×

Régi adag
Danny Boyle: T2 Trainspotting
Szabó Ádám
2017 // 03. 06

Visszatért a régi banda, de mi végre? Az 1996-os brit kultuszfilm folytatása első blikkre nem tűnik feleslegesnek, ám a végeredmény minden reményt szertefoszlat.

Irvine Welsh 1993-as regényének adaptációja, a Trainspotting ízig-vérig kultmozi: nem egyszerűen a skót identitást ironikusan vizsgáló, újraértelmezett „nemzeti film” („A skótoknak még rendes leigázóik sincsenek!”), hanem elsősorban hihetetlenül ritmusos, óriási energiától duzzadó nemzedéki közérzetdarab. Nem annyira popütemű, szürreális drogmozi, inkább a húszas, harmincas generáció felnövéstörténete, az anyagozás csupán katalizátor. Danny Boyle rendező – csakúgy, mint két évvel korábban a Ponyvaregényben amerikai kortársa, Quentin Tarantino – az új idők szavára hallgatva erős stilizációt alkalmazott, így a valósághoz csak részben kötődő útkereső eposz született identitásépítésről, egyszerre letargikusan (Renton leépülése, Tommy halála) és nagy optimizmussal: Ewan McGregor végül mosolyogva sétál el a naplementébe.

A 2017-es folytatás fő irányai hasonlók, ám a végeredmény másolatízű, annak ellenére, hogy Boyle és John Hodge író próbáltak új vért ömleszteni a herointól ernyedt cselekménybe. Jelesül míg az első rész a henyélést felváltó talpra állást, a hátba döfő, erőszakos látszatcimborák hátrahagyását definiálta a felnőtté válás zálogaként, addig a T2 Trainspotting midlife crisis kiáltványdarabként igyekszik odasózni, negyvenesek számvetésén agyal – teszi mindezt először unottan, aztán némileg megtáltosodva, majd túlkompenzálóan pörögve, végül érdemei ellenére is jellegtelenül. Boyle-ék inkább az eredeti darab videoklipes vágására, száguldására voksoltak, mint a valódi tartalomra, így a képmerevítések, lassítások tengerében elvesznek a legégetőbb kérdések.

Pontosabban zavaróan rövid időre lángolnak fel: a T2 Trainspotting illúziótlanul utal rá, hogy az új esélyre szánt négyezer font csak tovább erősíti a heroinaddikciót, Beteg Srác köpönyegforgatása negyvenöt-negyvenhat éves korára sem múlt el, Begbie-re hiába szakadt feleség és főiskolás gyermek, dühöngő vadállatként törtet, Renton pedig, ki tudja, miért, Amszterdamból hazatér Skóciába. Legfeljebb húsz-harminc percig érezni a teljes játékidőből a szomorúságot, a jelent keserűvé formáló múlt hatalmát, az elszalasztott lehetőségeket. Melankolikusan hatásos például Begbie utolsó színvallása fia és neje előtt („jobb ember leszel nálam”), a folyton padlóra kerülő, ám jólelkű Spud végső kétségbeesése. De hiába az intelligens premissza, hiába érződik, hogy az immár középkorú szereplők még mindig árulással, nagy bizniszekkel próbálnak ötről hatra lépni, a múltban rekedés témáját számos forgatókönyvírói baklövés húzza keresztül.

Új karakterek lépnek be a képbe, például Veronika, Beteg Srác bolgár „madame”-ja (és Mikey Forrester, Gail vagy Diane okafogyott cameóit is említhetjük), ám kitartójával való viszonyán túl semmit nem tudunk róla, ahogy hitetlenkedve nézzük azt is, miért köt ki Renton ágyában. Éles váltással, előkészítés, átmenet nélkül zajlik le pálfordulás a szereplőkben. A kelet-európai lány varázsütésre találkozik Spuddal és bírja őt írókarrierre, Begbie grandiózus színvallás után ismét ütlegelő tuskóként venne bosszút az őt meglopó Rentonon. Búcsút inthetünk az árnyalt karakterrajznak, vele együtt pedig az érett, ívelt cselekményszövésnek. Kidolgozott, masszív hátterű figurák helyett „Tedd ide, tedd oda!” papírmasékat lökdös a szkript, a középkorúak válságából hiányzik a tét, a dráma, de a lezserséget könnyekkel ötvöző dramedy is. Boyle mintha úgy gondolná, hogy az első rész vállán cipeli az újabb felvonást, ezért megengedheti magának, hogy fittyet hányjon a történetre.

Gyerekkori flashbackek ékelődnek a narratívába, az alkotók rezzenéstelen arccal idézik meg az első rész snittjeit, a film a múltból harácsol, nincs saját hangja – rutinból celluloidra nyomott nosztalgiavonat. A szép időkön való merengés kevés egy jó filmhez: nem jön át a vásznon, miképp nőtt túl az élet a régi vagányokon. És ezen tengernyi kékben fürdetett szcéna, vizuális bravúr, montázs, a trainspotting-szlenget otrombán, giccsesen szájba rágó visszarévedés, netán beállítás-azonos hommage sem segít. Csendüljenek fel ismerős dallamok, játssza le újra Renton a Lust for Life-ot, a középkorú alfahímek vonata már távol jár.

Pontszám: 5/10

T2 Trainspotting
Színes, feliratos brit tragikomédia, 2017, 117 perc
Rendezte: Danny Boyle
Írta: John Hodge
Operatőr: Anthony Dod Mantle
Szereplők: Ewan McGregor, Ewen Bremner, Jonny Lee Miller, Robert Carlyle, Anjela Nedyalkova
Bemutató dátuma: 2017. március 2.
(Forgalmazza: InterCom)

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben