Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • Feljegyzések a negatív jövőről – A 10 legjobb posztapokaliptikus film

    2020.03.26 — Szerző: Szabó G. Ádám

    Az elmúlt napokban megszámlálhatatlan világ-, esetleg hazai premier tolódott bizonytalan időpontra. A szintén elhalasztott Hang nélkül 2. amennyire megfelelő, ugyanannyira keserédes apropót teremt saját alműfaja, a posztapokaliptikus mozik összegzéséhez.

  • A 10 legjobb posztapokaliptikus film

    Sci-fi és katasztrófafilmes hagyományokból építkező alműfajról beszélhetünk, amely történelme során az akció, a horror vagy épp a melodráma elemeivel is kiegészült. Bár jelen lista végképp nem vállalkozik arra, hogy – stílszerű kifejezéssel élve – megváltsa a világot, az emberi civilizáció megszűnésének témája iránt érdeklődőknek megfelelő kiindulási alapot biztosíthat.

     

    10. John Hillcoat: Az út (2009)

    Naturalistán szürke, didergetően minimalista, legfeljebb a remény parányi sugarát csillantó regény Cormac McCarthy remekműve. Tévesen állítanánk, hogy a Halott polgárok szellemével és Az ajánlattal mennybe repült John Hillcoat ne lett volna abszolút hű a forrásanyag szellemiségéhez. Különösen az apa–fiú kapcsolat humanizmusát, a „tűzhordozás”, vagyis a lepusztult farkasvidéken zajló emberi helytállást találta el az adaptáció, ugyanakkor a feldolgozás erényeit némileg csökkenti a regénynél picit negédesebb, didaktikusabb hangvétel (ez főleg a Charlize Theron által játszott, pesszimista anyakarakter bővített/részekre osztott flashbackjeire vonatkozik). Hillcoatnak ugyan jobban állt a rideg, dehumanizáló börtöndráma vagy a véres délkörök alatt acsargó haramiák mikrokozmosza, Az út vizuális világa és a színészek teljesítménye sokat dob a végeredményen. Javier Aguirresarobe operatőr egyszerre vigasztalan és poétikus képei, illetve a pontos alakítások (Kodi Smit-McPhee gyerek megváltója Viggo Mortensen Karak-archetípusát is lekörözi) átlendítik a filmet a holtpontokon.

     

    9. Bong Joon-ho: Snowpiercer – Túlélők viadala (2013)

    A februárban példátlan Oscar-történelmet író dél-koreai zseni 2004-ben csapott le a Lob–Legrand–Rochette-trió képregényére, miután egy hongdei üzletben egy szuszra kiolvasta azt. Rögtön fel is turbózta az alapanyagot – Bongnál a globális lehűlés idején cirkáló vonat igazi karneváli őrületet áraszt: a hátsó vagonokban tengődő nincsteleneket például nem az elnyomók katonái vezetik az urakhoz, hanem maguk veszik fel a kesztyűt, és rontanak a gazdagok torkának.

    Hangnemváltásban, brutalitásban és cinikus humorban sem szűkölködő átiratában Bong az apokalipszis után is fennmaradó „ember embernek farkasa” szemlélet tarthatatlanságát veszi észre.

    Elitbírálatában a javasabbak még akkor is hatalmat gyakorolnának, amikor a jégbe fagyott bolygón össze kellene tartanunk, nem pedig újabb kasztokat alkotnunk, gyerekeket rabszolgamunkára fognunk, vagy örök traumával sújtanunk a népforradalom vezérét. A Snowpiercer lendületes világvégi kaland és intelligens társadalmi kommentár.

     

    8. George Miller: Mad Max 2. – Az országúti harcos (1981)

    Bármennyire adreanlindús, könyörtelen és tökéletesre csiszolt ritkaság a mai családbarát blockbusterszcénában A harag útja, a Mad Max-sorozat ’81-es második felvonása még erre is rátesz egy lapáttal. Spagettiwesternre és chanbarára (kardozós szamurájfilm) jellemző elemekkel tűzdelt folytatásában George Miller az első rész csupán pusztulófélben lévő, disztópikus társadalmát már a földdel egyenlővé, vagyis posztapokaliptikussá teszi, és szófukar hőse kiállásán is bátorkodik csavarni. Max családját évekkel ezelőtt lemészárolta a motoros banda, a tettesek likvidálása után pedig nincs miért élnie.

    Önös érdekei hajtják: Toshiro Mifune és Clint Eastwood sivatagi leszármazottjaként cél nélkül csatangol, a saját fennmaradásán kívül senki és semmi nem érdekli.

    Innen nézve Az országúti harcos vegytiszta megváltástörténet. A cowboy-já lényegülő fő karakter rövidesen mások iránt felelősséget tanúsító, egy jól kijelölt feladat érdekében cselekvő vitézként arat diadalt, dolga végeztével pedig csak egy őt távolról bálványozó kisfiú szemében nő ikonná. A Mel Gibson által játszott marcona címszereplő az olajválságra is reflektálva lép a tettek mezejére. Gibson Max egyszerre hősies és a fátyolos hangú zárónarrációnak hála elégikus kultalakjának köszönheti pályafutása legjobb alakítását.

     

    7. Terry Gilliam: 12 majom (1995)

    Érthető, ha valaki esetleg nem rajong az ex-Monty Python-tag rendezői munkásságáért, de tény, hogy groteszk humorát ezúttal sötétebb témák szolgálatába állítja, és a letargikus hangulatnak rendeli alá. Chris Marker 1962-es avantgárd etűdjének (A kilátóterasz) rétegzett, időutazós sci-finek sem utolsó remake-jében Gilliam az őt ősidők óta lázba hozó individuum vs. társadalom dilemmáját helyezi új fénytörésbe. Őrületet állít szembe kényelmetlen reáliákkal, ugyanakkor a globális paranoiát okozó összeesküvésszál (az alt-right mozgalmak fényében) túlságosan ismerős és fájdalmas ahhoz, hogy legyintsünk rá, vagy azt mondjuk, ez nem függ össze a rendező említett problémafelvetéseivel. A 12 majom rögtön az elején beleejt a totális fertőbe. Bruce Willist remegő, nyáladzó, végig sötétben tapogatózó, látszólag aktív, valójában sodródó és passzív átlagemberként (tehát McClane-nél is leharcoltabban) dobálja a feszült thrillerként rohanó cselekmény. Az ezt megkoronázó finálé pedig iszonyatos erővel döngöl a földbe, minden fogódzót megtagad, és napokig nem ereszt.

     

    6. Trey Edward Shults: It Comes at Night (2017)

    Családi drámákon alapul a texasi Xavier Dolan, vagyis Trey Edward Shults szerzőisége. Nagynénjének szentelt, stilizációt és dokumentarizmust egyaránt tartalmazó Krishája után ismét erre a műfajra voksolt. Az It Comes at Night – melyben apja halálát dolgozta fel – posztapokaliptikus miliője csupán hátteret nyújt az őt izgató felvetéseknek. Járványfilmnek is beillő famíliahorrorjában Shults két családot hoz be a képbe, majd a bizalom lassú erodálódásának természetrajzát kezdi vizsgálni. Romero zombimozijaitól egészen az alacsony költségvetésű The Batteryig kisebb-nagyobb mértékben a társas kapcsolatok darabokra hullását, a kommunikáció és a civilizáció zátonyra futását is pedzegetik az apokalipszis után játszódó filmek. Ezt a hagyományt folytatja az It Comes at Night is. igazából fel sem merül, hogy Shults fiktív családjai összezárnának. Örökké a levegőben lappang a végzetes széthúzás réme, amelyet pedig a totális ismeretlentől való rettegés vált ki. Az It Comes at Night – az A24 által gyártott horrorként – laza trilógiát alkot az olyan, szintén családi közegben bonyolódó kárhozattörténetekkel, mint az Eggers-féle A boszorkány és Ari Aster Öröksége: ha a legelemibb és legbensőbb közösség felszámolódik, a gonosz, legyen absztrakt vagy materializálható, játszi könnyedséggel győzelmet arat.

     

    5. David Michôd: Országúti bosszú (2014)

    Végtelenségben csellengő, erőszaktól fűtött és helyzetükről alig valamit tudó szerencsétlenek pokoljárása: az Animal Kingdom rendezője az összes, Mad Max-szériára emlékeztető, akcióorientált pillanatot kiiktatja posztapokaliptikus drámájából. Előássa a karakterszínészt Robert Pattinsonból, és a homokba taposva gondolkodtat el. Névtelen főszereplője (Guy Pearce fantasztikus) ugyanolyan önzőn jár el, mint akiket fáradhatatlanul üldöz, illetve akik hozzá hasonlóan csak egyik napról a másikra élnek, tehát nem jobbak vagy rosszabbak nála. Az országúti harcossal ellentétben Michôd hőséből hiányzik a rádöbbenés, az önvizsgálat. Ugyanolyan csapzott, amorális figura marad, mint utazása kezdetén – legfeljebb kicsit összeroppan, és pillanatokra felszínre engedi gyengeségét, toxikus maszkulinitását. Még a vele tartó, naiv társával sem igazi barátságot ápol: dacszövetségük puszta kényszerűség, sokáig nem is tudni, milyen okból. Lecsupaszított road movie-ja végén Michôd ugyan választ ad arra, hogy miért lőtt le annyi embert részvétlenül a kiüresedett lelkű kószáló (ilyenkor lesz többértelmű az eredeti cím: a The Rover a ‘vándor’, a ‘kutya’ és az ‘autó’ jelentéseket is kihasználja –), de nem jutunk sokra vele. A világ máris halott, a szeretet követi a sírba, maximum gyászolni lehet – amíg mi is golyót kapunk a hátunkba az ismeretlen, veszett vidéken.

     

    4. George A. Romero: Holtak hajnala (1978)

    ’68-ban, a nagy társadalmi változások idején Romero már megmutatta, mennyire diszfunkcionális tud lenni egy közösség. Generációs ellentétek vetik szét az összetartást, kommunikációs zavarok támadnak, a konzervativizmus és az afroamerikai főalak képviselte progresszió sosem kerülhetnek egy platformra. Tíz évvel későbbi folytatása tovább fokozza a zűrzavart. A plázában játszódó zombihorror a nagyobb helyszín dacára is klausztrofób és levegőtlen, a menekülésre alig nyílik lehetőség, és az embert odakint ugyancsak saját, öldöklést pajzsra emelő természete hajtja: a Holtak hajnala ilyen rangban nemcsak a fogyasztói társadalom szatirikus bírálata, hanem egyetemessé duzzasztott, éjsötét vízió. A legszélsőségesebb viselkedésformák ugyanis bármelyikünkben ott lappanghatnak – a zombiapokalipszis pusztán katalizátora legrosszabb tulajdonságaink feltárulkozásának és a bennünk alvó oroszlán ébredésének.

     

    3. Konsztantyin Lopusanszkij: A halott ember levelei (1986)

    Tarkovszkij lepusztult tájain végig ott a megváltás ígérete: panteizmusa egy jobb, transzcendens világ hírnöke. Lopusanszkij áporodott, szépiatónusú, sárgult vágóképekkel támogatott posztapokaliptikus látomása viszont részben kérdőre vonja ezt az idealizmust. A mozi főalakja, Larsen professzor örökké a reményt keresi ott, ahol már semmit nem lehet. A halott ember levelei ennek ellenére óriási elszántsággal, valamint hatalmas érzékenységgel igyekszik belénk plántálni az élhető jövőbe vetett hitet. Gyerekekben hisz a tudomány képviselője, őket próbálja jobb irányba terelni a legnagyobb letargia közepette is, vagyis újfent nyomatékot kap az élet folytathatóságának lehetősége. A film végül az ismeretlen felé ballagó gyerekek snittje ellenére sem a dolgok változtathatatlanságára, hanem a jóság, kitartás folytonos kutatására esküszik.

     

    2. Alekszej German: Nehéz Istennek lenni (2013)

    Távoli bolygón és nem a Földön játszódik a Sztrugackij fivérek regényének adaptációja (lásd még: Sztalker), radikálisan elkülönülve Peter Fleischmann ’89-es átiratától. Míg a Werner Herzog szereplésével gyártott szovjet–NSZK koprodukció tudományról, emberségbe vetett hitről szónokolt csinos Star Trek-kulisszákkal, az orosz German a másik végletet jeleníti meg. Fekete-fehér képekben látjuk a vizeletben, sárban, ürülékben tapicskoló szereplőket. Riasztó lepusztultságában az ember nem a végóráit, hanem az utolsó pillanatokat követő, végtelenségig nyújtott monoton kíszenvedés stádiumát éli. Véglények lődörögnek ide-oda, mindennapos az elállatiasodott – például egy négylábú genitáliája alól fotografált – ösztönbirodalomba süllyedés. Eszünkbe sem jut, hogy bárki próbáljon tenni valamit az életéért, a karakterek csak egymás hegyén-hátán mennek valahová egy kiutat sosem mutató gyehennán. 177 percre vagyunk kénytelenek az önmagukból kivetkőzöttek társaivá szegődni: a Nehéz Istennek lenni haláltánca gyomorforgatóbb, de legalább olyan felkavaró is, mint A torinói ló pusztulásvíziója, egy Bosch-festmény vagy Pieter Bruegeltől A halál diadala.

     

    1. Mick Jackson: Fonalak (1984)

    2012. november 22., csütörtök, 22:00–23:59. Több erőszakfilm és a vászonbrutalitás iránti közönyösségem hamis illúziója után életem legsokkolóbb mozgóképélménye világított rá a tévedésemre. Fél napon át levertnek éreztem magam, így a Fonalakat soha többé nem kívánom újranézni. Örültem, hogy mögöttem vetett az ágy, egy darabban áll a ház, van mit ennem, innom, és álomra hajthatom a fejem.

    Nicholas Meyer Másnapja giccses ujjgyakorlat ehhez képest. Barry Hines drámaíró BBC-dokudrámája ijesztő precizitással, többek között számítógépinzertekkel vázolja fel egy atomháború lezajlásának legrosszabb forgatókönyvét. Mivel az író – a később a Több mint testőrt dirigáló Mick Jacksonnal együtt – tényleg pontokba gyűjti és objektíven be is mutatja, hogyan szűnik meg az élet egy nukleáris tél után, az összes pórusunkon érezzük a visszavonhatatlan félelmet. Innen ugyanis hiányzik a zsáner-közelítésmód eszképista védekezési mechanizmusa: a Fonalak mindaddig aktuális marad, amíg a befolyásosak nem hatástalanítják az atomfegyvereiket. Hidegrázó és vérfagyasztó élmény nézni Hinesék vizuális dokumentumnak is beillő prezentációját. A foggal elharapott köldökzsinór, a romokban heverő város, a szennyezettségtől torz arcú polgárok snittje, pláne az iszonyatosan depresszív erővel bíró, lepusztultságban tengődő túlélőkre fókuszáló, sikolyzoommal végződő zárlat gránátnyomásban részesítenek.


  • További cikkek