Nem a zuhanás számít, hanem a leérkezés – kritika a Nyomorultak című filmről

A Nyomorultak ugyanott játszódik, ahol Victor Hugo a nagyregényét írta. Montfermeilbe egy Ruiz nevű új rendőr érkezik járőrözni, akit a marcona Chris és a gettóban felnőtt, afrikai származású Gwanda mellé osztanak be. Tapasztalt rendőrök ők, akik számára az igazoltatás és a rendfenntartás ugyanúgy a napi rutin része, mint a nekik nem szimpatikus járókelők vegzálása. Ugyanakkor őket is folyton hergelik – falkába tömörült, erőszakkal fenyegető fiatalokat kell kordában tartaniuk, mígnem egyszer elpattan bennük valami: gumilövedékkel egy kissrác arcába lőnek, az esetet pedig rögzíti egy arra kószáló drónkamera. A történet a felvétel utáni hajszáról szól.

A Nyomorultak a francia gettófilmek vonalán halad, előképének a magyar származású Mathieu Kassovitz A gyűlöletét vallja, amelynek fő monológja a magát zuhanás közben nyugtató társadalomról tökéletesen körbeírja Ladj Ly művét is. A Nyomorultakat nézni olyan, mintha satuba dugnánk a fejünket, figyelnénk, hogyan húzzák azt egyre szorosabbra, és közben tehetetlenül izgulnánk azon, hogy ez most tényleg megtörténik-e.

Ly filmje letaglózó erejű thriller, amelynek társadalomkritikája sem elhanyagolható.

Kifejezetten politikus alkotásról van szó: a rendező azért szögez bele a székbe, azért forgatja fel az ember gyomrát, hogy felrázzon, elgondolkodtasson, változást idézzen elő. Sikeresen. A francia elnök, Emmanuel Macron is megrendült rajta, két miniszterére új program bevezetését bízta, amely fellendítené a Montfermeilhez hasonló külvárosok foglalkoztatottságát, életszínvonalát. Más kérdés, hogy ezek az ígéretek mennyire reálisak A gyűlölet óta eltelt huszonöt év fényében: ezalatt az ilyen kerületekben élő franciák és a bevándorló származású kisebbségek számára megmaradt a kilátástalanság.

A Nyomorultak erejét intimitása szavatolja – az, hogy belülről képes megmutatni azt a világot, ahová Kassovitz kívülről érkezett.

Ladj Ly viszont ezeken az utcákon és telepeken nőtt fel, ráadásul kamerájával tizenöt éven keresztül dokumentálta Montfermeil életét, mielőtt belevágott volna első nagyjátékfilmjébe. 2008-ban a hírekbe is bekerült, mert mint a filmbeli drónreptető kisfiú – akit egyébként Ly kisfia játszik –, ő is filmre vett egy rendőri túlkapást, és eljuttatta a médiához. A Nyomorultak minden képkockája autentikus, mert Ly az emlékeiből dolgozott. Akkor is, amikor a rendőrökre gyújtják rá a lépcsőházat a feldühödött fiatalok, és akkor is, amikor látszólag a történet keménységét enyhítő, abszurd pillanatokat látunk, például egy cirkuszi oroszlánkölyök ellopását (Ly barátja tizennyolc évesen tényleg meglovasított egy oroszlánt).

A Nyomorultak a szociológiai igényű thrillerek tankönyvéből dolgozik: a dokumentarista stílusú felvezetésben a rendőrök úgy járőrözik körbe a környéket, hogy minden fontos szereplőt és az ő hátterüket, motivációit is megismerjük, és ráébredjünk, hogy hiába gyakran fehérek és feketék feszülnek itt egymásnak, a társadalmi problémák korántsem kétpólusúak. Bár a film ismerős zsánerelemeket lendít mozgásba (újonc rendőr beavatása, gettólázadás stb.), mégis mindig más irányba viszi el azokat, és az ebből az eltérésből való termékeny feszültségre rendszeresen rá is játszik – hiszen suspense-t lehet csiszolni abból, ha nem az történik, amit várunk. Ez az izgalmas történetszövés szavatolja azt is, hogy az egész világon könnyen nézhető, zsigeri filmélménnyé váljon a Nyomorultak (nem véletlen az Oscar- és a Golden Globe-jelölés), amelynek legjobb húzása az, hogy nemcsak a szegény, másodgenerációs bevándorlókra (A gyűlölet) és nem is kizárólag a rendőrökre ( Polisse) koncentrál, hanem mindegyik oldallal empatizál. A filmben a rasszista rendőrt ugyanúgy meg lehet érteni, mint a bűnöző kölyköket. Ly hajlandó a morális szürke zónákban tartani a történetet, ahol a nehéz sorsú kölyök, Issa valójában egy irritáló bajkeverő, nem csak a rendőri erőszak ártatlan áldozata. De a rendőrök sem velejéig korrupt, rasszista alakok, csak rossz következtetésre jutottak abban, hogyan lehet napi szinten kezelni az etnikai feszültségeket, az elharapózott bűnözést.

A Nyomorultak a szíve mélyén egy tanmese arról, hogyan gerjeszti magát az erőszak, ha mindenki a legrosszabb arcát mutatja.

Ha a rendőr már dühödten megy oda a fiatalokhoz, mert azt feltételezi, füveztek, és a beléivódott frusztrációktól, indulatoktól nem képes higgadtan végezni a munkáját. Ha az állam által elhanyagolt kerületekben a rendfenntartást csak úgy tartják lehetségesnek, ha ők is erőszakhoz folyamodnak. Ha az életüket kilátástalannak érző fiatalok az elszenvedett rendőri túlkapások miatt csak azért is bűnözésre adják a fejüket. A Nyomorultak amiatt bravúros alkotás, mert a tragédia felé robogó történetét végig apró, logikus lépésekből szervezi össze, és elkerülhetetlennek láttatja a helyzet elfajulását.

Ly filmje kiugró siker volt hazájában, ahol több mint kétmillióan látták, Cannes-ból a zsűri díját vihette haza, és elnyerte az amerikaiak tetszését is. Sajnos a magyarokét már nem volt ideje, mert nem sokkal azelőtt került mozikba, hogy a koronavírus-járvány miatt bezárták a filmszínházakat. Pedig a Nyomorultak tényleg olyan film, amit mindenkinek látnia kellene: a multikulturális Európa húsba vágó problémáiról szól, de olyan, gyomorszaggató feszültséggel és könnyen élvezhető filmnyelven, hogy az joggal tarthat számot a legszélesebb érdeklődésre.