• „Egy albumot nem lehet befejezni, csak abbahagyni” – Interjú Jónás Verával

    2021.08.03 — Szerző: Werner Nikolett

    Jónás Vera énekes-dalszerző nemrég Vasárnapi Dalszerző Krónikák címen online naplóírásba fogott. Bejegyzései egyszerre szólnak a rajongókhoz és a szakmához. A sorozat megszületéséről, a könnyűzene aknamezőiről és művészeti értékekről beszélgettünk az előadóval.

  • Jónás Vera  Kép forrása
    Jónás Vera
    Kép forrása

    Formabontó a Vasárnapi Dalszerző Krónikák (VDK) sorozatod, hiszen az előadók többnyire a közönség felé kommunikálnak a közösségi médiába szánt írásokkal. Viszont te egy kalap alá vettél két abszolút különálló célcsoportot. Miért volt erre szükség?

    A sorozat célja, hogy egyaránt megszólítsa a hallgatókat és a zenealkotással foglalkozó szakembereket. Így a hetente jelentkező bejegyzések mindenki számára érthetőek, bennfentesek és személyesek – a koncepció annyi, hogy minden héten őszintén írok egy témáról, és hozzá csatolom egy szerzeményemet videóval. Májusban indítottam el a VDK második évadát DALMESÉK címmel, amelyben minden héten elmesélem egy szerzeményem személyes háttértörténetét. A januári kezdés óta több mint tizenöt bejegyzés született. Nagyon érdekes tapasztalat hétről hétre haladni ebben.

    A VDK a járvány szülötte?

    Pontosan a vírus betörésével érkező, a könnyűzenei ipart érintő kritikák hatására indítottam el a projektet.

    Pályatársaimmal egy tucat negatív felhangú kommentárt kaptunk arra vonatkozóan, hogy miért siránkoznak az előadók, ha a mindenkori hatalom nem nyújt anyagi támogatást a nehéz időszakban, mondván, ez úgysem tisztességes szakma.

    A legfelháborítóbb megjegyzések egyike szerint a muzsikusok csak lazsálnak, és jobb lenne, ha inkább kapálnánk, így talán valami hasznosat is tennének – ekkor kezdtem megérteni, hogy a hallgatóság többsége minden bizonnyal vajmi keveset lát abból, hogy egy muzsikus mit „dolgozik” pontosan. Nem látható, hogy mennyi munka van egy zenei produkció mögött, mennyi ember dolgozik rajta, mennyi időt és energiát vesz el.

    Filmek, könyvek tucatjai igazolják ennek a szöges ellentétét. Mi lehet a felháborodás oka?

    Meglehet, sok alkotás készült a zenészek életéről, rengeteg életrajzi filmet és elbeszélést említhetnénk, de azok csak részint világítanak rá a produktumok mögötti munkára – a nehézségek jellemzően a szakmára vagy a személyes életútra vonatkoznak. És mit lát ezenkívül a közönség? Színpadot, rajta remekül játszó hangszereseket, énekeseket, akik iszonyú jól érzik magukat, és profik. A koncertek után mindig buli van, ami nyilván reggelig tart, majd másnap az egész kezdődik elölről: kívülről ez a rock ’n’ roll. Nem tagadom, ilyen is előfordul, de emellett jelen van egy igen feszes időbeosztás, komoly alkotói és szervezési munka, ami fizikai és mentális készenlétet igényel. Aki ezt a pályát választja, hamar rájön, hogy ugyanannyira tudnia kell buszon/repülőn/kis padon kialudnia magát, mint jól szerepelnie. Dalszerzői részről pedig ott vannak a hetekig, hónapokig vagy akár évekig készülő számok és lemezek, amelyek megírásához elképesztő kitartás és elszántság kell. Többek között erre is szeretnék reflektálni a következő naplóbejegyzésekkel.

    Vagyis a szakma élén harcolsz egy sztereotípia ellen.

    Ez nekem nem harc: ezek őszinte írások és zenék a zenész létről. Nem pusztán a járvány alatt érkező negatív kommentárok utalnak arra, hogy a zenészek munkáját másként látja a külvilág, hanem baráti találkozók is. Amikor olyan társaságba érkezem, ahol a szakmától távol álló emberekkel találkozom, sok kérdést kapok például arról, hogy milyen az életvitelem, tényleg csak bulizásról szól-e a művészek világa. Számomra nagyon szórakoztató erről beszélgetni, kifejezetten izgat az ilyen diskurzus, nem zárkózom el tőle, ugyanis

    aki színpadon vagy kamera előtt szerepel, felelősséggel tartozik azért, amit közvetít.

    Hogy ezt ki meri használni, és mire, az saját döntés. Viszont amikor megkapjuk, hogy az alkotói tevékenységek messze állnak a klasszikus értelemben vett munkavégzéstől, érdemes belegondolni, vajon mennyien élnek az említett felelősséggel.

    Milyen visszajelzések érkeztek az eddigi naplóbejegyzésekre?

    Sokan meglepődnek egyes történeteken, vannak, akik saját élményeiket is megírják – iszonyatosan élvezem ezt az újfajta kapcsolódást. Rengeteg inspirációt ad a további bejegyzésekhez és új témákhoz, sőt még számok írásához is!

    Melyik daltól szorul össze a gyomor?

    Find Your Keys. Ez egy érzelmes szám, ami abban különbözik a legtöbb, a fájdalom mélységeit feldolgozó daltól, hogy nem az adott érzelmi állapotban készült, hanem sokkal később, egy objektívebb, nyugodtabb helyzetben. De a cím története is egyedi. Miután megírtam a szöveget, eszembe jutott – sikerült egy szép, filozofikus címet találnom, nyilván örültem neki. A jó kedvemet azonban pont ez a három szó törte le másnap, amikor tényleg elveszettem az összes kulcsomat a leglehetetlenebb helyzetben, egy uszodában, természetesen hideg időben, vizes hajjal.

    Ez egy intuitív szám – gyakran választod a ráhagyatkozást.

    Változó a munkamódszer. Arra is volt példa, hogy megterveztem egy konkrét történetet, és abból készítettem dalt, de ahogy látod, sokszor a semmiből születnek számok, és magam is csak később ismerem fel bennük az értéket. Viszont receptet nem használok.

    De Jónás Vera csak egy az előadók közül. Másoktól messze áll ez a kijelentés.

    A mainstream számok tényleg sokszor receptre készülnek. Az ilyen panelszerű zenékkel egyre kevésbé tudok kapcsolódni.

    Mitől lesz az?

    Panelszerű? Például a témaválasztástól: ilyen a szerelem és annak a mindenki által jól ismert fázisai, hogy most nagyon jó, most kevésbé, most félünk, most vége, most még sincs vége. Életünk legfontosabb témája talán, de zenében ritkán tud új köntösben megjelenni – lehet, hogy nem is ez a cél sok slágergyárban, hiszen elég, ha sokan hallgatják. Ez szerintem elfogadható, de picit érdektelen és unalmas.

    Mára életcéllá vált a siker, mint egy megfoghatatlan, a személy számára valós vagy valótlan reflexiót adó drog.

    Nem azt mondom, hogy a siker ördögtől való, káros és önpusztító, de a pontos értelmezésével nem vagyok már az átlaggal egy lapon. Legyen cél a közösség megfelelő kiszolgálása, a megélhetés, a muzsika fejlesztése, de csak egy határig. Vigyáznunk kell, meddig merészkedünk el. Számomra nagyon elgondolkodtató, hogy sok tini életcélja az, hogy influenszer legyen. Ez egy beszédes tükör a családokkal és a társadalommal szemben: arról árulkodik, ahogy eltűnnek a közösség értékei, és az egyéni célok felülírnak kapcsolatokat, kölcsönös szeretetet, figyelmet, érdeklődést – már nem annyira fontosak, mint a lájkok száma. Mindez kihat a zeneiparra is: ez magyarázza a gyártószalagon készült szerzemények sokaságát, mivel a készítők szándéka a pillanatnyi, sokszor csak öt percig tartó reflektorfény, amit ha egyszer megtapasztaltak, újra vágynak rá, és már tudják, hogy a tartalmilag üres dalok kiváló eszközök ennek elérése érdekében. Arról nem is beszélve, hogy ez a trend őrült tempót diktál. Még át sem gondolta a szerző, mit akar mondani, már megjelent a szám – elveszik a viszony zenész és zene között.

    Most nézzünk bele egy tartalmas stúdiómunkába! Mitől lesz jó az, ami?

    Attól, hogy neked tetszik. Hogy a közönségnek ad valami többet, mint más zenék, hogy felismerjük benne az azonosulás lehetőségét, esetleg problémákra nyitja fel a szemünket, vagy egyszerűen jobb kedvre derít. A válasz persze annyira szubjektív, hogy sokszor az írók sem tudják. Ezért nem is érdemes megrögzötten ragaszkodni a sémákhoz. Van, hogy egy precízen komponált mű érint meg mélyen, máskor egy minden szabályt felrúgó, a maga nemében rebellis alkotás. Vagyis nem kizárólag a tűpontos felépítésen múlik egy szerzemény sikere, sokkal inkább a mögöttes művészeti szándékon.

    Azt tartom jó számnak, ami tényleg belülről születik, tehát egy alkotó érzéseiből.

    Ugyanígy nem ismerek szabályt a munka hosszára – az elkapkodott projektekről tudjuk, hogy semmi jóra nem számíthatunk, de elhúzni sem érdemes. A napokban egy dalszerző expón arról tartottam előadást, hogy az idő fontos része a zenész életének, mivel folyamatos határidők kereszttüzében élünk. Nekem sokat segít a határidő, és a körülöttem dolgozók is jobban tudnak igazodni egy kerethez, ami a művészi koncepciót összefogja. Ha nem lenne (akárcsak saját) határidő, sose készülne el egy lemez sem. Erre mondja a szakma: egy lemezt abbahagyni lehet, nem befejezni. Ha arra várnánk, mikor lesz kész az alkotás, rossz híreim lennének. Minden dal lehet még jobb, még átgondoltabb, még pontosabb, egészen a végtelenségig kísérleteznénk.

    Gyakran olvasni kritikusoktól: még egy kis beletett idő, és sokkal jobb lenne az album. Azt már tudjuk, hogyan reagálsz az oktondi vádakra, de mi a helyzet a szakmai visszajelzésekkel?

    Figyelem a kritikákat, elolvasom, meghallgatom, átgondolom és megfogadom, ha betalál. Tudnék olyan esetet mondani, amikor egy hallgató kommentárja hatására ismertem fel, hogy legközelebb mit kell másképp tennem. Szerintem nem mehetünk el a reflexiók mellett: sokszor éppen ezek a megszólalások segíthetik a zenészt, hogy még kifejezőbb módon dolgozhasson. Nyilván vannak olyan reakciók, amelyekkel egyáltalán nem tudunk kapcsolódni – nekem az is nagy munka, hogy ezeket elfogadjam és elengedjem, ha nincs hozzájuk közöm.

    Meddig olvashatjuk újabb naplóbejegyzéseidet?

    Idén még biztosan. A legutóbbi csokor júniustól került fel a közösségi oldalaimra (Instagram, Facebook), ahol újabb érdekes sztorikat hoztam a zenealkotás hátteréből – ennek az öt hétnek VILÁGTÖRTÉNETEM lett a címe. Hogy jövőre lesz-e folytatás, még nem tudom. Elhatároztam, addig készítem a bejegyzéseket, ameddig jól érzem magam benne. Erőltetett alkotásból jó még nem született.

    bb


  • További cikkek