×

„A szakma leírt bennünket”
Beszélgetés Meződi Józseffel
Ménesi Gábor
2018 // 08. 23

2017 után idén nyáron is megrendezésre kerül a Várkert Bazárban a Volt egyszer egy Ifipark elnevezésű koncertsorozat, amely a magyar könnyűzene egyik legendás helyszíne, a Budai Ifjúsági Park hangulatát idézi meg. Augusztus 23-án az Apostol együttes lép színpadra. A közelgő koncert jó alkalom arra, hogy Meződi József énekessel felelevenítsük a zenekar történetének néhány emlékezetes pillanatát.

Három évvel az Apostol megalakulása után, 1973-ban csatlakozott az együtteshez. Hogyan találtak egymásra?

Pécsen születtem, és ott éltem egészen 1973-ig. Volt egy zenekarom, amellyel mi is főleg jazz-rockot játszottunk. Miután az Apostol megnyerte a salgótarjáni könnyűzenei fesztivált, lemezt készítettek, és országos turnéra indultak. Felléptek a pécsi színházban is, majd bejöttek a Pannónia bárba, ahol éjszakánként rendszeresen énekeltem, és ott fedeztek fel engem, teljesen véletlenül. Odajött hozzám a dobosuk, Deák Mihály, és megkérdezte, volna-e kedvem csatlakozni hozzájuk. Persze, hogy volt, egyébként is szerettem volna a fővárosba kerülni, mivel már akkor is Pesten dőlt el minden a zenei világban.

Melyik dalt énekelte először?

A Sír a harang címűt. Az volt a felvételi vizsgám. Háromvonalas f-et kellett énekelni benne, ami csak kevés énekesnek sikerül. Kifejezetten azért írta Németh Zoltán, az együttes kitalálója és vezetője, hogy azoknak is meg tudjam mutatni, mire vagyok képes, akik nem hallottak énekelni.

A jelek szerint jól sikerült a vizsga, és megugrotta a lécet.

Emlékszem, fel kellett mennem a Vár Klubba, felénekeltem a dalt egy magnószalagra, és a zenekar valamennyi tagját meggyőztem, hogy van helyem közöttük. Onnantól kezdve egy rövid ideig Makrai Pállal ketten voltunk énekesek, majd ő átment Koncz Zsuzsa kísérő zenekarához, az akkor alakuló Korálhoz, így egyedül maradtam énekesként.

Az Okosabban kéne élni című dal teljesen más stílust mutat, mint amit addig az Apostol képviselt. Ez akkor már tudatos keresés eredménye volt?

Egyáltalán nem. Az a nóta a Magyar Rádió megrendelésére született, a zenéjét Zoli bátyja, Németh Gábor szerezte, a szöveget pedig Szenes Iván írta, és kiosztották nekünk. Nem utasíthattuk vissza, elő kellett adnunk, hogy aztán saját számaink is teret kapjanak a rádió műsorában. Zoli jól meghangszerelte – az eredeti változatot még Makrai énekelte fel –, bemutattuk a televízióban is, és azóta is nagy sikerrel játsszuk.

Eleinte párhuzamosan haladtak a kétféle zenei vonalon?

Egy ideig nem adtuk fel a jazz-rockot sem, a Csehszlovákiában megrendezett nemzetközi jazzfesztiválon elnyertük az Európai Extraklasszis díjat, de jártunk Drezdában és Bulgáriában is. Mivel az együttes nyolctagú volt, nehezen fértünk be a jazzklubokba, ahol legfeljebb három-négy zenész játszott. Ráadásul a jazz viszonylag szűk réteget vonzott, és néhány koncertből nem lehetett megélni. A történethez még az is hozzátartozik, hogy három zseniális fúvósunk közül ketten külföldön maradtak. Bizonyára sokan emlékeznek rá, hogy Csiba József Maurice André szintjén trombitált, nehéz lett volna őt pótolni. Mindez arra ösztönzött bennünket, hogy a közérthető, jól befogadható, ugyanakkor igényesen hangszerelt zenét helyezzük előtérbe. A dalok hangszerelését Németh Zoltán vállalta magára, aki konzervatóriumot végzett zongoraszakon.

Okozott-e vitákat, feszültséget a zenekaron belül a jazz-rock háttérbe szorulása és a populárisabb irány választása?

Nem emlékszem komolyabb feszültségre. A hetvenes években történtek változások az együttesben, néhányan távoztak, és a helyükre új tagok érkeztek. Ez 1980-ig lezajlott, akik maradtak, azonosulni tudtak az Apostol elképzeléseivel.

Az áttörést az 1975- ös Made in Hungary jelentette, ott hangzott el a Nehéz a boldogságtól búcsút venni , ami már teljesen az ön hangjával forrt egybe.

Azt a dalt kifejezetten az én hangterjedelmemre építették fel, nem véletlen, hogy senki nem próbálta elénekelni azóta sem. Valóban óriási siker lett, a média pedig egyből nekünk esett, mondván, hogy eladtuk a lelkünket a népszerűségért. Nehezen emésztettük meg, hogy a szakma leírt bennünket, úgy éreztük, lett volna helyünk az akkori zenei világban. De ez csak Budapestre vonatkozott, mert ahogy kitettük a lábunkat a fővárosból, onnantól kezdve kizárólag a közönség döntötte el, tetszik-e, amit csinálunk. Ez a kettősség máig megmaradt: miközben Pesten kevés fellépésünk van, vidéken évi ötven-hatvan koncertet adunk, amelyek tobzódnak a szeretetben és a megértésben, és minden alkalommal teltház előtt játszunk. Sajnos a média ritkán számol be arról, hogy mi történik velünk, éppen ezért Pesten gyakran megkérdezik tőlünk: „Gyerekek, ti még játszotok?”

Első nagylemezük, A létrán 1978-ban látott napvilágot. Könnyen át tudták törni a lemezgyár falát?

Hogy mennyire nem ment könnyen, jól mutatja, hogy míg több zenekar és énekes akár tucatnyi albumot is kiadhatott abban az időben, nekünk mindössze három nagylemezt sikerült összehozni. A létrán még kísérletező összeállítás volt, kerestük azt a stílust, ami igazán a sajátunk. A következő két album több dalát közösen komponáltuk, mindenki hozzátett ötleteket, volt, amit elvetettünk, de sokat felhasználtunk. Behoztunk egy másik énekest Homonyik Sándor személyében, hogy ne csak az én hangom legyen hallható minden lemezen. Próbáltunk új szövegírókat keresni, hogy ki tudjunk lépni Szenes Iván árnyékából. Hamar rájöttünk, hogy jól bevált a korábbi recept, nincs szükség új énekesre, és Szenessel is dolgoznunk kellett, mert a rajongók azt a stílust kedvelték leginkább, nekünk pedig az a legfontosabb, hogy kiszolgáljuk a közönséget.

A Rock Színházhoz hogyan kerültek a nyolcvanas évek elején?

Régi ismeretség fűzött Várkonyi Mátyáshoz, aki a Rock Színház alapító igazgatója volt. Mikor bemutatták az Evitát a Margitszigeten, felmerült az a probléma, hogy nem tudnak olyan zenekart összeállítani, amelyik jól olvas kottát, és azonnal el tudja játszani, amit kell. Éppen ezért megkérdezett minket, hogy lennénk-e a színház állandó zenekara. Mivel a második album megjelenése után úgy nézett ki, hogy egyhamar nem lesz újabb, a rádiótól és a televíziótól sem érkezett meghívás, vagyis éppen lejtmenetbe kerültünk, nagyon jókor jött ez az ajánlat. Így a zenekar elfoglalta a helyét, kiegészült hegedűsökkel és más hangszeresekkel, én pedig felkerültem a színpadra, és különböző szerepeket kaptam. Ott voltunk egészen a Rock Színház megszűnéséig. Ez alatt alig koncerteztünk, akkor is inkább hétköznapokon, mert a színházhoz kellett alkalmazkodni.

Olyan előadásokban szerepelt, mint A krónikás , A bábjátékos , a Jézus Krisztus Szupersztár , A nyomorultak , az Evita , a Sztárcsinálók vagy a Rémségek kicsiny boltja . Mit adott önnek az az időszak?

Mindenekelőtt sok élményt. Fél Európát bejártuk a társulattal. A Rock Színház honosította meg Magyarországon a musicalt, és hozta létre az első magyar rockoperát. Jó volt ebben részt venni, de be kellett látnom, hogy soha nem lehetek igazi színész. Kisebb szerepek mellett A bábjátékosban főszerepet kaptam, Kaszás Attila volt a partnerem, ő játszotta a diákot, én az öreget. Sokat tanultam tőle és a többiektől, akik nagyszerű színészek voltak, és kiválóan énekeltek.

A színházi történet lezárultával jól sikerült az újrakezdés: új lemezeket adtak ki, ismét koncerteztek.

Szerencsénk volt, mert a kilencvenes években felerősödött a nosztalgiahullám, amire felülve játszani kezdtük és újrahangszereltük a régi nótákat – ezekből állt össze a Nehéz a boldogságtól búcsút venni című válogatásalbum –, és új lemezt is készítettünk Ne felejts el soha szeretni címmel. Akkor már könnyű helyzetben voltunk, hiszen magánkiadók alakultak, CD-n és kazettán adtuk közre a felvételeket.

1999-ben két teltházas koncertet adtak a Budapest Sportcsarnokban, amelyen Demis Roussos is fellépett. Hogyan gondol vissza arra a találkozásra?

Őszintén meg kell mondanom, hogy nekem az a koncert többet ártott, mint használt. Minden műsornak van egy íve, és ahogy egymást követik a dalok, jó esetben fokozódik a hangulat. A közönséget meg kell győzni, hogy te vagy a legjobb, a szeretetért meg kell dolgozni. Roussos a műsor közepén jött be, körbevonult a színpadon, előadott három dalt, majd kiment. Én viszont ott maradtam, és mindent elölről kellett kezdenem, ami egyáltalán nem volt könnyű.

A budapesti közönség legközelebb augusztus 23-án, a Várkert Bazárban láthatja az Apostol együttest. Milyen régi emlékek jutnak eszébe az egykori helyszín kapcsán?

Miután Pestre kerültem, az egyik első fellépésem az Ifiparkban volt. Akkor még Makrai volt az énekes, nekem négy-öt nóta jutott, de az mind olyan, hogy bele kellett halni, amíg elénekeltem. Bedobtak a mélyvízbe, a közönség akkor még nem ismert, de azt várták tőlem, hogy kápráztassam el őket. Inkább az izgalom maradt meg bennem, hogy meg tudok-e felelni ennek.

Hogyan készülnek a mostani koncertre? A repertoár keresztmetszetét próbálják megmutatni a jelenlévőknek?

Erre törekszünk, igen. A legnagyobb slágereket természetesen ezúttal sem hagyhatjuk ki. A zenekar kiegészül két fúvóssal, egy trombitással és egy szaxofonossal, vagyis kicsit visszatérünk a gyökerekhez. A vidéki fellépéseinken már kísérletezünk vele, kipróbáljuk az új hangzást.

A honlapjukon is láttam, hogy nagyon sok fellépésük van. Hogyan lehet ezt bírni hangilag, fizikailag, minden tekintetben?

Először is adottság kérdése, hogy az embernek van-e hozzá megfelelő hanganyaga. Nekem a beszédhangom lent van, az énekhangom pedig fent, ezért a fellépések között az utóbbit pihentetni tudom. Gyógytornászok járnak hozzám, próbálnak kondícióban tartani, amit elég nehezen bírok, mert sokszor inkább pihenni szeretnék. Vannak orvos barátaim, akik szintén vigyáznak rám.

Az adott koncert a legtöbb nézőnek egyetlen találkozása az Apostol együttessel, ezért minden alkalommal ugyanazt a színvonalat kell nyújtani. Ez mindig sikerül?

Nem lehet mindig száz százalékon teljesíteni, de a közönség, ha szeret, akkor megbocsátó. A nézőtéren pontosan érezhető, hogy ha felmegyek a színpadra, kiteszem-e a szívemet és a lelkemet, vagy rutinból „ledarálom” a műsort.

Lassan közeledik a zenekar megalakulásának ötvenedik évfordulója. Felmerül a zenészek között, hogy meddig lehet még folytatni?

Szoktunk beszélgetni erről a zenészkollégákkal. Azt hiszem, ez nem úgy működik, hogy az ember egyszer csak abbahagyja, amire feltette az életét. Nyilván az egészségi állapotunk fogja eldönteni, meddig tudjuk csinálni. Elképzelhető, hogy egyszer majd lehoznak a színpadról. De addig a közönség szeretete ott tart, és erőt ad.

Leadfotó forrása: Szenes Andrea és IVÁN hivatalos oldala (Facebook)

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben