×

Hollywood válságban?
Gondolatok a kortárs hollywoodi filmekről
Benke Attila
2014 // 04. 04

A nyolcvanas évek óta Hollywood aranykorát éli. Vagy csak élte? Úgy tűnik, az Álomgyár ismét válságban van. Pénzügyileg még nem annyira, esztétikailag viszont nagyon is.

Véleményem szerint Hollywood jelenleg ott tart, ahol a hatvanas évek elején: önismétlő, idejemúlt, akadémista, „szürke” filmeket gyárt. Melyek persze, az említett korszakkal ellentétben, még blockbusternek tekinthetők, mivel hasznot hoznak, minthogy a nézők még mindig beülnek az X-edik szuperhősfilmre vagy történelmi… izé, fantasy csatározós, Gyűrűk Ura/300-koppintásra. De azt látni kell, hogy az Álomgyár megtorpant.




[caption id="attachment_20582" align="alignright" width="300" caption="Ideglelés (The Blair Witch Project)">

A 2000-es évek elején még egyfajta „neoklasszicizmusról” beszélhettünk, minthogy a mainstream (hollywoodi vagy független, de az Álomgyárhoz szorosan kapcsolódó, hollywoodi stratégiákat követő, szórakoztató filmeket gyártó stúdiók) mára sablonná váló, újfajta megközelítésű akció- vagy szuperhősfilmjei a klasszikus tömegfilmes klisék mellett számtalan új motívummal bővítették a műfajfilmek eszközkészletét. Általában jellemző volt az árnyaltabb, ellentmondásokkal teli hősábrázolás. A hősök „nagyon messziről” indultak: akár antangonistává is válhattak volna. A képregényfilmekben például trenddé vált az „eredettörténet” sablon. Azaz a szuperhőst, központi hőst pályája kezdetén mutatták be mint vívódó, sötét lelkű, útját kereső figurát. Az X-Men 1. részében a mutánsok még nem feltétlenül héroszként kezdték, sokuk kifejezetten szenvedett nem kívánt adottságától. A Batman Begins-nek meg már a címében is ott van, hogy ez egy Batman-újrázás lesz. Vagyis a 2000-es évek elején a szuperhősfilm-rebootok váltak elterjedtté, mely tényleg az újdonság erejével hatott, és sokan üdvözöltük a talajközelibb Batmant vagy Pókembert, de még a 2006-os, felemásra sikeredett Superman visszatérben is van valami érdekes ebből a szempontból (hiszen Szupiment is ellentmondásosabb figuraként mutatja be a film, aki a feledés és a közvélemény démonaival küzd – „nincs szükségünk Supermanre”).





De ott van a Bourne-sorozat, mely a realisztikusabb akciót tette trendivé, vagy az 1999-es Blair Witch Project, mely pedig az áldokumentarizmust terjesztette el a horrorfilmekben. De szólnunk kell a Matrixról is, melyet követően boldog-boldogtalan bullet time-ozott, meg belassított mindent. Ennek legnevetségesebb, „manierista” példája a 2009-es Watchmen-adaptáció, melyben Zack Snyderék kétpercenként lassítanak, hogy az amúgy tökös, tetszetős technikát totálisan nevetségessé, önparodisztikussá tegyék. (Mikor már egy nyavalyás párbeszédet sem lehet elmondani anélkül, hogy ne ütne be a motion-blur).


S még lehetne sorolni pár motívumot, melyek a 2000-es évek elején mondhatni új színt vittek az Álomgyár nyolcvanas évek eleje óta bejáratott sablonsztorijaiba (említhető még a Gyűrűk Ura, mely a monumentális csatajelenetek terén mutatott némi kreativitást, vagy legalábbis új, látványosabb, átélhetőbb irányvonalat). Aztán ezeket persze szépen adaptálta az európai film, majd India és a Távol-Kelet is (Vidoq, Dhom: 2 – bollywoodi akciófilm, Hős).





A 2000-es évek második felére azonban ezek az új motívumok is kifáradtak. A Narnia krónikái nem voltak olyan jók, mint a Gyűrűk Ura, hogy a többi, fantasy fércműről szót se ejtsünk. Mindenki azt hitte, hogy ha adaptál valami fantasy-könyvet, és teletömi felesleges, epizáló csatajelenetekkel, akkor majd a nagyérdemű elélvez. Talán még azt sem gondolták komolyan, hogy jó lehet egy olyan film, mint az Eragon, ami máig a legpofátlanabb Gyűrűk Ura – Star Wars nyúlás. (Ezt követi Uwe Boll borzasztóan gagyi, A király nevében című Dungeon Siege-adaptációja. Hozzáteszem, szerintem a játék sem egy nagy szám, de azért az még szórakoztató, a filmmel ellentétben.) S ott vannak az ócskábbnál ócskább képregényadaptációk. A Batmant, a Pókember 1-2-t, a Vasembert, a Sin City-t, a 300-at (bár ezen lehet vitázni, számomra „bűnös élvezet”) és néhány korai X-Men-filmet leszámítva nem igazán sikerültek ezek a, főként Nolan Batman Beginsét „másoló” alkotások. Hogy a legjellemzőbbet említsük: Az acélember. Hatalmas potenciál volt benne, az előzetesek alapján sokan el voltunk alélva tőle, hogy majd milyen jó lesz, mert végre egy vívódó, sötétebb, antihősszerű Supermant ismerhetünk meg. Ám amit a 2000-es évek elején még a művészi kreativitás szült, azt 2013-ban már csak a pénz motivált. Érződött az egész koncepción, hogy a Batman Begins forgatókönyvírója szinte izzadt, hogy ráerőltesse erre a sztorira azt, amit a Batmannél megcsinált. De nem jött össze. Mondjuk az alapsztori, az eleje jól indult volna, a probléma csak az volt az egésszel, hogy összecsapták. Az első egy óra lett volna érdekesebb, de pont az igazán izgalmas részeket kurtították meg (mikor Superman kamasz, felfedezi a képességeit, vívódik). Ebben lett volna drámai potenciál, mert hát miért is ne gyötrődne Kal-El attól, hogy egyedüli idegenként leledzik a Földön. Ehelyett a készítők gyorsan letudták pár összehányt, erőltetett korai hőstettel ezt az érdekes részt, majd jött az unalmas, bár grandiózus keménykedés és zúzás a film utolsó 1 óra 10 percében. A Man of Steel kiváló példája, sőt, állatorvosi lova annak, ami a 2010-es évek Hollywoodjára jellemző: a régi sablonok ötlettelenség miatti kontár másolása.





Persze nemcsak szuperhősfilmekből és fantasy-kből áll Hollywood, illetve a fősodorbeli amerikai film termése. Készülnek itt sci-fik (Feledés, Elysium), horrorfilmek (Carrie – már, ha lehet ezt horrornak csúfolni), retro-akciófilmek (A feláldozhatók, The Last Stand), és néha-néha westernek is (True Grit, Cowboyok és űrlények… no comment, A magányos lovas). Ám mindegyikre jellemző, hogy semmiféle eredetiséget nem tudnak felmutatni. Még Stallone és Schwarzenegger nyugdíjas keménykedései sem. Stallone „komolykodik”, megpróbál úgy tenni, mintha fiatal lenne, és csak igen kis öniróniával, de amúgy halálosan komolyan csinál egy-két középszerű akciófilmet. Schwarzi pedig bár tisztában van vele, hogy eljárt felette az idő, kifejezetten röhejesen fest a vásznon már, a még mindig kiváló kondícióban levő Stallone-val ellentétben. Nem vele, hanem rajta röhögünk.



Mikor még Rambo volt az úr: a nyolcvanas évek





Mert amúgy a nyolcvanas években ezeket szerettük. A nyolcvanas évek sem sokban különbözött a 2010-es évektől, ugyanaz a konzervatizmus és nagyformátum nélküliség jellemezte a filmeket. Látvány versus narratíva – egyetemi kurzusokon így kezdik a nyolcvanas évek amerikai filmjének tárgyalását. A Conan, a Robotzsaru, a Rambo 2-3, a Kommandó, de már az Excalibur is, a Dirty Dancing vagy a Fright Night mind-mind inkább a stílust, a puszta látványosságot helyezik előtérbe a fondorlatos történetmeséléssel szemben („style-over-substance”). De! A különbség apró, mégis szembetűnő: e filmeknél beszélhetünk stílusról. Az a jellegzetes nyolcvanas évekbeli stílus visszaköszön mindből, ami miatt a korszakot sokan szeretjük. Jó volt ilyeneken felnőni. Még az olyan gyengécske eresztések is újranézhetők, mint a Kobra vagy az Őrült Stone, mert árad belőlük a „badass”-ség, a nagybetűs HANGULAT, ha történetük irtó rossz is, karaktereik pedig elnagyoltak, túljátszottak („over-the-top”). De pont ez a két elem, a „style-over-substance” és az „over-the-top” karakterek adják a nyolcvanas évek filmjeinek esszenciáját. Nem véletlen, hogy rengeteg blog, sajtóorgánum itt, Magyarországon is napról-napra újra és újra előveszi a Vörös zsarut vagy a Halálos fegyvert elemzésre (jó, a Halálos fegyver talán kivétel, mert ennél a sztori és a karakterek is jól megírtak, és nem sablonbeszólásokra és gesztusokra redukáltak). (És itt jegyezném meg, hogy a Terminator is kivétel talán, minthogy bár viszonylag alacsony költségvetésű, akcióorientált mű, a karakterei elég jók, és a mitológiája is maradandó, örökzöld.)





Hogy miért lehetett ez? Fontos kérdés, mert talán az erre adott válasz lehet a kulcsa a Kortárs Hollywood esztétikai döglődésének is. Ugyan a Reagan-éra konzervatizmusa meghatározta a korszakot, de ne feledjük el, hogy ekkor még a „Hollywoodi Reneszánsz” után vagyunk. Azaz olyan tendenciák és rendezők voltak jelen, akik piacképessé és sémává tették az előző évtizedek (hatvanas-hetvenes évek) művészfilmes indíttatású „amerikai újhullám” vívmányait. Gyorsvágás, idézgetés korábbi filmekből, westernhősszerű „tökös antihősök”, rendőrfilm-mánia, Ördögűző-mánia, vérbőség. John Millius, Brian De Palma, Ridley Scott és örököseik (Robert Zemeckis, James Cameron). Rendezősztárok, akik még szívből filmeztek, akiket nem igazán érdekelt a fősodor konzervatizmusa vagy „politikai (in)korrektsége”, maximálisan szórakoztatni akartak a maguk módján. (Steven Spielberget és George Lucast azért nem említem, mert ők inkább az akadémista vonulatba tartoznak, vagyis rájuk nem jellemző a túlpörgetett stílus, maximum az Indiana Jones-ban, és egy-két elborultabb Spielberg-filmben). Tehát akármennyire is meg kellett felelni ekkor már a filmipari trendeknek, az előző korszak nagy presztízsű szerzői, alkotói mégis egyedibb hangvételű alkotásokat jelentethettek meg, melyek stílusjegyeit a mesteremberek is átvették. Vagyis nem volt túlságosan más jellegű a piacstratégia, de mivel a „Hollywoodi Reneszánsz” alkotói markáns stílusokat képviseltek, így a nyolcvanas éveknek is volt egy markáns formavilága, mely miatt kiemelkedett, és elkülönbözött a hatvanas évek eleji unalmas szuperprodukcióktól. (Mennyivel élvezhetőbb, ha egy csatajelenetet sok vágással, epikus Basil Poledorius zenével adnak el, mintha nagytotálban néznénk, ahogy vonulnak a római légiók, nemde?)






Manapság az Álomgyárban nincsenek ilyen „fenegyerekek”. Vagy, ha vannak is, ők beolvadnak a „mindenkinek megfelelni akaró” fősodornak. Christopher Nolan a Követéssel és a Mementoval indul, melyek közel sem annyira eredeti munkák (az időfelbontás a hatvanas évek modernizmusának, és nem Nolan vívmánya), de még mindig eredetibbek, mint az Eredet. Darren Aronofsky pedig jó pár, fősodorbelinek távolról sem nevezhető film (pl. Pi) után elkészíti a 2014-es Noét, mely az ötvenes-hatvanas évek akadémista, „jól megcsinált”, de szürke, ötlettelen Biblia-filmjeit idézi (kivéve a Ben Hur és a Barabás). De ott van John Woo vagy Ang Lee példája is, akik egy-két művet leszámítva (Ál/arc, Túl a barátságon) nem mutattak fel túl sok jót, mióta Hollywoodba költöztek. S ott van Antal Nimród is, aki mondjuk azt nyilatkozta, hogy jól érzi magát az Álomgyárban (nyilván, hisz’ sokkal kifizetődőbb, mint az itthoni áldatlan állapotok közt tengődni), mégis bevallotta, hogy szívesebben csinálna „saját” filmeket, mint bérmunkákat. Mindenesetre a Kontroll és elköltözése óta nem láthattunk tőle semmi emlékezeteset.


Ráadásul a nyolcvanas évek filmjeinek remake-jei is csúnyán elvéreznek az eredetivel szemben. A Conan újrázása az 1982-es változathoz képest egy ötlettelen, lelketlen CGI-effekthalmaz. A nemrég debütált Robotzsaru pedig maximum "Robocop light"-nak lenne nevezhető a Paul Verhoeven-féle abszolút stílusos, kompromisszummentes, tökös verzióhoz képest. Olyan, mintha a kortárs remake-ek készítő azt képzelnék, hogy nagyon komolynak látszani akaró történettel, illetve több robbannással, monumentálisabb csatákkal valóban jó filmet lehet készíteni. Holott sokkal fontosabb, hogy vannak-e az adott műben emlékezetes jelenetek. A nyolcvanas évek filmjeiből még ma is idézgetünk, ha technikai megvalósításukat sokszor meg is mosolyogjuk. (Jóllehet, szerintem a régi maszkok sokkal élvezetesebb trükkök voltak, mint ezek a mai számítógépes, "hiperrealisztikus", lélektelen poligonhalmazok.)



Három plusz kettő: a CGI és a 3D rémuralma





Hollywood és a fősodorbeli amerikai film (azaz: Globowood) tehát mára bár látszólag színes-szagos, mégis pénznyelő, középfajú termékeket piacra dobó feketelyukká vált. Ez pedig nemcsak azért van, mert jól bevált sémákat ismételget, vigyázva, hogy semmilyen, nézőt zavaró formai-tartalmi elem ne kerüljön a filmekbe, hanem azért is, mert bizonyos technikai „újítások” miatt nem is képes több lenni annál, ami. A nyolcvanas évek nem akartak többek lenni annál, amik: stíluspornók. Korunk filmjei sokszor azt hiszik, többek tudnak lenni, eseményjellegük van, de végső soron csak üres látványpornók. A CGI olcsóvá válása és a 3D „reneszánsza” kifejezetten káros hatással voltak a mozira, esztétikai értelemben. Pénzügyi értelemben persze 2009 és kb. 2012 között nagyon is jó hatással, minthogy a 3D-vel új értelmet nyert a moziba járás. Legalábbis addig, amíg meg nem jelentek a 3D-s házimozik. Melyek persze továbbra sem olyan jók, mint amilyenek az IMAX 3D óriásvásznak. Mindenesetre a külföldi (angolszász) sajtó arról tudósít, hogy az Egyesült Államokban visszaesés tapasztalható már a 3D mozikat tekintve is. Jelentős visszaesés.





Tény, hogy ez a technikai újítás is kezd ismét kifulladni. Mert az ötvenes évek elején is volt egy 3D-hullám, de gyorsan vége szakadt a technológia fejletlensége miatt (például hosszútávon fejfájás gyötörhette a nézőket). Mára viszont a probléma az, hogy többségében a 3D-t nem tudják úgy kihasználni, mint ahogy azt az Avatar vagy a Gravitáció tette. Sok a „feleslegesen 3D-s” film, hogy a konvertált 3D pofátlan pénzlehúzó fogalmáról ne is beszéljünk. Én a World War Z-t láttam először így, de egyszerűen nem értettem, minek kellett ezt az egészet, mikor a film ugyanolyan középszerű lett volna 2D-ben is. Pár, szembe csapódó üvegszilánk és néhány arcunkba ordító zombi miatt felesleges volt. A Gravitáció is langyos, sablonos, kocsmafilozófiát sulykoló („Nem szabad csüggedni a múlt miatt, hanem élni kell tovább az életet”) középszer lenne, de a Föld körül keringő, arcunkba csapódó űrállomás és űrszemét lenyűgöz. Vagyis Alfonso Cuarón filmje a kivétel, mely maximálisan ki tudta használni a 3D-t, és volt is értelme a térhatásnak, minthogy a néző valóban ott érezte magát az űrben. (Én személy szerint ellettem volna egy „CGI-természetfilmen” is, melyben 1,5 órán keresztül a Naprendszer bolygóit mutogatják 3D-ben. Erre mondjuk ott a Planetárium, tudom.)





Ráadásul mind a CGI, mind a 3D rossz hatással voltak a filmek minőségére. A CGI ugyan már a nyolcvanas években is létezett, de nyilván a számítógépes szoftverek fejletlensége miatt közel sem tudtak mindent azzal megoldani. Továbbá a technológia frissessége miatt a számítógép generálta kép még drága is volt. Azonban a 2000-es évek elején beállt a „digitális fordulat”, innentől kezdve mind a gyártás, mind a vetítés fokozatosan elkezdett átállni digitális technikára. Ez azt jelentette, hogy a zöldvásznas felvételeken túl a kamerák, a felvételi formátum és a vetítési formátum is számítógépes szoftveres alapúvá vált. Megkönnyítve ezzel a filmkészítési eljárást. Azonban ennek hátulütője, hogy a könnyebbség miatt sokkal „iparszerűbbé” lehet változtatni a filmgyártást. Így bár monumentális csatajelenetek és elképesztő látvány tárult a nézők elé, azonban mindennek legtöbb esetben nem volt „fedezete”. Azaz a történet kidolgozásával túlzottan nem törődnek a CGI-korszak alkotói, de még azzal sem, hogy valamilyen jellegzetes, markáns, egyedi atmoszférája legyen a filmnek, mint a nyolcvanas években. Ezek akár a hatvanas vagy a húszas években is készülhettek volna, csupán annyi a különbség, hogy nem kellett megfizetni a statisztériát, mint az Amerika hőskorában (1915). Minthogy digitális szörnyek csapnak össze a vásznakon. Így a 2000-2010-es évek filmjei nemhogy szétesnek akció-epizódokra, akár a nyolcvanas évek „stílushamburgereinek” többsége, de még jellegtelenek is. Ha megnézünk egy átlagos, hiperköltségvetésű fantasy-trailert, akkor már ismerjük az összeset. Sőt, az egész filmet. Akárhogy is szeretem a 300-at, be kell valljam, hogy mai napig inkább a rendkívül stílusos előzeteseiért vagyok oda, melyek gyakorlatilag elmesélik a film sztoriját (azt a kb. fél A5-ös oldalra írt sztorit), és megmutatják a legjobb jeleneteit. De, ha megnézzük a Halhatatlanok vagy a mostani két Herkules-film trailerét, sőt, akár a legújabb bárgyú Jézus-filmét (Son of God), szinte csak a karakterek és színeszek miatt tudjuk beazonosítani őket. De legtöbbször akkor sem. Ha a Halhatatlanokból látunk egy jelenetet, akkor azt hihetjük, a 300-at nézzük. A hatvanas évek eleji és a 2014-es akadémista Bibliafilmek között meg csak a Technicolor és a CGI jelentik a különbséget.





A 3D erre pedig rárakott még egy lapáttal. Hiszen a néző azért ül be ilyenre, azzal is csalogatja őt a reklám, hogy a film ki fog jönni a vászonból. Vidámparki élményben lesz része. A 4DX-szel abszolút: hiszen rángatózik a szék, meg szagok is jönnek. Vásári mutatvány a hollywoodi film – akárcsak maga a mozi a kezdetekben. Így nemcsak, hogy ötlettelenségről, hanem esztétikai visszafejlődésről beszélhetünk. Épp csak az különíti el a korai (1890-1900-as), üldözős jelenetektől a mai filmeket, hogy ezek két-három órásak, van valami papírvékony sztorijuk, és „kijönnek a képből”. Ám e „műveknél” ugyanúgy nem a film maga a lényeg, hanem a köré szőtt hajcihő, és az attrakció, hogy a pofánkba szóródik az üvegszilánk, vagy elrepül a fejünk mellett egy golyó.





Ez a parasztvakítás persze első, második, harmadik és X-edik alkalommal működik, de X+1-edik ilyennél már az ember többre vágyik. Mára pedig az Y-adik alkalomnál tartunk… Sokan mondják, hogy a Gravitáció „forradalmasított”, de én nem láttam túl nagy különbséget az Avatarhoz képest mondjuk. A Gravitáció, szépsége és látványossága ellenére ugyanazt a receptet követi, mint társai: kizárólag a technológiával kápráztat el, a nevetségesen egyszerű történetére senki sem figyel mozizás közben. S Cuarón filmje ráadásul egy kiemelkedő 3D-mozinak számít… Az átlag még ennél is semmitmondóbb.


***


Tehát a Kortárs Hollywoodra vagy tágabb értelemben a kortárs amerikai tömegfilmre tekintve nem sok jót mondhatunk el. Tíz-húsz-harminc éve bejáratott sablonokkal dolgozik, melyek mára bőven kifáradtak. Nincs többé eredeti ötlete: adaptációkkal, remake-ekkel, rebootokkal próbál érvényesülni az Álomgyár. Melyeket látványos csomagolásban tálal, a nyolcvanas évek eleje óta jól bejáratott technikákkal (intenzív, immár az internetet kihasználó marketing, termékkapcsolás, eseményjelleg stb.) forgalmaz. Ma a mainstream ott tart, hogy elégnek tartja, ha szó szerint a néző arcába tol pár törmeléket. Ma ott tart, hogy a színészek nem method actinggel (teljes azonosulás a szereppel, hosszú előkészület – például Robert De Niro a Taxisofőr előtt beáll taxizni) készülnek szerepükre, hanem –mint a „300 2” „színészei” vagy a gyalázatosan rossz „The Rock”– gyúrnak a konditeremben. Ma ott tart, hogy Oscarkompatibilis, akadémista filmek készítését szorgalmazza (lásd az Oscar-díjazottakat: politikailag korrekt, „fontosnak látszó”, de már ezerszer látott művek, mint a 12 év rabszolgaság). Ma nem a sztoriét megy az átlagember moziba, hanem azért, hogy tacót vagy popcornt zabáljon, és 3 órás audiovizuális orgazmusban legyen része.





Biztos jól van ez így? Végülis nincs baj azzal, ha a mozi a mai mozgóképkultúrában valami extrát nyújt ahhoz képest, amit otthon el tud érni az ember. Manapság annyi minden másra kell a pénz, nem fog az átlagember beülni egy 2D-s művészfilmre, de még „mid-cult”-ra (azaz közönségbarát szerzői filmre, vagy legalábbis összetettebb történeteket elmesélő művekre) sem. De még a történetorientáltabb műfajfilmeknek sincs piaca: lásd a Fogságban esetét, mely egy kiváló, intelligens thriller Hugh Jackmennel és Jake Gyllenhallal – de nem volt túl sikeres. Vagy ezt csak Globowood gondolja így? Lehet, hogy az emberek többre vágynának, csak éppen nem kapják meg? Lehet, felülről kéne újítani, kísérletezni? Persze a globális filmgyártás a profitra törekszik, így kerüli a kockázatot, hiszen a producereknek és a megavállalatok vezetőinek nem érdeke a kreativitás vagy legalább a minőségibb szórakoztatás.





Pedig szerintem, ha bátrabbak lennének, és nemcsak a látványműfajokat erőltetnék, az érdekesség, ritkaság miatt felfigyelnének az emberek a jó történetekre is. A noir, a thriller, a gengszterfilm vagy a western is lehetne látványos, ugyanakkor szórakoztatóan fordulatos, esztétikailag érdekes film. A látvány nem minden, sőt. A film nem kizárólag a látvány médiuma. A film egy audiovizuális történetmesélő médium. Hiába törekszik arra, hogy bevonja a nézőt, soha nem fogja úgy bevonni, ahogy a videojáték teszi azt. Nem arra kellene tehát törekedni, hogy semmitmondó, gyermeteg történetekbe rántsa nézőit, mert annak semmi értelme. A 3D VALAMIÉRT legyen. A 3D akkor lenne izgalmas, ha értelmes cselekménymotívum lenne. Mint például egy thrillerben a gyilkos szemszögébe helyezkedéssel lehetne kísérletezni. Vagy lehetne egy dokumentarista stílusú, 3D-s posztapokaliptikus sci-fit készíteni, s a 3D a lepusztult világba kalauzolna. De a filmnek véleményem szerint akkor sem elsősorban arra kéne törekednie, hogy illuzórikusan bevigye (vagy inkább: kivigye) a filmet a nézőnek. Arra ott a videojáték. A filmnek egy érdekes sztorit kellene elmesélni a látvány eszközeivel. Egy olyan sztorit, mely elgondolkodtat, mely épít, ugyanakkor szórakoztató is. Mely ad is valamit az élményen kívül. A tömegfilmnek ez lehetne a mentőöve. Mert Hollywood hiába keménykedik vasemberekkel és acélemberekkel, ha ezek páncélja lagymatag belsőt takar.


Enélkül viszont ugyanoda fog jutni előbb vagy utóbb, mint a hatvanas évek végére: csúfos pánikhangulatba, mert a kutyát nem fogja érdekelni a 300 ötvenedik része, 5D-ben...

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben