Az év legértelmetlenebb filmje

A Dom Hemingway mesteri módon elrontott tákolmány, nem az év legrosszabb, de a  legértelmetlenebb filmje. Mindjárt azzal kezdődik, hogy vörösen kiég a képernyő, sípol a hang, mintha már előre szétrobbant volna a „normalitásmutató”, jelezve, „korhatáros” filmmel van dolgunk. Majd kapunk egy pocakos felsőtestet: a címszereplő elvetemült monológba kezd, és egyre drámaibban mesél nekünk az ő áldott jó péniszéről. Így mesél (idézzük): „az én faszom az első, amiért háborúk fognak dúlni, az én faszom stílust fog teremteni, az én faszom egy műalkotás” –  közben egy kishölgy, ne szépítsük, leszopja a szónokot. Ugyebár ez a kezdő monológ rendkívül humoros, ez a börtönben játszódó jelenet igazán „tökös”, szinte formabontó, már-már eredeti. Hehe – kacsint felénk Richard Shepard rendező –, figyeljetek, én vagyok a fenegyerek, aki jól odasóz a gyanútlan Jude Law-imádó közönségnek, és ki mer mondatni vele megbotránkoztató szövegeket is. Hehe – kacsintunk bizonytalanul vissza –, hát akkor mutasd meg, kedves eredeti alkotó, hogy mit is tudsz olyan különlegesen jól! A végére kiderül: igazából semmit.

A börtönből tizenkét év után kiszabaduló, beképzelt, de lelke mélyén érző szívű Mr. Hemingway igyekszik fölvenni a fonalat ott, ahol abbahagyta. Jó sokat kurvázik, iszik és kokózik, majd miután volt főnöke busásan megjutalmazza kitartó hallgatásáért, balesetet szenved, és szőrén-szálán eltűnik a pénze. Ezért újabb bűntetteket igyekszik tető alá hozni, miközben árván felnőtt kislánya (aki azóta csodaszép nővé érett) nem hajlandó szóba állni vele. Közben néha belibben a képbe egy veterán bűnbarát, egy orosz főnök, egy széf, egy fekete rapper gyerek, aki fenyeget, hogy „levágom a farkadat”, meg sok hangulatos angol épület.

A film olyan, mintha egy Guy Ritchie-ihlette képregényt lapozgatnánk, amelynek minden oldalát  más rajzolta, de mindegyik nagyon mutatni akar valamit. Hogy valójában miért készült ez a képregény, vagy nevezzük filmnek, nem derül ki kilencven perc elteltével sem. A Dom Hemingway ízig-vérig fölösleges alkotás, és ennek több oka is van. Például következetlen: olykor egészen moralizáló az érzékeny, családközpontú bűnözővel és megtisztulni vágyó apával. Máskor a fent citált módon szókimondó, vagy inkább sületlenül bunkó, jól oda akar csapni, és vagányul próbál szórakoztatni. Aztán olykor formailag „stílusos” – stilizált színvilág, lassítások, monológok –, majd egészen konvencionálisan építkezik. Az egyes jeleneteket valójában a folyamatosan dübörgő brit rockzene igyekszik egyben tartani, mely a végére annyira általánossá válik, hogy már észre sem vesszük, hogy szól valami. A történet egész egyszerűen a semmiből tart sehova, rengeteg ismert karakterrel (akiket a Scorsesétől Tarantinóig sokaknál láthattunk), és akiket nem sikerül megszeretnünk, de igazán megismernünk sem. Végül azt sem tudjuk eldönteni róluk, vajon véletlenül kerültek a filmbe, vagy minden funkcióval bíró jelenetük a vágóasztalon végezte.

Miért nem lesz a Dom Hemingway mégsem az év legrosszabb filmje? Részben azért, mert volt nála sokkal rosszabb is (Die Hard – Drágább, mint az életed), másrészt mert Jude Law sokoldalú színész, aki még egy ilyen otrombán kitalált karakterrel is tud mit kezdeni. Noha az általa megformált figurát sem lehet teljes mértékben megszeretni, képes kipréselni az esendő embert a keménykedő szövegek mögül. Sikerül megnevettetnie is, ahogy időnként a paródia határáig viszi el a szerepét, máskor egy teljes élettörténetet érzékeltet csak a járásával vagy az artikulációjával. A kesze-kusza jelenetek közepette is megbizonyosodhatunk róla, hogy Law sokkal több, mint a női magazinok szívtiprója. Mellesleg Emilia Clarke elbűvölő a lányaként, csak éppen szinte semmi terepet nem kap a kibontakozáshoz.

Ne legyünk igazságtalanok: a Dom Hemingwayen erősen érződik az alkotók lelkesedése és szakmájuk szeretete. De ha valaki filmet készít, legyen mit mesélnie, ne csak úgy tegyen, mintha lenne. Egy eleve pofátlan és erőszakos témájú film esetében nincs igazán középút a nyerseség és a humor között, nem lehet a halállal és a bűnözéssel öncélúan viccelni. Ettől függetlenül a filmet nézve jó párszor nevethetünk – csak hát ilyen poénokon derülünk egy Guy Ritchie-mozi esetében is, és az a nevetés sokkal jobban esik.

Pont: 5/10

Dom Hemingway
Színes, magyarul beszélő, amerikai krimi-dráma, 93 perc, 2013
Rendező és forgatókönyvíró: Richard Shepard
Operatőr: Giles Nuttgens
Szereplők: Jude Law (Dom Hemingway), Richard E. Grant (Dickie), Demián Bichir (Mr. Fontaine), Emilia Clarke (Evelyn)
Bemutató: 2013. december 12. (Big Bang Media)