Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • A hallás dekolonizálása – interjú Szabó Bálint Goshevennel

    2020.03.24 — Szerző: Mechiat Zina

    Szabó Bálint Gosheven nem európai hangolású zenéket használ fel inspirációként saját munkáiban. Most tért vissza másfél hónapos indonéz útjáról, ennek kapcsán beszélgettünk vele a tapasztalatokról és az aktualitásokról. Spoiler: ősszel jön az új Gosheven-lemez!

  • Szabó Bálint Gosheven  Fotó: Rácz Rebeka
    Szabó Bálint Gosheven
    Fotó: Rácz Rebeka

    A legtöbben nem is gondolnánk, hogy az az ezerféle zene, amit európaiként hallgatunk, valójában ugyanazt a hangzó mintázatot követi. Jó hír, hogy van lehetőségünk kidugni a fejünket a buborékunkból, és egészen új világokba röpíthetjük magunkat. Ez ugyanis Szabó Bálint missziója, aki nemcsak szólóprodukcióival vezet el új tapasztalatok felé: előadásokhoz és filmekhez készít zenét, új formációkat hív életre, és egyéb programokon mozdítja ki az embereket a komfortzónájukból.

    Másfél hónapot töltöttél Indonéziában. Értek-e ott olyan élmények, amelyeket fel tudsz majd használni a zenédben?

    Az utazás alatt végig nálam volt egy hangfelvevő, készítettem is egy csomó felvételt. Lett belőle egy mix, amit a londoni @NTS rádió március 15-én adott le, de online meg lehet hallgatni. Ez például egy zenei hozadéka a dolognak, és végig nálam volt egy Nimslo filmes fényképezőgép, amivel csodálatos felvételeket sikerült készítenem, ilyeneket:

    Fotó: Szabó Bálint
    Fotó: Szabó Bálint

    De jártam például gamelán hangszerkészítő gyárakban Jáván és Balin is, ami nagyon érdekes élmény volt. Képzelj el egy nagy sötét teret, ahol nincs világítás, csak tűz, amivel az ütőhangszereket készítik, mindezt ötven fokban, füstben, trópusi páratartalomban… Jó volt bepillantani ebbe a távoli világba, de inkább külső megfigyelőként voltam jelen, mint kutatóként vagy a dolog részeseként. A gamelán egy annyira egységes és hatalmas, ma is élő kulturális tradíció, hogy azt hiszem, nem mernék hozzányúlni. Az élmény nyilván óriási hatással volt rám, de nem fogok gamelánzenével direkt módon dolgozni, legalábbis egy darabig biztos nem.

    A gamelán ma is élő ősi, indonéz zene. A fogalom nem a zenészeket, hanem a hangszerek összességét takarja: azokat a készítés és a hangolás során is egymáshoz igazítják. A gamelánegyüttesben számos hangszer szól, elsősorban metallofonok, ütőhangszerek és gongok. Például így.

    Pedig úgy látom, kimondottan érdekelnek téged a nem nyugati zenék. Ha nem a kutatás volt a cél, akkor mi fordított Indonézia felé?

    Eddig sosem volt lehetőségem hosszabb utakra menni, most meg úgy adódott, hogy el tudtam utazni hat hétre, ami kellően hosszú idő a kiszakadáshoz. Azért Indonéziában kötöttem ki, mert ott sok bennfentes ismerősöm van. Nem akartam az a turista lenni, aki végigjárja a nevezetességeket egy könyv alapján, és végül kimarad az autentikus dolgokból. Bali déli részére például le se mentünk, mert az már túl népszerű, nem igazán lehet érintetlen területeket találni. Evidencia, hogy ahol megjelenik a turizmus, ott eltűnik a helyi kultúra. Ezt Balin is láttuk, ahol szintén nem tegnap kezdődött a dolog. De ez csak az egyik oldala a történetnek – ha turistaösvényeken jársz, akkor semmit nem látsz a helyi kultúrából. Ennél is nagyobb veszély, hogy azzal, hogy ott vagy, megváltoztatod az egészet: bármennyire óvatos és körültekintő is valaki, a puszta jelenlétével átalakítja a lokalitást.

    Ennek ellenére hogy érzed, sikerült belepillantani az „igazi” Indonéziába?

    Eljutottunk olyan helyekre, ahol nem nagyon találkoztunk turistákkal. Egyszer például robogóval mentünk valahova, és láttuk, hogy az út szélén kétszáz motor parkol. Amikor megálltunk, egy illegális balinéz kakasviadalon találtuk magunkat. A férfiak éppen a győztes állatra fogadtak üvöltözve, majd elindult a tíz másodpercig tartó kakasharc, aminek a végére kivégezték egymást az állatok. Annyira gyorsan történt minden, épphogy csak be tudtam kapcsolni a telefonom felvevőjét, de így is betettem a mixbe. Mindeközben a helyiek tudomást sem vettek rólunk. Ez elég furcsa tapasztalat volt, mert Közép-Jáván alapesetben felfigyelnek a fehér emberre, ott még viszonylag ritka jelenségnek számítunk. Még külön szavuk is van ránk: bulé. És annak ellenére, hogy gyarmatosított országról beszélünk, nem túl jó tapasztalatokkal a nyugatiakról, nagyon felnéznek ránk. Szó szerint is, mert az átlag testmagasság olyan 150–160 centi körül van, plusz a férfiaknak sokkal finomabb az energiájuk, mint az nálunk megszokott. Egyszóval, nagyon kitapintható a másságunk, de a kakasviadalon mégsem foglalkoztak velünk.

    Fotó: Szabó Bálint
    Fotó: Szabó Bálint

    Akkor ez megadta azt az autentikus tapasztalatot, amit kerestél?

    Azt hiszem, igen, de talán nem is ez a fontos. Az emberben ott van a vágy, hogy betekintsen érintetlen kultúrákba, ezért szeretjük a turizmust. Csak ugye azáltal, hogy belepillantunk, megváltozik a képlet. És pont ezért jelent meg az antropológia vagy az etnomuzikológia is, csináljuk a nagy fehér tudományt... Csakhogy emiatt összeomlottak az idegen kultúrák létező rendszerei.

    Hogyan tudod ezt összehozni a zenei projektjeiddel, amelyekben kevésbé ismert kultúrák zenéiből emelsz át hangolásokat? Ezekben nincs meg az a veszély, hogy az átvétellel átalakítod az eredetit?

    A dekolonizáció most egy nagyon menő téma, de általában politikai értelemben foglalkoznak vele. Engem nem ez a része érdekel. Van egy zenekarunk vagy inkább zenei projektünk, a Decolonize Your Mind Society. Itt a hangsúly a mindon van, mert egy tudati dekolonizációról van szó: arról, hogyan működik az elménk. Úgy tekintünk a zenére, mintha egy tükör elé állnánk, vagy mondjuk, meditálnánk. Képzeld el, hogy nézed a tudatodat, és próbálod megfigyelni, milyen mintázatokat ad ki, mik vannak eleve belekódolva. Ezek a mintázatok már születésünktől velünk vannak, és nem nagyon változnak meg az életünk során. Lehet ez gondolkodásmód vagy csak az, hogy mit szoktál meg, mi természetes. Mozgás, zene, ízlés – minden ide tartozik. Mi a zenénk segítségével próbáljuk kicsit ezektől a berögződött mintázatoktól elmozdítani az embereket, legalábbis megkérdőjelezni a mintákat.

    Ha például megszólaltatok egy szokatlan harmóniát, akkor arra először furcsán reagálsz, de ha benne ülsz egy órát, akkor rájössz, hogy ez a legtermészetesebb dolog a világon. Vagyis a tudat sokkal rugalmasabb, mint gondolnánk.

    Nem azt mondom, hogy ez az élmény több vagy jobb, mintha egy hagyományos hangolású zenét hallgatnánk. Csak azt akarom felmutatni, hogy milyen hihetetlenül színes lehetne ez a világ, mégis mennyire az ellaposodás irányába mozog minden. A dekolonizáció számomra inkább a kimozdításról és a gondolkodás kinyitásáról szól, nem pedig arról, hogy kultúrákat ismertessek meg az emberekkel. A másság lehetőségét szeretném felvillantani.


     

    A szólóprojektednek, a Goshevennek is ez a missziója?

    Igen, annyi különbséggel, hogy az egy nagyon személyes projekt. Az egész onnan indult, hogy találkoztam a különböző hangolásokkal, amikből kiderült, hogy az a zene, amit mi hallgatunk, csak egy a millió lehetőség közül, amit megtapasztalhatunk. Mégis egyféle zenét ismerünk itt, és nem is tudunk erről az egysíkúságról, sokszor még a zenészek sem. Ez a gondolkodásunkra is érvényes. Nekem az a fontos minden projektemben, hogy megmutassam, milyen sok út lehetséges. És ha már egyszer gitárt fogtam a kezembe, akkor ezzel az eszközzel teszem. A Gosheven különböző hangolásai is errefelé próbálnak orientálni. Fel akarom villantani azokat a dolgokat, amelyek körülvesznek minket, és mélyen belénk ivódnak – a zene az az instrumentum, amin mindezt átfolyatom. Ez ugyanis egy olyan közös nevező, ami mindenkiben megvan, amit mindenki ért vagy érez, ami rögtön szívig hatol. Rengeteg olyan ember van, aki nem olvas, vagy nem foglalkozik képzőművészettel, de olyan már sokkal kevesebb, aki egyáltalán nem hallgat zenét. Így a zene egy jó eszköz arra, hogy kérdőjelet vagy felkiáltójelet tegyek a dolgok mögé. Aztán mindenki eldönti, ki akarja-e nyitni magában azokat az ajtókat, amikre remélhetőleg sikerül rámutatnom.

    Egyszer azt mondtad, hogy a zene ugyanúgy előadóművészet, mint a színház vagy a tánc. Ebben az üzenetátadásban, amiről itt beszélsz, mennyire van szerepe az előadásnak, a személyes jelenlétnek?

    A hangfelvétel-készítés átalakította azt, hogy hogyan gondolkodunk a zenéről, és bizonyos értelemben egy természetellenes állapotig vitte. Az, hogy a Spotify-on elérsz billió számot pár euróért, és hogy hetente több tízezer lemez jelenik meg, nagyon ijesztő dolog. Persze szeretek nosztalgiázni arról, amikor tizenévesen a kanapéba süppedve Pink Floyd-számokat hallgattam, de ebből az aktusból hiányzik a zene eredendő funkciója, ami a közösségi lét és annak megerősítése. Mert a sofa surferkedés egy magányos trip, amivel nagyon jól ki lehet repülni a valóságból, de ezzel együtt óriási hiányossága van.

    Holott a zenének is – mint minden más előadóművészetnek – az lenne a lényege, hogy együtt menjünk keresztül valamin, közösségben.

    Gosheven fronton van most aktualitás, új projekt?

    Valószínűleg ősszel fog kijönni az új lemez egy angol–belga kiadónál, ez már lényegében kész van. Antipodális polifónia lesz a címe, és a Salamon-szigeteki ’are’are törzs eredeti hangolását idézem meg rajta. Ez egy kvázi letűnt kultúra, de megvannak a pontos adatok és felvételek arról, mit és milyen hangmagasságban adtak elő eszméletlenül „hamis” és törékeny pánsípzenekaraikkal.

    Ehhez nyúlok vissza, de a lemez teljesen más lesz. Beépítek autentikus kompozíciókat is, de inkább úgy mondanám, hogy a zenéjükből csak a DNS-t használom fel: ahhoz, amiről tudod, hogy meghatározza az egészet, de nem látható vagy kitapintható. Szóval ezt vettem alapul, és a zenéjükből inspirálódva építettem fel egy teljesen saját univerzumot. Nem akarom kisajátítani vagy reprodukálni a zenéjüket, inkább csak nekik dedikálom. És ez egy iszonyú ingoványos terep, mert fennáll a veszély, hogy pont az ellenkezőjét érem el annak, amit szeretnék. Az lenne inkább a fontos itt is, hogy felvillantsam a sokszínűséget, amit lépten-nyomon elvesztünk.

    És miért antipodális polifónia? Ez nemcsak az új lemezed címe, hanem az ismeretterjesztő, Down To Earth beszélgetéssorozat következő epizódján is erről tartasz előadást.

    Ezen a beszélgetéssorozaton nagyon szerteágazóak a témák, de a kulturális és a tudati dekolonizáció egy közös pont a különböző alkalmak között. A sorozatot Miklósvölgyi Zsolttal hívtuk életre tavaly júniusban, és a Francia Intézet fogadta be. Olyan előadásokat, beszélgetéseket tartunk, amelyek ugyanarra a kimozdításra ösztönöznek, amiről az előbb meséltem. A következő alkalmon gyakorlatilag az ’are’are törzs egykori kultúrájáról és zenéjéről fogok beszélni, majd meghallgatunk pár felvételt is. És felkértem három tehetséges fiatal gitárost, akik eredeti ’are’are számokat fognak eljátszani az én vezetésemmel.

    A lemezem címe pedig arra az elterjedt tévhitre ad választ, ami szerint egyedül az európai zene polifonikus, más kultúrák zenéjében nincsenek szervezetten megszólaló akkordok, hanem az egész zene egyvonalú (homofon). Erre szeretnék egy komoly ellenpéldát mutatni, mert igenis nagyon sok polifonikus zene van máshol is, a szubszaharai Afrikától kezdve az amazonasi indián törzseken át Melanéziáig. Én az ’are’are népcsoportot emeltem ki ezek közül, mert közel áll hozzám a törékeny világuk, ami a Goshevennek a hangolások mellett a másik legfontosabb védjegye. Az antipodális jelentése pedig ‘ellenkező oldali’: ha elkezdenél lefúrni a Földön azon a ponton, ahol vagy, akkor annak az antipodális párja az, ahol végül kibukkansz a túlsó oldalon. Tehát egy teljesen ellenoldali világot igyekszem mutatni az új lemezzel is, ahogyan általában véve a Goshevennel – valami újat, valami mást, ami szokatlan, törékeny és könnyen sebezhető.

    Fotó: Szabó Bálint
    Fotó: Szabó Bálint

    Ezt az újdonságot, missziót ki tudod teljesíteni azokban a projektekben is, amelyekben kvázi „alkalmazott zeneszerzésre” kérnek fel? Gondolok itt a táncelőadásokhoz készített zenékre, például a Deeper vagy az it will come later előadásra.

    Van, aki az alkalmazott zeneszerzésben szereti azt a kihívást, hogy kaméleonként kell viselkednie, és a rendező igényei szerint hozhat létre valamit, ami a saját világától kicsit távolabb esik. Én nem ilyen vagyok: ezekre a munkákra szerzőként kértek fel, így amit ott csinálok, az is abszolút Gosheven-világ.

    Ez azt is jelenti, hogy ha egy előadás a te zenéd mellett teszi le a voksát, az egy gesztus is. Hiszen ahogy mondtad, a tiszta hangolású zenét nem olyan egyszerű befogadni, és üzenetértéke is van.

    A táncban annyira előtérben van a zene, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni – de ez ugyanúgy igaz a filmre és a színházra is. A zene egy mélyreható eszköz, talán az egyik legdurvább fegyver.

    Ezért szinte nincs színházi előadás, amiben ne lenne zene, és a film is előszeretettel él ezzel a lehetőséggel. Nem túlzás azt állítani, hogy a végső produktum hatásában ötven százaléknyi szerepe biztosan van a zenének.

    Nyilván olyan, mintha hazabeszélnék, de gondoljunk bele: ha csak egyetlen hangot beúsztatunk egy jelenet alá, teljesen megváltozik az egész hangulata, jelentése. Mégis azt érzem, hogy nem kapja meg a megfelelő hangsúlyt. És persze, van egy gesztusértéke is annak, ha engem kérnek fel egy előadásban való közreműködésre, vagy bárkit, aki nem hagyományos zenével dolgozik. Általában pont azok a produkciók találnak meg, amelyek eleve kísérletezőek, és céljuk az a kimozdítás, amit én a zenémmel csinálok. De azt is gondolom, hogy egyre több darab fordul majd ebbe az irányba. A Deeper főpróbája után például Kárpáti Péter rendezőnek az volt az egyik észrevétele, hogy végre egy kortárs táncelőadás, aminek nem kortárs táncelőadás zenéje van… Szerintem másban is fel fog ébredni az igény, hogy a nem szokványos zenék által új, ismeretlen világokba röpítse a közönségét.


  • További cikkek