A szomorú bohóc, aki még az őrület határán is énekel – Kritika a Bo Burnham: Bennről

Az alapvetően komikus gyökerekkel rendelkező előadó még az internet hőskorában lett ismert vicces dalokkal, amiket a szobájában rögzített. Majd a Comedy Central szerződtette, ahol ő volt a legfiatalabb fellépő, akivel félórás előadást vettek fel. A Benn előtti utolsó önálló estje 2016-ban jelent meg a Netflixen, ami után öt évre visszavonult a fellépésektől, mert többször is pánikroham tört rá a színpadon. A nagy kihagyás alatt saját elmondása szerint sokat fejlődött, és éppen amikor rászánta volna magát, hogy visszatérjen, jött a pandémia, így akárcsak az egész világ, ő maga is kénytelen volt bezárkózni.

Nehezen bekategorizálható, hogy mi is lett végül ebből a kényszer szülte műsorból. Ahogy a koronavírus a lezárások miatt egyre inkább hatással lett a tartalomgyártásra, sok alkotó próbált meg valamilyen módon reagálni a helyzetre. Ilyen kísérlet volt például hazánkban a Made in Karantén vagy a Dunszt. Ezek a műsorok legjobb esetben is csak mérsékelt sikereket tudtak elérni, mert nem számoltak azzal, hogy aki leül a tévé elé kikapcsolódni, valószínűleg nem akarja, hogy még ilyenkor is emlékeztessék arra a helyzetre, ami elől pont menekülne arra a pár órára.

Akkor mégis miért lett ennyire sikeres a Bo Burnham: Benn? Egyrészt szerencsésen alakult, hogy Burnham nem fejezte be időre, és a tervezetthez képest csak később került fel a Netflixre. Ahogy világszerte elkezdték enyhíteni a korlátozásokat, úgy valamivel könnyebb egy karanténhoz és a pandémiához kapcsolódó estet nézni. A show népszerűsége emellett a belőle áradó őszinteségnek tudható be. Az említett produkciókkal ellentétben nem próbál vidám lenni és úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Felvállalja, hogy igenis a magány, a bezártság keményen megcsavarhatja a lelkünket.

Az elszigeteltség mellé az alkotó még nagyobb terhet vett a vállára azzal, hogy egymaga felelt az egész produkcióért. Ennél személyesebb tényleg nem is lehetne, hiszen Burnham írta, rendezte, és vágta az anyagot, de még az operatőri munkát is maga végezte el. Ez azzal járt, hogy rendesen elszámolta magát (így láthatjuk azt is, hogyan éli meg, amikor betölti a harmincat teljesen egyedül), és jóval több időbe telt neki elkészíteni e művet, mint amennyivel eredetileg kalkulált. Cserébe tényleg annyira profi a végeredmény, hogy sokszor arra gyanakszik az ember, hogy ezt nem csinálhatta meg bármiféle segítség nélkül.

Az est során egymástól független hosszabb-rövidebb jelenetek követik egymást, amelyek nagy része a Burnham által szerzett és felénekelt vicces, szarkasztikus kis dalokból áll, amik elképesztően fülbemászóra sikeredtek.

Tetszik vagy sem, manapság a TikToknak meghatározó befolyása van a zeneiparra. A platformnak köszönhetően egy-egy felkapott szám pillanatok alatt slágerré válik, amit aztán később rongyosra játszanak a tévék és a rádiók is. Ha pedig mostanában valaki felmegy erre a felületre, akkor minden második videó alatt Bo Burnhamet fogja hallani.

Hiába forgott az egész film egyetlen szobában, vizuálisan mégsem válik unalmassá a végeredmény. A szegényes eszköztár (egy projektor és néhány lámpa) mindig nagyon kreatívan támogatja a hangzást. Ahogy nincs egy egységes struktúra, úgy az érintett témák is igen sokrétűek. Leginkább az internetes kultúra, a közösségi média került Burnham célkeresztjébe, de társadalmi kérdésekben is igen sarkosan fogalmaz, sőt a talán leghíresebbé vált dalban még Jeff Bezosnak is odaszúr egyet.

A dalok mellett ötletes, vicces szkeccsek jelennek meg, a videonapló-szerű bejelentkezések által pedig igazán személyessé válik a Benn. Burnham a szemünk előtt kerül egyre mélyebbre és mélyebbre, ezt pedig nem csak a külsőségekben láthatjuk. Bár az is szembetűnő, ahogyan egyre inkább elhanyagolja magát (bozontos szakáll, többhetes mackónadrág és pizsama), ezekben a naplóbejegyzésekben kíméletlenül őszintén vall arról, hogyan hat rá a bezártság és a magány. Egészen odáig jut, hogy már az öngyilkosság gondolata is előkerül, de mindezek ellenére profi szomorú bohóchoz méltó módon még akkor is énekel és zenél, mikor már az őrület határán van.

Ezt részben a rá nehezedő teher okozza: be kéne fejezni végre a műsort. Egy ponton túl ez válik a mű a fő feszültségforrásává.

Paradox módon szurkolunk, hogy sikerüljön végre, fejezze be, legyen túl rajta, mert félünk, ha ez így megy tovább, akkor tényleg rámegy az egészsége.

Izgulunk, pedig tudjuk, hogy sikerült, hisz éppen a végeredményt nézzük, ami nem is akármilyen. Burnham pedig ezzel kapcsolatban sem köntörfalaz. Bevallja, ami már a nézők egy részében is biztos felmerült: talán azért nem fejezi be a műsort, mert akkor hosszú hónapok után újra el kéne hagynia azt a néhány négyzetmétert, amire leszűkült a világa.

Vitathatatlan, hogy valami egészen különlegeset látunk Burnhamtől. Egy évet ad nekünk az életéből, amin úgy visz bennünket keresztül, hogy szórakoztat, miközben érzelmileg megjáratja velünk azokat a mélységeket, amiken ő is keresztülment. Aztán a végén otthagy minket egy kétértelmű lezárással, megtagadva tőlünk a katarzist, amit a műsor befejezése okozhatna. Magunkra maradunk azzal a kellemetlen érzéssel, hogy bár kivételesen szórakoztató és különleges dolgot szült ez az elmúlt év, mégis kicsit azt kívánjuk, bárcsak ne lett volna.

A film adatlapja a MAFAB-on