Létrehozni azt, ami nem létezhet

Az alázat a jó műfordító egyik legfontosabb tulajdonsága, állítja Totth Benedek. Az Éhezők Viadala és Az út fordítójával, a Holtverseny című nagy sikerű regény írójával beszélgettünk istenkísértő fordítókról, kegyetlen szövegekről, a jó fordítás ismérveiről és még sok minden másról.



Van-e olyan fordító, akit példaképnek tart? Ha igen, miért?

Sok remek fordító van, akitől közvetve vagy közvetlenül rengeteget tanultam, de név szerint nem szeretnék megemlíteni senkit, mert hiányérzetem maradna amiatt, hogy kiket hagyok ki a felsorolásból. Általánosságban fontosnak tartom, hogy egy fordító sok regiszterben tudjon megszólalni, sokféle szöveghez tudjon idomulni. A fordítónak le kell vetnie az egóját, és alá kell vetnie magát a szerzői szándéknak. Ez a fajta alázat elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki jó fordító legyen.

Mit gondol, látszik a fordításain, hogy ön készítette? Rajtuk hagyja-e a kéznyomát, vagy törekszik „láthatatlan” maradni?

Én ezt nem tudom jól megítélni. Mindig igyekeztem láthatatlan maradni, de nem biztos, hogy ez minden alkalommal sikerült. Az Éhezők Viadala például eredetiben talán egyszerűbb és szikárabb, mint amilyen a magyar fordítás lett, de ettől még lehet koherens, jól működő egy szöveg. McCarthynál például egy komplett nyelvezetet kellett kitalálni. Kudarcra ítélt vállalkozás újraalkotni az ő nyelvi világát, a fordítónak mégis meg kell próbálni a lehetetlent. Egy idő után persze kitapasztalja az ember, hogy mi megy neki jobban, milyen regiszter fekszik igazán neki, mi áll közelebb a személyiségéhez. Én mindig is szerettem a kihívásokat, de azt is megtanultam, hol vannak a határaim. Ritkán adtam vissza munkákat, de például az A Dead Man in Deptford című Anthony Burgess-regény fordítását nem vállaltam el.

A gyerek- és ifjúsági könyvek (pl. A királykisasszony, aki nem mehetett el a bálba, Fantörpikus kaland, D. Walliams-, ill. Tesz-Vesz könyvek stb.) fordítása, mint egy interjúban említi is, kevesebb nehézséggel jár a „komolyabb” irodalmi művekhez képest. Van-e mégis olyan aspektusa ennek a munkának, ami speciális kihívás elé állította?

Valóban könnyebb ilyesmit fordítani már csak a terjedelem miatt is. De persze itt is megvannak a kihívások. Illusztrált könyveknél nehéz csalni a reáliákkal. A képregényeknél is hasonló a helyzet. A kérdésben is említett Walliams egyik regénye például tele van különböző ételekkel, édességekkel, nassolnivalókkal. Az angol olvasó tisztában van vele, hogy mi az az ecetes-hagymás chips, a magyarok többsége viszont sosem hallott még róla. Tovább nehezíti a fordító dolgát, ha ennek a furcsa ételnek külön jelentősége van a történetben. De hogy egy másik, műfajspecifikus problémát is említsek: sci-fiknél és fantasyknél azzal szoktam kezdeni a munkát, hogy kigyűjtöm a kitalált lényeket, eszközöket stb., és megpróbálok valami frappáns megoldást találni rájuk. Persze van úgy, hogy az ember már túl van a könyv felén, amikor beugrik a tuti ötlet. Ilyenkor nincs mit tenni, végig kell javítani a szöveget.

A képregényfordítás a műfordítás egészen speciális területe. A mennyiségi korlátok (a szövegbuborék mérete és a betűtípus és -méret adott volta) nagyban behatárolják a fordító mozgásterét. Hogyan oldható meg ennek ellenére, hogy ne vesszen el semmi – vagy legalábbis minél kevesebb – az eredeti szöveg üzenetéből, stílusából, hangulatából?

A képregényfordítás elég speciális terület. Nekem szerencsém volt Bárány Ferenccel, aki nagyon tapasztalt szerkesztő, és rengeteget segített, amikor a Sandmant csináltuk. A képregénynél minden betűért meg kell küzdeni, mivel nem lehet hosszabb a magyar szöveg, mint az eredeti – miközben egy magyar fordítás körülbelül tíz százalékkal hosszabb szokott lenni az angol eredetinél. Bizonyos szempontból a képregény fordítása közelebb áll a versfordításhoz, mint a prózafordításhoz.

Forgatókönyvet is fordított – újabb speciális feladat. Aldo Raine hadnagy a Becstelen brigantykban erős Tennessee-i tájszólásban beszél. Hogyan találta meg az ezt közvetítő megszólalási módot a magyarban?

Sokat stilizáltuk a szöveget, hogy Aldo hadnagy minél „suttyóbb” legyen, de gyakorlatilag lehetetlen ezt a regisztert magyarul visszaadni. Az angolban elképesztően sokféle tájszólás, rétegnyelv létezik, ami simán belefér a standard nyelvhasználatba, és pusztán területi vonatkozása van. Viszont ha magyarul kiejtés szerint írunk le szavakat, az inkább olyan hatást kelt, mintha két seggfej dumálna. Ezért talán szerencsésebb, ha a magyar cowboyok „normálisan” beszélnek.



Huxley vagy Cormac McCarthy egyértelműen a magas irodalom kategóriájába tartozik. Fordítói szempontból a szövegek mélyebb rétegzettsége, tudatosabb nyelvi megformáltsága a lektűrökhöz sorolt könyvek fordításához képest mennyiben követelt meg más hozzáállást, egyedi technikát?

Viszonylag sok könyvet lefordítottam már, és arra jutottam, hogy igazából nincsen könnyű szöveg. Persze vannak fokozatok. Nagyobb kihívás McCarthyt fordítani, mint vámpíros tiniregényt, de a szép mondatokért mindkét esetben meg kell küzdeni. McCarthy másfajta kihívások elé állítja a fordítót. Összetettebb szöveg, több időt és energiát kell belefektetni. Mondok egy egyszerű példát: az Átkelésben a farkasvadászat és a csapdázás iszonyatos részletességgel van bemutatva. Rengeteg időt töltöttem azzal, hogy kibogarásszam a szakszavakat.

Huxley más szempontból érdekes. Három szövegváltozat létezik: az 1938-as, Szinnai Tivadar-féle fordítás, a Szentmihályi-féle és az utolsó, a Cartaphilusnál megjelent kiadás [ezt fordította Totth – Sz. M.]. A szövegeket összevetve szépen kirajzolódik az adott korszak fordítói gyakorlata. A háború előtti időszakban még egész mást jelentett a fordítás. A fordító szabadon „kalandozhatott”. A Szép új világban például van egy szöveghely, egy robbanás, ami az eredetiben talán egy-két mondat, a magyar változatban viszont kibontja ezt a képet a fordító, és hosszan ecseteli, hogyan repkednek a végtagok. Ez a gyakorlat közelebb áll az átdolgozáshoz, mint a fordításhoz. Ma sokkal szigorúbban vesszük az eredetit. Én többnyire akkor sem szoktam elszakadni a szövegtől, ha a szerző valami nyilvánvaló hülyeséget ír. Nem hamisíthatom meg, nem írhatom felül a szerzői szándékot, még ha nem is értek egyet vele. Az már egy másik kérdés, hogy néha a fordító téved vagy figyelmetlen, és így kerülhetnek bele olyan hibák, amelyek az eredetiben nem szerepelnek. Ez egy veszélyes szakma.

Létezik-e tökéletes fordítás? Ami olyan minőséget képvisel, hogy nem haladható meg?

Mindenen lehet javítani mindig. A művészetre általában alkalmazható közhely vonatkozik a fordításra is: csak abbahagyni lehet, befejezni sosem. Én is biztosan sok hibát hagytam a fordításaimban. A jó fordítás egyik legfontosabb ismérve, hogy úgy lehessen olvasni, mintha nem fordítás lenne. Fontos, hogy az olvasó ne azon gondolkozzon, mi állhatott itt az eredeti szövegben – különben nem tudja átengedni magát a szövegélménynek. Amúgy pedig nincs olyan szöveg, amelynek csak egyetlen jó fordítása lehet. A fordításban nincsen olyan, hogy tökéletes megoldás. Minden problémára többféle jó válasz adható.

Ott van a fordíthatatlanság kérdése is: mégis mennyire adhatja vissza egy fordítás az eredeti szöveget annak minden aspektusában? Miben lát már-már megoldhatatlan problémát?

A fordítás eleve istenkísértés. Hiszen valami olyasmit próbálunk megteremteni, ami elvileg nem létezhet. El kell fogadni, hogy eleve vert helyzetből indulunk. De valahol ez a szépsége is ennek a tevékenységnek, a hiábavaló igyekezet, hogy létrehozzunk valamit, ami nem létezhet. A feloldhatatlan fordítói dilemmákkal könyvtárakat lehet megtölteni. De hogy konkrét példákat is mondjak: egy adott térség növény- és állatvilága, a különböző kultúrákra jellemző ételek, a speciális szakmákra jellemző eszközök, a szójátékok, a szleng, a már említett nem standard beszédmódok vagy a szexualitás nyelve mind-mind ennek a vállalkozásnak a lehetetlenségét bizonyítják.

Mit tart inkább szem előtt fordítás közben: a szerző (feltételezett) szándékát, a szöveghez való hűséget vagy inkább a leendő célnyelvi olvasó szempontjait?

Mindig is a szöveghűségre törekedtem, de az olvasó szempontjait sem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni. Jó, ha egy szöveg önmagában, mankók nélkül is megáll, de ha túl sűrű, ha túlcsordul a kulturális utalásoktól, és ez már az érthetőséget is megnehezíti, akkor érdemes jegyzeteket írni. McCarthy például kíméletlenebb az olvasóival: az Átkelésben nincsenek lefordítva a hosszú spanyol szövegrészek angolra, a magyar kiadás ilyen szempontból kegyesebb. De azért nem abból kell kiindulni, hogy egy elképzelt olvasó mit ért meg a fordításból. Ilyen szempontból nem érdemes kompromisszumokat kötni – bár a gyerekkönyveknél talán erősebben érvényesülhet ez a szempont.

Vannak-e olyan állandó szempontok, szabályok, amelyeket fordítás, illetve egy fordítás szerkesztése közben szem előtt szokott tartani?

Nincs ilyen listám. Arra szoktam figyelni, hogy legyen konzekvens a szöveg, például a regisztert következetesen vigyük végig, ha egyszer rátaláltunk.

Mi a véleménye a fordításelméletről? Segítheti-e a gyakorlatot?

Az elmélet adhat egyfajta tudatosságot, de a rutint, a gyakorlást nem pótolja. Én külön nem foglalkoztam fordításelmélettel, amit így utólag bánok is kicsit, de úgy lehet igazán megtapasztalni ennek a szakmának a szépségeit és nehézségeit, ha az ember beleveti magát a szövegek sűrűjébe.

Az első könyve, a Holtverseny megfilmesítési jogait már megvették – készül-e már a film, és mennyire vesz részt a munkálatokban?

Remélhetőleg hamarosan elkészül a forgatókönyv, de a projekt folytatásáról egyelőre még korai lenne beszélni. Érdekes tapasztalat volt, hogy alapjában véve az adaptáció is egyfajta fordítás: a regény nyelvéről a film nyelvére kell átültetni a szöveget. Hogy ez a Holtverseny esetében lehetséges-e, majd kiderül.

Dolgozik-e most saját regényen vagy fordításon?

A regény megjelenése óta a fordítás kicsit háttérbe szorult, bár e kettő nem feltétlenül függ össze. Tíz évig fordítottam napi szinten, és bevallom, elfáradtam. Szóval most inkább az írásra koncentrálok. Nekiálltam a következő regényemnek, de babonából még nem szeretnék elárulni többet.

Hogy látja a műfordítók helyzetét ma Magyarországon?

A műfordítókat amolyan háttérembereknek tekintik, pedig bizonyos szempontból ez sokkal keményebb munka, mint az írás. Paul Auster az irodalom árnyékhőseinek nevezi a fordítókat, ami nálunk szerintem különösen igaz, akár a szakma presztízsét, akár az anyagi megbecsültségét tekintjük. Pedig az a néhány száz ember, aki ma ebben az országban nem is tudom, mitől fűtve, erőn felül teljesítve műfordítóként dolgozik, minden elismerést megérdemelne. De hogy egy kicsit tágítsuk a spektrumot: a műfordítók nélkül a kis országok nagy irodalma is csupán zárvány maradna. Paul Auster idézetét folytatva, ezek „az oly gyakran elfeledett közvetítők teszik lehetővé, hogy a kultúrák beszédbe elegyedhessenek egymással, és segítenek megérteni, hogy mi mind, bármely pontján élünk is a világnak, mégiscsak egy világban élünk”. Mi lehet ennél fontosabb?