Feláldozhatók – Kritika a The Suicide Squad – Az Öngyilkos Osztag című filmről

David Ayer öt éve a stúdió közbeavatkozásával indokolta rémes bérmunkája nívóját, James Gunn-nak viszont egy pillanatig sem kell magyarázkodnia. A rendező szemrebbenés nélkül keblére öleli debütrendezése, a Slither gusztustalanságait, mi több, az Öngyilkos-füzeteket újradefiniáló John Ostrander politikailag inkorrekt szellemiségének is adózik. Gunn valódi szerzőként rázza gatyába a franchise-t. Vérben tapicskoló, macsósággal dúsított kommandósfilmje azt adja a népnek, amivel a DC Extended Universe nemrég adós maradt. Az új Öngyilkos Osztag egy tabudöntögetéseit büszkén vállaló, önmagát ritkán komolyan vevő B mozi: gyémántként ragyogó csúcsmű a családbarátra hangolt látványpornók tengerében.

Gunn a vezetéknevéhez hűen géppuskaritmusban írja svungos párbeszédeit, és ugyanilyen lendülettel mutat egyezményes jelet a kurrens Marvel-trendnek: a The Suicide Squad ugyanis hamarabb emlékeztet egy Életerő vel és Támad a Mars!-sal édesített Macaroni Combat-őrületre, mint egy piackutatással biztonságossá korrigált Piszkos tizenkettő-klónra.

Jönnek a szörnycsatlósok, az izmos harcosfiúk és lányok, hogy jól fenékbe billentsék a direkt felejthetőre írt nemezist. Halálosan szimpla alapokra támaszkodik Gunn profán A galaxis őrzői-átirata, viszont olyan gyermeki lelkesedéssel csihol varázslatot a prosztóságból, hogy öröm nézni. A rendező in medias res-nyitányban iktatja ki az X különítmény dicső katonáit (vagyis legjobb képregényszűzen, karakterismeret híján beülni a moziba), szétlőtt, robbant fejek húsmaradványait csócsálja egy genetikailag turbózott menyét, Supermant pedig kriptonitgolyó juttatta intenzív osztályra.

Bátran repkednek a négybetűs szavak – Gunn egyszerre tisztelettel és rendkívüli iróniával fordul a Reagan-korszak izomhősei felé.

Az Idris Elba játszotta Bloodsport, pláne John Cena harmóniáért robbantó, durrogtató, árulásra vetemedő tapintatlan Békeharcosa legalább annyira korszakparódiák, mint önértékükön férfias akciópéldaképek.

A rendező azonban máshogy csap az asztal közepére. Zokszó nélkül tesz el láb alól fontos karaktereket, hol vicces, hol komoly pillanatokban vesz hemoglobinnal dúsított búcsút fő- és mellékfiguráktól. Sőt a The Suicide Squad problémamentesen rugózik az egymás ellen forduló csapattársak vezértémáján is, azaz elegánsan zárójelbe helyeződik a bajtársukhoz minden körülmények között hű félistenek tematikája. Ugyanilyen lendülettel kerül terítékre az imperialista stratégiát mímelő USA latin-amerikai külpolitikája, az új Öngyilkos Osztag tehát örökké résen van, így feje tetejére áll a Kommandó és A ragadozó dzsungelharcos-narratívája is. Mindinkább azt érezzük, a jelenetek puszta ürügyként szolgálnak a B ligás határsértésekhez. Gunn zsánerkavalkádja – beleértve szörnyfilmet, testhorrort, zombieposzt – pontos arányérzékkel állapodik meg hasfalszaggatóan vicces és az egyszerű karaktereket kellő mértékben árnyaló érzékeny pillanatokon.

Hibátlan ritmusérzéke viszi előre a történetet,

ezért nem unjuk a városinváziót, valamint az olyan referenciákat sem, mint például a tengeri csillag és az idegen létforma fúziójaként ősgonosszá emelkedő Starro megidézését (aki a George Miller -féle, soha le nem forgott Az Igazság Ligája szkript fontos karaktere volt).

Persze, búsulhatunk, amiért egy esetleges szuperhősreneszánszt nem a Logan balladai szomorúságával azonosítanak, de teljesen felesleges: a The Suicide Squad tényleg megvalósítja, amit Stallone tíz éve ígért A feláldozhatókkal (az Olasz Csődör egyébként nagy élvezettel szólaltatja meg a bumfordi óriáscápát). Itt tényleg hullanak az emberek – Gunn a példaértékűen sötét humorú, önreflexív Deadpool nál is messzebbre jut a felnőtteknek pozícionált karneválban. Egy tökéletes világ hetente kényeztetne bennünket féktelen erőszakorgiába csapó, közel kétszázmillió dolláros költségvetésű blockbusterekkel.

A film adatlapja a MAFAB-on