Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • „Híd vagyok a Pécsi Balett életében” – interjú Uhrik Teodóra táncművésszel

    2020.02.07 — Szerző: Werner Nikolett

    Uhrik Teodóra Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas, Érdemes Művésszel, balettpedagógussal művészetről, alázatról és tehetséggondozásról beszélgettünk a Pécsi Nemzeti Színházban – annak a színháznak a falai között, ahol jelen volt a Pécsi Balett megszületésénél, és ahol hatvan éve alkot.

  • Fotó: Fabinyi Fotó

    Mivel Budapest-központú az ország, és csaknem minden jelentős művészeti esemény a fővárosban valósul meg, sok alkotó hagyja ott a vidéket, és költözik a „központba”. Az ön esetében azonban ez fordítva történt.

    Így van, budapesti vagyok, és miután befejeztem a tanulmányaimat az Állami Balettintézetben (Magyar Táncművészeti Egyetem), Pécsre szerződtettek – hozzáteszem: nem saját akaratból. Úgy szoktam mondani, hogy engem ide vezéreltek, hiszen abban az időben – az 1960-as években – nem volt szokás megkérdezni a művészeket, hogy hol szeretnének dolgozni. Így egy egész végzős évfolyam érkezett ide: ekkor alakult meg a Pécsi Balett, ami tulajdonképpen egy kultúrpolitikai kezdeményezés volt. Tudniillik az Operaház akkori koreográfusa, Eck Imre a Magyarországon működő operaházi repertoárt szerette volna megújítani. Mivel ezt megelőzően csak a szovjet üzeneteket közvetítő mesebalettek sorozata volt látható, szükség volt az emberközpontú művészet kiemelésére, amit Imre vitt véghez.

    Ott volt a Pécsi Balett megszületésénél, tagja volt az együttesnek, később koreográfusként, dramaturgként működött közre, tanított, szakkönyveket írt, ma pedig az intézmény ügyvezetője.

    Ez a szerelem hatvan éve tart. Az elején azonban sokáig érdekes helyzetben volt a társulat, mivel rajtunk kívül nem működött másik nagy balettegyüttes az országban. Tehát a pécsi volt az első modern társulat, ami az előadott darabok tartalmisága miatt nagyon izgalmasan hatott – mondhatni, hogy egy kulturális vákuumot töltöttünk be. Gyakorlatilag ma is több, látványelemekben gazdag darabot táncolunk: ilyen a Carmina Burana, a Rómeó és Júlia, ami a Nemzeti Táncszínház által Budapesten is látható lesz, és a Carmen, amit januárban a Müpába is meghívtak. Fontosnak tartom, hogy megjelenjünk a fővárosi közönség előtt.

    Ugyanakkor fájdalmas tudni, hogy akármennyire tehetséges az ember vidéken, szembe kell néznie azokkal a nehézségekkel, amivel egy Budapesten élő művésznek talán soha.

    De ez egy alkotót sem tarthat vissza attól, hogy valami szépet hozzon létre.

    Egyből feltűnik, hogy nagyon szenvedélyesen beszél a balettről. Hogyan lehet fenntartani az elfogultságot – jó értelemben?

    Híd vagyok a Pécsi Balett életében, ami az 1960-as évektől átível a jelenig. Ráadásul a balett egy olyan különleges művészet, amit teljes egészében nem lehet máshoz hasonlítani. Az csak a jéghegy csúcsa, amit a közönség lát. Nem tudok sportot, ami olyan fizikumot igényel, mint a balett. Ami a tánc mögött van, az hihetetlen koordinációt kíván. Nézzük meg, hogy egy gyorsfutó hányfajta mozdulattal dolgozik, és mennyivel egy balett táncos! Itt minden testrész komoly koordinációs feladat elé van állítva, mindennek meg van szabva az útja és az ideje, a tekintettől a végtagokig.

    A művészet más ágazati is közel állnak önhöz?

    Irodalomrajongó vagyok. Nagyon szeretem a kortárs magyar írókat, Grecsó Krisztián, Spiró György műveit. Konrád Gyurival halálig jóban voltam.

    Ez hatással van az alkotói folyamatra, ami a táncpróbákon zajlik?

    Nem, és ez nem is történhet meg, mert ez egy másik oldal. És én nagyon szigorú vagyok magammal.

    Óriási alázat dolgozik a balettművészekben. Vagy ez sztereotípia?

    Ez egy találó sztereotípia! Például addig, ameddig egy sportoló az edzőjével szemben alázatos, addig a balettos a tánccal szemben az. Mi egyfajta szerződést kötünk a szeretett művészeti águnkkal, ami azt jelenti, hogy mindent megteszünk, amit meg kell tenni, én ezt nyolcéves korom óta gyakorlom, bár édesanyám szerette volna, hogy táncoljak...

    Decemberben attól volt hangos a sajtó, hogy a magyar balettművész az olasz Vogue címlapján szerepelt. Elmeséli, hogy pontosan mi történt?

    Ez egy felkéréssel indult: egy ügynökség felkeresett, hogy szeretnék, ha csatlakoznék a kampányukhoz, ami az idős nőket segít a nőiességük megerősítésében, és én szívesen vállaltam. Ekkor elkészült az a fotósorozat, amiből néhány képet később a Vogue magazin is felhasznált. Ebből lett a nagy felhajtás, felkapta a sajtó. Ezt megelőzően pedig a 30Y frontembere, Beck Zoli keresett fel azzal, hogy írt nekem egy dalt, és ehhez szeretne velem videoklipet készíteni. Ezek a felkérések azok, amik egyszerűen megtalálnak, és amelyekre mondhatok igent vagy nemet is.

    Nem akarok elmenni amellett, hogy a fia ismert előadó. Jól tudom, Kamarás Iván már kisgyerekkorában megismerte a színházi miliőt?

    Két hónapos volt, amikor szülés után visszajöttem táncolni.

    Mivel akkor nem volt gyed, nem maradt más választásom, mint hogy betoltam magammal a babakocsit a próbákra.

    Tehát Iván itt nőtt fel a színházban – a koncertjein mindig elmeséli, hogy milyen sokat volt kisgyerekként a női öltözőben. Rendszeresen lelövi azt a poént, amikor a színésznők szóltak, hogy „Dórikám, Ivánnak már inkább a férfi öltözőben kéne lennie”...

    Amikor egy balettművész gyereket vállal, sokat kockáztat?

    Az együttesben én voltam az első anya. Sokan féltek attól, hogy mi lesz, ha táncosként gyereket vállalnak, mert ilyenkor egy jól beillesztett szereplő megy el szülni. Így nem könnyű megoldani az előadásokat. Tudtam én is, hogy ha nem szeretném elveszíteni azt, amibe annyi időt és energiát fektettem, akkor rövid időn belül vissza kell állnom. A mai táncosoknak ezért roppant sokat segítünk, időt hagyunk a visszaállásra, hiszen sokkal sérülékenyebb a test szülés után. Ehhez még az is hozzátartozik, hogy egy táncos jó esetben huszonöt évet van színpadon.

    Utána mit csinál?

    Hát ez az! Próbálunk addig a pályán maradni, ameddig lehet. Én az elmúlt években könyvet írtam, most koreografálok, tanítok, ügyvezető vagyok. Azt gondolom, hogy ameddig élek, addig hasznosnak kell lennem.

    Fiatal táncosként Önt tehetségesnek bélyegezték?

    Nem igazán. Nagyon gátlásos voltam, sokáig nem is szerettem a táncot. A Pécsi Balett és Eck Imre volt nagy hatással volt rám. Az Állami Balettintézetben nem a művészeten volt a hangsúly, hanem a fizikai gyakorlatokon. Amit a művészetről tanultam, azt mind Imrének köszönhetem.

    Ki lehet mondani, hogy a táncnak szentelte az életét?

    Inkább egy olyan tevékenységnek, amivel alkothatok, amivel valami hasznosat hozhatok létre. Azt gondolom, felelősek vagyunk azért, hogy teljesítsük azt, amire születtünk. Számomra nagyon fontos a tehetséggondozás.

    Nagy örömöm van a tanításban, nagyobb, mint a táncban.

    Ilyenkor ugyanis lehetőségem van arra, hogy átadjam a tapasztalatomat, hogy segítsek jobbá válni annak, aki én is voltam valaha. Ezért sok visszajelzést adok a tanítványaimnak, mind pozitív, mind negatív irányba. Mivel a színpadon teljesen máshogy érezzük azt, ami valójában történik, minden visszajelzés egyformán fontos.

    Ön sokat kapott?

    Igen, köztük sok rosszat. Ebből is tudom: a legfontosabb, hogy éljünk a saját képességeinkkel. Több tanítványom ma vezető pozíciót tölt be különböző balettegyütteseknél, más külföldön épít sikeres karriert, megint más kiemelkedő szólótáncos. Mindez nem valósult volna meg, ha nem vettük volna észre a bennük rejlő tehetséget, amivel később megtanultak bánni.

    Mit gondol, miért félnek az emberek balettelőadásra menni?

    Sokakban felmerül, hogy azért nem néznek balettet, mert nem értik. Ezért nekünk, alkotóknak figyelnünk kell arra, hogy ezt az absztrahált műfajt át tudjuk adni a közönségnek, ami pedig csakis a személyiség közvetítésével lehetséges – ha ez nincs meg, akkor érdektelenné válunk. Ma már nem elég jót nyújtani, hiszen rengeteg az információ, és mi vagyunk a százegyedik aznap este, amikor az emberek balettet néznek. Ezért egyre nagyobb feladat, hogy megtartsuk a közönséget – ezen dolgozunk most.


  • További cikkek