul. Pláne, hogy a ’84-es feloszlást követően, melynek a hard rock itthon is előtörő hulláma, az Illés ’81-es színpadra állása és az István, a király földrengésszerű sikere többszörösen is megágyazott, mindössze harmadszor lépett fel élőben az együttes: 2004-ben a Kisstadionban, majd 2012-ben négy szám erejéig az Illés-klubban játszottak. Ahogy az a – bejelentetlen – koncert, úgy ez az este is meglepetésekkel indult, mert úgy tűnt, a Fonográf a poptörténelmen is korrigálni szeretne egy kicsit, vagy legalábbis megmutatni, hogy valójában egy jó kis rockzenekar voltak, amely az Illés innovációja után a profizmust hímezte ugyan a zászlajára, mégis a legutolsó endorfincseppet is ki tudta sajtolni az örömzenélésből, amely a folkrockerkedéstől a bolondos swingelésig terjedt.

Az első felvonásban a Fonográf igyekezett minél több arcát visszarajzolni az emlékezetünkbe: az Eagles és a Crosby, Stills, Nash & Young által inspirált harmonikusat (Mosolyod vigasztal), a nagyívűt és szimfonikusat (Prelúdium), a játékosan táncolót (Zazi) és a vagányul rockolót, ami előbb A szombat esti lány megdöbbentően dörrenő riffjében, utóbb pedig a Wágner úr bluesosan virtuóz herfliszólóiban csúcsosodott ki. Hamar kiderült, hogy az erős vokálmunkájáról híres Fonográf zenészei mind együtt buliznak abban az exkluzív klubban, ahová a hangszálaikat hetven felett is őrző nagy öregek tartoznak, és bár érződött a kor egy-egy elharapott mondaton, lejjebb transzponált dallamíven, a lényeg sértetlenül jött át a színpadról. Hamar eltűntek a hangzásbeli hiányosságok (eleinte mintha lefojtottan szólt és a szomszédból szűrődött volna át a koncert), a színpadi bakikat pedig viccel ütötték el („Jól kezdtem, csak rosszul folytattam” – Szörényi). Számottevő változást a dalokba így nem a képességek, inkább az emlékek kopása hozott, hiszen a zenekarnak újra kellett tanulni a számokat, amikre bevallottan mindenki másképp emlékezett, és ezért nem mindig jutottunk a lemezverzió közelébe. Ami csak azért volt frusztráló, mert ezek nem élő, lélegző és koncerteken folyamatosan alakuló dalok, hanem bakelitbe préselt mementók, amiket egy emlékbulin úgy akar hallani az egyszeri rajongó, ahogy azok megtapadtak a memóriájában. Mint például a magyar poptörténet nettó legszebb számát, a Dal az ártatlanságrólt, amely zeneileg, szövegileg és dramaturgiailag is a műsor csúcspontján jelentette, ám az eredeti kórusnak azt az átütő erejét, a gyomorból felszakadó katarzisát nem hozták fel most a színpadra.

Az öregurasan két részre bontott koncert (kétszer egy óra, közte húsz perc szünet) a folytatásban aztán észrevétlenül alakult át idilli múltidézéssé. Még egy folkos, a népzenét úgy illésesen a rockba szövő Szörényi-szólóval kezdtünk (Utazás), de utána hamar kiderült, hogy a Fonográf nem akar már meggyőzni senkit semmiről, csak önmaguk emlékzenekaraként utazni visszafelé az időben és játszani, amíg még játszani lehet. Nem húztak elő politikusabb dalt (mondjuk az Elveszett illúziókat), se félelmetesen riffelőt (a Bengázert), és az FG-4 matekoperájából is inkább azt vették elő, amit a rádióból és nem csak a bakelitről ismerhettünk (Levél a távolból), mert megengedhették maguknak, hogy úgy tegyenek, mintha tényleg az a kedves-korrekt countryzenekar lettek volna, aminek a skatulyájába hol reklámfogásból, hol az Illés utáni kiábrándultságból belepasszírozták a Fonográfot. Mert amikor egymás után küldték a slágereiket a Jöjj, kedvesemtől Az első villamos BKV-balladáján át a Gondolj néha rámig, az rövid úton előhozta az emberből a szűklátókörű nosztalgikust, aki szerint ha minden nem is, de azért a popzene biztos jobb – szebb, szerelmesebb, ragadósabb – volt régen.

A régi volt a felállás is (bár Németh Oszkár mellett másoddobosként ott ütött Szörényi Örs is): Bródy volt a humorista, Szörényi és Tolcsvay pedig a zenei agyak, akik egymásnak passzolgatták a szólókat, a mikrofont és a hangszereket bendzsótól hegedűig. A demokrácia viszont nem tett mindig jót a koncertnek, mert így kötelező jelleggel kapott mindenki egy-egy szólószámot, és míg Szörényi Szabolcs dörmögő Mikulás-hangján nemcsak a Vén vagyok, akár a Földet, de bármit meghallgatnánk, Móricz Mihály gitáros és Németh Oszkár dobos csak egy-egy töltelékszámmal (Az első sorban ült, Ha csókol a szád) járult hozzá a műsorhoz. A hangulaton ez persze mit sem csorbított, mert ahogy elhintáztatták a fiatalokat csak csatolt fájlként tartalmazó (aput, anyut kísérő) közönséget a nosztalgiavonaton, mindenki nekiállt gondolatban tíz–húsz évet fiatalodni, ezt kitartó ovációval adva a zenekar tudtára. És igaz volt ez a hetvenöt felé baktató zenészekre is, akik – talán mert Bródyt leszámítva a többség már rég nem koncertezik aktívan – csont nélkül mentették át a húsz évvel ezelőtti formájukat nyugdíjas korukra, és még egyszer, utoljára felvillantották a régi csibészek mosolyát. Ez a koncert így volt szép, vagy hát kedves és korrekt, ahogy az egyik, tíz óra fele már hazafelé tömegközlekedő öregfiú megjegyezte. Echte nosztalgiabuli ennél nagyobb bókot pedig aligha kaphat.

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben