Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • Vászonra vitt vírusok – 10 járványfilm, szükség esetére

    2020.02.13 — Szerző: Berényi Csaba

    A köztudatba nemrég berobbanó koronavírus a szájmaszkok mellett a különféle járványügyi krízishelyzetekből katedrálist építő fikciós filmek iránt is felkorbácsolta az érdeklődést. Ennek apropóján összeszedtük azt a 10 alkotást, amelyekkel szerintünk érdemes színesíteni a témába vágó híradásokat.

  • Vászonra vitt vírusok – 10 járványfilm, szükség esetére

    A járványfilm egy olyan hibrid (al)műfaj, amely alapvetően a katasztrófafilmek és a posztapokaliptikus narratívák metszetében található. Közelebbről nézve jobbára a horror eszköztárából származó műfaji paneleket elegyíti, ezért sem véletlen, hogy a zombifilmek például jócskán felülreprezentáltak e téren. Egy világméretű fertőzés a társadalmakat ugyanis óhatatlanul tömeggé, az egyént pedig sebezhető organizmussá redukálja. A fiktív fertőzéshistóriák – akár konkrét, akár metaforikus értelemben – napjaink egymással szorosan összefüggő társadalmi, gazdasági, illetve bio- és zöldpolitikai folyamatainak kritikájaként is felfoghatók. Ebből a megfontolásból nem esik most szó olyan klasszikusnak számító, de kopottas, téziseiket tekintve kevésbé aktuális művekről, mintAz Androméda-törzs, Az Omega ember vagy az 1973-as A tébolyultak. Azokat a filmeket szedtük csokorba, amelyek a műfaji sémákat kreatívan kiforgatva, azokat újragondolva képesek reflektálni korunk meghatározó kérdéseire.

    10. David Mackenzie: Hétköznapi pár (2011)

    A Hétköznapi pár (kifejezőbb angol címén: Perfect Sense) egy – rossz értelemben véve – Terrence Malick nyomdokain haladó szerelmes film. Egy szakács (Ewan McGregor) és egy epidemiológus (Eva Green) között szövődő románcot követhetünk végig: kettejük közé egy járvány ver éket, amelynek pontos hatásmechanizmusát nem taglalja a film. Az ismeretlen fertőzés során az emberek egymás után veszítik el fizikai érzékeiket – először a szaglást, az ízlelést és a hallás, majd a látás mond csődöt. Mivel a film egyetlen dramaturgiai ötletre épül, a szerelmi szál pedig coelhó-i szinten felszínes és szépelgő, így egyedül a központi konfliktus működőképes: az a folyamat, ahogyan a film az emberi kapcsolatok fokozatos kiüresedését és fizikai kiszámíthatóságát mutatja be. Ahogy elveszítjük percepciós készségünket, úgy alakulnak át és oldódnak el a kulturális, illetve szociológiai kötelékeink is.

    A luxuséttermek osztályon felüli ételeit zsír és liszt váltja, az érzelmi kötődések pedig lehámlanak a puszta funkcióvá lett szexualitásról.

    A Hétköznapi pár arra kérdez rá, hogy érzékszerveinken túl lehetséges-e egyáltalán kötődni a másikhoz vagy a világhoz. Minden felszínessége ellenére dicsérendő ez a dekonstrukciós szándék, ahogyan a kellően pesszimista befejezés is.

    9. Wolfgang Petersen: Vírus (1995)

    A ‘90-es évek tipikus katasztrófapornója, amiben olyan korabeli A listás sztárok üldözik az Afrikából származó címszereplőt, mint Dustin Hoffmann, Kevin Spacey és Morgan Freeman.

    A Vírus tisztességes iparosmunka a maga túlzó, elrajzolt módján, ami inkább bűnös élvezeti faktora miatt emlékezetes, semmint tűpontos esettanulmányként.

    A rendező mintha nem bízott volna a járványtematika kellő potenciáljában, ezért a narratívát egy holtsúlyként lebegő házassági krízissel, valamint az igazságot elhallgató és kisvárosokat reflexből bombázó csúnya, rossz hadsereg narratív ballasztjával súlyosbítja. Emiatt a film a komolyanvehetetlenség határán billeg – mindenesetre a lezárt város és az elkülönített fertőzöttek tömegjelenetei kellően hatásosak, még ha részleteiben nem is túl életszerűek. Dustin Hoffmann epidemiológusa természetesen az idővel fut versenyt, még mielőtt a Donald Sutherland által játszott tábornok atommal kínálná meg a karanténná alakított várost. A Vírus lényegében az a film, ami a védőruhás kutatók képét és az indexbeteg fogalmát széles körben bevéste az emberek kollektív tudatába.

    8. Rupert Wyatt: A majmok bolygója: Lázadás (2011)

    A rebootolt A majmok bolygója egyszerű dramaturgiai eszközként használja a világnépességet megtizedelő fertőzést.

    James Franco figurája kísérleti majmokon teszteli az Alzheimer gyógymódjának szánt vírust, azonban míg a szer hiperokossá fejleszti őket, az emberek hullani kezdenek tőle.

    Ugyanakkor Rupert Wyatt filmje leginkább az animált főemlősök ábrázolásában jeleskedik. A CGI elég rosszul öregedett, viszont az emberek elnyomását nyögő állatok – leginkább Cézár – kitűnő karakterívet kapnak. A James Franco tudósa által nevelt majom, látva az ember kegyetlen természetét, sorsközösséget vállal az övéivel, és a lázadás útját választva felszabadítja őket. A majmok bolygója: Lázadás az egyik első, de mindenképp a legsikerültebb film, amiben a rendező és a motion capture (digitális mozgásrögzítés) technológia – Andy Serkis elmaradhatatlan érdemeivel – kézen fogva képes együttérzést kiváltani emberszabású főhőse iránt. Ráadásul egy olyan trilógiáról van szó, aminek folytatásai még inkább elmélyítik Cézár és a társadalommá szerveződő majmok karakterét, közösségük belső dinamikáját, illetve a már posztapokaliptikus világban élő militáns emberiséggel vívott dominanciaharcot.

    7. Jaume Balagueró, Paco Plaza: [Rec] (2007)

    A 2000-es évek found footage (látszólag „talált”, dokumentumértékű videofelvételekből álló) irányzata hamar ösvényt vágott magának a zombifilmekhez, a spanyol [Rec] pedig hatásosan használja a mára már elcsépeltnek számító formulát. Akárcsak a Cronenberg rendezte Parazitákban, a cselekmény szintén a lakóház toposzát mozgósítja. Egy kétfős tévéstáb épp a helyi tűzoltók éjjeli szolgálatáról forgat riportot, amikor riasztást kapnak egy veszettség tüneteit produkáló idős emberhez. A társasházban kisvártatva elszabadul a pokol. A zombik leginkább a 28 nappal később fertőzöttjeinek kései elfajzásai, de a [Rec] nem is igazán tartalma miatt említésre méltó, sokkal inkább azért, mert az elhasznált, szétfoszlott zombinarratívát egy frissnek ható formanyelven fogalmazza újra. Ezzel a megoldással képes ezerszer látott közhelyekből izgalmat és feszültséget csiholni.

    A lépcsőház és a lakások belső terei a folyamatos kézi kamerának és a gyér megvilágításnak köszönhetően válnak kiismerhetetlen labirintussá.

    A néző a főszereplő riporterlány pozíciójába van kényszerítve, amiből ugyanúgy nincs kiút, mint a hadsereg által felhúzott karanténból. A [Rec] lendületesen fut neki a műfaj szabályainak, és veszi sorra őket, miközben tisztában van saját formai határaival, és pontosan ebből fakadó tömörsége teszi igazán élvezhetővé.

    6. Danny Boyle: 28 nappal később (2002)

    Danny Boyle posztapokaliptikus zombifilmje valójában csak igen szőrmentén hozza az élőhalott zsáner hagyományos eszköztárát. Szemben a klasszikus Romero-féle, lassan vánszorgó agyevőkkel, Boyle dühöngőkórban szenvedő fertőzöttjei sprintelnek, ha kell, és sokkal inkább veszett emberekre hasonlítanak.

    Amiben viszont Boyle igazán erős, az a járványt követő elszigetelődés ábrázolása.

    A film talán legmeghatározóbb momentuma az, amikor Cilian Murphy kórházi ruhában rója a tökéletesen kihalt és lepusztult londoni utcákat. Van valami utánozhatatlan báj abban is, ahogy a főszereplők egy Minivel próbálnak eljutni a biztonságot jelentő katonai bázisra. A filmet ez a sajátosan brit hang teszi valóban egyedivé. Ugyanakkor Boyle nem spórol a társadalomkritikával sem: a majmoktól eredő vírus radikális állatvédőknek köszönhetően szabadul el, de a film akkor működik igazán, amikor a fennmaradásról és az ember primitív ösztönökre redukált alaptermészetéről értekezik. A 28 nappal később második fele tulajdonképpen egy túlélőfilm, amiben egy maréknyi katona próbálja valahogy kihúzni a világvégét. A civilizáció újraindítása számukra viszont egyet jelent a nemi erőszakkal, ezáltal pedig Boyle metsző párhuzamot von az immorális túlélők és a megveszett csőcselékként ábrázolt fertőzöttek között.

    5. David Cronenberg: Paraziták (1975)

    „A fertőzés csupán két teremtmény szerelmének a gyümölcse” – szól a film tételmondata. A Paraziták Cronenberg egyik korai remeke, ami zanzásítva már magában hordozza a kanadai rendező összetéveszthetetlen szerzői kézjegyének számító motívumokat és tematikát. A film szüzséje az állatias, groteszk módon túlhajtott szexualitást állítja a középpontba.

    Az emberek belsejébe beférkőző élősködők révén Cronenberg a legintimebb testi kapcsolaton keresztül markolja meg a biológiai alapú undort és abnormalitást.

    Testhorrorja túllép az egyszerű járvány, illetve megfertőződés okozta rettegésen. Cronenbergnél a kórokozó már belül van, pontosabban elmosódik a határ a betegség és a betegséget hordozó között. A horrort az ember saját visszataszító korporális létében kell keresni. A film vizualitása – nyilvánvalóan az alacsony költségvetés miatt – még sokkal visszafogottabb, mint a rendező későbbi átváltozásfilmjei, a végeredmény bizonyos szempontból mégis felkavaróbb.

    4. Terry Gilliam: 12 majom (1995)

    Terry Gilliam időutazós alapvetésének fő konfliktusa szintén a vírusmotívumra épül, de a filmet nem magára a betegségre és az ellene folytatott küzdelemre hegyezi ki.

    A fertőzés nála egyfajta biblikus büntetés a tudományos-technológiai önteltségünkért, amivel a Föld teremtményeit gyalázatosan kizsákmányoljuk.

    A vírus az emberiség elkerülhetetlen pusztulásának indikátora: annak bizonyítéka, hogy az élő-, pontosabban az állatvilág előbb-utóbb – jogosan – vissza fogja venni a bolygó feletti uralmat. Bruce Willis múltba visszaküldött főhőse ezért nem is megakadályozni akarja a készülődő világvégét, hanem mintát gyűjteni a még nem mutálódott vírustörzsből, hogy a jövőben az emberek visszatérhessenek a felszínre. Gilliam szürrealizmust karcoló stílusa nagyon jól elmossa a határt az elmebaj és a katasztrofális jövőkép víziója között. Ráadásul az éppen csúcson lévő Willis mellett Brad Pitt beszámíthatatlan, szórakoztató, mentális ámokfutása legalább annyira ragályos, mint a vírus.

    3. David Robert Mithcell: Valami követ (2014)

    A műfaj alapelemeit virtuóz módon kiforgató, ám összességében nehezen meghatározható poszthorrorhullámának egyik első korai sikerében David Robert Mitchell tradicionálisnak mondható démonsztorin keresztül mesél olyan erősen tabusított témákról, mint a szexualitás lappangó veszélyei. A közösülés révén elkapott átok egy alakváltó rém képében jelenik meg, aki gyilkos lassúsággal egyre csak közelít, míg végérvényesen utol nem ér. Látszólag könnyű előle menekülni, hisz kellemes sétatempóban cammog. Viszont Mitchellt alapvetően nem a témában rejlő dramaturgiai megoldások vagy a jump scare-ektől (amikor egy váratlanul a képkivágatba ugró szereplő, szörny ijeszt rá a nézőre) mentesített ijesztgetés érdekli.

    Sokkal inkább az STD, azaz a szexuális úton terjedő betegségek metaforikus olvasatával ragadja meg azt a kiszolgáltatottságot, bizonytalanságot, stigmatizáltságot és halk szorongást, ami a témát feszíti.

    A saját testünk, intimitásunk feletti kontroll elvesztése és a szexualitás nyújtotta öröm szó szerinti démonizálása lesz itt a horror valódi motorja. Mitchell voyeurizmust, azaz a szexualitás szemlélését, kukkolását csúcsra járató kamerája notóriusan kistotálokba szorítja a szereplőket, ezzel is fokozva a megfigyelés/megfigyeltség passzív-agresszív aktusából kibomló feszültséget. Tulajdonképpen az ólálkodó kamera, illetve a film képi fogalmazásmódja maga az erőszak, ami bizonyos értelemben a szexuális abúzus vizuális megfelelőjeként van jelen. A Valami követ egy nyomasztó és felforgató rémmese társadalmilag kibeszéletlen, kínosnak elkönyvelt, de húsba vágóan valódi problémákról.

    2. John Carpenter: A dolog (1982)

    John Carpenter antarktiszi klasszikusa már a cselekmény puszta helyszínével tökéletesen megágyaz egy gyanakvással teli kamarahorrornak, amiben egy jégből kiolvasztott idegen létforma terrorizálja a sarki kutatókat. A csapat a kietlen vidéken próbál meg dacolni az őket megfertőző, majd mutáns torzszülöttekké trancsírozó lénnyel. Noha a Dolog az 1951-ben készült A lény – egy másik világból (The Thing from Another World) remake-jének is tekinthető, Carpenter leginkább az Alienből merít. Az ismeretlen, megfoghatatlan fenyegetés elől ezúttal is egy elszigetelt, zárt térben rekedt csoport küzd az életéért.

    Paradox módon ez a tér ugyanakkor nagyon is tág, így a hóviharok szabdalta Déli-sark egy óriási, természetes karantén szerepét ölti.

    Carpenter a fojtogató légkört az egymással szembeni bizalom és a testi integritás szétszakadásával teremti meg. A Kurt Russell vezette állomás tagjait a folyamatos kétely emészti fel, mivel az idegen organizmus hibátlanul reprodukálja a lemásolt emberi genomot. A rendező ezért a fertőzöttekkel szembeni kínzó gyanakvásból épít várat. A bizarr egészségügyi szűrésnek is beillő vérvizsgálat jelenete iszonytatóan feszült atmoszférát lehel az antarktiszi sötétségbe. A film zseniális, időtálló praktikus effektjei nyomán a túlburjánzó emberi hús olyan elemi félelmeinket beindító túlvilági plaszticitást nyer, aminek köszönhetően egy életre megjegyezzük Carpenter nevét.

    1. Steven Soderbergh: Fertőzés (2011)

    Soderbergh sallangmentes, csak a lényegre szorítkozó dolgozata nagyjából az a járványfilmeknek, mint a 2001: Űrodüsszeia a sci-finek. Úgy definiálja (újra) a zsánert, hogy annak minden egyes kötelezően apokaliptikus műfaji elemét magas fokú precizitással beleoldja egy sodró lendületű narratívába, miközben a témát visszavezeti saját természetes közegébe: a realizmusba. A filmben pontosan ez a szenvtelen, aprólékos beszédmód táplálja a világjárványok keltette zsigeri rettegésünket. Soderbergh még az olyan hollywoodi tabukkal is leszámol, mint a halott gyerekek konkrét megmutatása – mindezt anélkül, hogy ízléstelen túlzásokba esne. A kamera ehelyett már-már gonosz közönnyel rendre kilincseken, poharakon és korlátokon időzik el.

    A Fertőzés első számú fegyvere épp ez a fajta tragikus hétköznapiság és valószerűség, amivel rávilágít, hogy egy globális fertőzés milyen triviális módon tudja kis híján lenullázni nem pusztán az ember immunrendszerét, hanem a teljes társadalmi ellátórendszert vagy akár az egész a civilizációt.

    Soderbergh úgy képes tudományos igénnyel, végletekig fókuszált módon bemutatni tárgya komplexitását, hogy a narratívát rengeteg releváns nézőpont között aprózza szét. Az átlagember, a WHO (Egészségügyi Világszervezet), a járványügy, a hadsereg és az összeesküvés-elméleteket terjesztő közösségek egyformán fajsúlyos szerepet töltenek be a cselekményben. Viszont a többek közt Matt Damont, Kate Winsletet, Laurence Fishburne-t és Jude Law-t felvonultató bivalyerős színészgárda ellenére a tulajdonképpeni főszereplő maga a vírus. A film tökéletesen kimért ritmusa és narratív szerkezete a kór elterjedésének folyamatát, valamint a járvány egyéni, politikai és társadalmi következményeit egyetlen átfogó, ijesztően aktuális keretbe feszíti. A Fertőzés sápadt fényű hideg képeivel és kényelmetlen ambient zenéjével egy összetett folyamat tökéletes szintézise, aminek hitelességét épp az adja, hogy a koronavírus elterjedésével már magukat a valós eseményeket is a film tükrében olvassuk.


  • További cikkek