Ipari húsdaráló – Kritika a Gyilkos tudat című filmről

David Cronenberg idősebb gyermeke, Brandon először 2012-ben készített egész estést Vírusgazda című rendezésével. Ez a futurisztikus testhorror bár megosztónak bizonyult, több okból is rendkívül aktuális problémát vezetett elő. A hírességek betegségmintáit árusító cégek acsarkodásába keveredő antihős sztorija nemcsak látszatról és valóságról elmélkedett a celebek fals képmásán keresztül, de a Covid19 periódusában egyszerre szatirikus és vérkomoly járványfilmnek is minősül. Szembeötlőbb az ifjú Cronenberg újabb kiindulópontja: míg első rendezése a maszkulinitás válságáról tudósított, addig a Gyilkos tudat látszólag hangsúlyos női perspektívával operál, de közelebbről nézve rájövünk, hogy e két genderszerep nyomasztó összeolvadásának lehetünk tanúi.

Tovább is léphetünk a szerzői kézjegyek vizsgálatával, a rendező legújabb munkája ugyanis zömmel intelligens, privát és társadalmi anomáliákat éleslátóan ostorozó sci-fiként cseng le. A Gyilkos tudat a zsáner hű reprezentánsaként a porszemmé zsugorodott, nagyobb hatalmak szorításában vergődő átlagemberről tesz fel súlyos erkölcsi kérdéseket. Ráadásul nem titkolja azt sem, hogy a hús-vér kisszerűeknek sajnos esélyük sem nyílik önmaguk túlhaladására.

Édesapjához hasonlóan Brandon Cronenberg is leplezetlen devalvációt tol az arcunkba, vagyis a horror elsődleges tematikai kritériumának, a veszteség ábrázolásának sem fordít hátat.

Identitáskrízisről beszélő rémfilmje egzisztencialista műként és tágabb perspektívájú munkaként sem okoz csalódást.

Cégvezetők likvidálásában érdekelt ügynökségnek dolgozik Tasya, aki implantátumokkal férkőzik be a célszemély testébe. A főhős legújabb megbízása a vállalatörökös, így a bérgyilkoscég riválisának minősülő Colin kiiktatása lesz. A sztori egyébként ugyanolyan ravasz antitézise azEredetnek, mint amennyire az eXistenZ volt a Mátrixnak vagy épp az említett Nolan-eposznak, miközben feltétlenül nívósabb például a Tenet nél. Így hibátlan Philip K. Dick-i témafelvetést látunk: a technológia nem az embert szolgálja, hanem ellene fordul. Tasya két fronton éli meg saját leszállóágát. A Gyilkos tudat egyrészt rávilágít arra, hogy a főszereplő otthon, férje és kisfia mellett kedvtelenül mozog, vagyis a rendező az elidegenedésről ír tanulmányt. Ám emellett azt is bizonyítja Cronenberg, hogy mindez a főalakot béklyózó konglomerátum eredménye.

Végletesen egymásba folyik az egyén által cipelt mentális teher és az ipari, lélektelenséget hírnökölő termelésszemlélet.

Torokba fúródik egy penge, arcból szakít darabokat egy golyó, ujjak repülnek le a kézről, vértenger borít el egy irodai monitort. Cronenberg példásan tesz egyenlőségjelet fizikai örömszerzés és kínzó pszichózis közé. Kékben, vörösben, sárgában úsznak a neonnal világított rideg, ipari terek, szinte Peter Tscherkassky avantgárd rövidjeit (például az Outer Space-t) idézik a pszichedelikusan lüktető, jó tempóban ismétlődő elmeképek. Vagyis a Gyilkos tudat – kivételesen hűen a magyar címhez – cyberpunk-tudathorrorként is megállja a helyét, hiszen belekényszerülünk a főalak radikálisan szubjektív, egyre ingatagabb szemszögébe. De szexet és erőszakot ötvöző horrorjában Cronenberg másra is reflektál: mivel filmje korporációs tematikával él, a cégnek nem számít más, kizárólag a profit. Így az alkalmazottak (azaz Tasya is) tárggyá redukálódott fogaskerekek a gépezetben. A hús – legyen szó genitális behatolásról, netán bőrünk lyukassá döfködéséről – elveszti a funkcióját, jelentéktelen cafatokra szakad.

A test hanyatlását pedig az agy feldarabolódása követi: hősnőnk és a történetben megjelenő célszemély, Colin ugyanis céltalanul lézeng a saját életében.

Így a Gyilkos tudat azt vallja, hogy a hiperkapitalista rendszer másképp is áldozatokat szed, hiszen a család létrejöttén kívül nem engedi kibontakozni a baráti és a párkapcsolatokat sem.

Karim Hussaim operatőr nem csak a Vírusgazda rideg környezeteit ülteti át az új műbe: barokk kastélybelsőt ugyanolyan biztos kézzel fotografál, mint konyhát vagy szürreális rémálomfutamot. A térbeliség káosza is Tasya és Colin riasztó eggyé válására, nő és férfi szemszögének félelmetes uniformizálódására mutat rá.

Igaz, Cronenberg nem téveszti szem elől a két főszereplő rokoni és ismerősi körét (a cinikus vállalatvezetőt játszó Sean Beant pályafutása során talán egyszer sem intézték el ilyen ocsmányul), a Gyilkos tudat mégsem hibátlanul dönt tabukat. A film határsértése néha híján van a ritmusérzéknek, rengeteg jelenet hosszabb a kelleténél, gyakran érezzük, hogy akár öt–tíz percek is maradhattak volna a vágószoba padlóján.

A film feleslegesen kitartott passzusai olykor nem elmélyítik, legfeljebb értelmetlen távolba révedésekre bírják a főalakokat.

Emellett a rendezői tanácstalanság révén a szemkiszúrás, fogkiütés, illetve a szuperközeliben mutatott borzalmakat váltó, gőzkieresztésként funkcionáló nagytotálos fejlövés zsúfoltsága kis híján primitív, gusztustalanságokat ész nélkül reklámozó exploitationné silányítja a mozit. Szerencsére a cselekmény nagyobb fordulatszámra kapcsol a fináléban: a Gyilkos tudat letaglózóan nihilista, senkit nem kímélő pontot tesz Tasya és Colin bizarr szimbiózisának végére.

Szájbarágós megoldásait elnézhetjük (tekintve, hogy a Veszett és a Videodrome sem kifinomultan, mégis hatásosan beszélt a negatív, mára jelenné alakult jövőről), hatásától azonban képtelenek vagyunk szabadulni. A tőkésített-iparosított személyiség túl ismerős, bárkit nyomorító emberkép a 21. században. Brandon Cronenberg így nemcsak váteszien huhog, tényt is közöl: groteszk, mégis realitásokból fakadó kórképe értőn viszi tovább apja felvetéseit.