×

Kamerás rendőr bácsi
David Ayer: Az utolsó műszak
Szövényi-Lux Balázs
2012 // 12. 11

Nagy a veszély, amikor amerikai filme­sek kézbe veszik a kame­rát. Már­mint szó szerint kézbe, és elkez­dik rázni, moz­gatni, felrán­tani, elrán­tani, életlen­séggel játszani, meg olykor stílu­sosan le­ejteni. Mert ilyen a való­ság, látjuk?
Kézikamera – mert annál valóságosabb lesz a forgatókönyvíró által összeszenvedett szövegarzenál, minél jobban rázzák a kamerát a szereplők arca előtt… Mert így egész máshogy hangzik az ájlávjúbébi, meg teljesen máshogy szól a fákk is, és így lesz egészen húsbavágó, amikor a kamerába fröccsen a vér.

Az utolsó műszak két rendőrről szól, két amerikai igazságőrről, akik a lehető legegyszerűbb szavakkal és gesztusokkal adnak számot élményeikről. Az utca embereit látjuk, persze tisztán dobogó, csíkos zászlós szívvel, akik ha kell, égő házba ugranak a síró csecsemőért, ha úgy adódik, keményen üldözőbe veszik a rosszfiúkat villogós autójukkal, és – persze csakis indokolt esetben – meghúzzák a ravaszt. – Jól vagy? – ezt mindig megkérdezik egymástól. – Én megvagyok, és te? – válaszolják, amikor egy kiélezett akció után összeszedik magukat. Nemcsak együtt autókáznak, de igazi társak is, barátok, a folyton feszültségben lihegő, ölelkezős és üvöltözős barátságfogalom szerint. Van család is, persze van, meg barátnő, meg rendőrös lojalitás, hogy mikor meghalsz, pajtás, akkor majd én gondoskodom a csajodról, meg a porontyodról is, persze.

David Ayer rendező szeretné megmutatni az utca legegyszerűbb igazságőreit, azokat, akiket egy legyintéssel kiküldenek a frontvonalra meghalni, mert ha ők meghalnak, nem hiányoznak senkinek, nem kell miattuk és velük elszámolni: csak egy beöltözött név voltak a sok közül. Ayer épp ezért igyekszik a lehető legközelebb merészkedni hozzájuk. Egyszerűnek egyszerűek, olykor egész állatiasak ezek a fegyveresek, ő mégis megpróbálja megmutatni rokonszenves oldalukat, és megkísérli elhitetni, hogy ilyenek az igazi, hús-vér hősök. Ezt egészen ügyesen teszi, olyannyira, hogy a film nagy részében valóban drukkolunk, és együtt is érzünk ezekkel a lökött, jószívű harcosokkal. Tényleg úgy tűnik, mintha valódi embereket néznénk, mintha dokumentumfilmet látnánk a mindennapi rendőrélet nehézségeiről. Stop!

Nem dokumentumfilmet, hanem áldokumentumfilmet nézünk, és ezzel van a legnagyobb baj. Sok esetben ugyanis remekül működött (District 9), itt inkább hatásvadász és manipulatív tényező lesz a kézikamera használata. Mert valójában ügyesen megírt, hétköznapi, de nem véletlenszerű párbeszédeket hallunk, igazi, képzett színészekkel, impresszív fegyverarzenállal, koreografált akciójelenetekkel, látványos robbanásokkal. Egy ilyen sztorit egész nyugodtan lehetett volna szépen felvett és bevilágított, vagy legalábbis jó érzékkel mozgatott képeken keresztül tolmácsolni. Vagy, ha már kamerát adunk a szereplők kezébe, hogy ők filmezzék saját magukat, akkor a dekomponáltság, az életlenség legyen következetesen alkalmazva. De az alkotók hol a főszereplők képeit használják, hol meg egy „rohangáló” kézikamerát, melyről nem tudni, hogy is került oda, kinek a nézőpontja az – talán kijött a tévé is forgatni?

Ettől az igencsak zavaros formai megoldástól eltekintve valóban színvonalas és jól rendezett moziban lehet részünk. Feszült jeleneteket kapunk, olykor megdöbbentő emberi végtagos-hullás képeket látunk, és szépen kirajzolódik az is, milyen kiszolgáltatott helyzetben vannak ezek a zsaruk. Érdekes és elgondolkodtató, ahogy a származási problémák rendre közbelépnek az egyszerűnek tűnő ügyeknél is. A hitelességet nem a kamerarázással, hanem a több szemszögű megközelítéssel érik el, a feketék, mexikóiak és fehér amerikaiak gyűlölet-háromszögének bemutatásával: az ebből alakuló konfliktusok adják az alkotás legizgalmasabb, legerősebb részeit.

Itt úgy tűnik, mindenki tette a dolgát: a rendező, a színészek, a vágók, akárcsak a rendőröket játszók. Egyikük sem nyújtott igazán kiemelkedőt, mégis nézhető, friss alkotást sikerült kiügyeskedniük. Benne van minden, ami hollywoodi, és minden, amivel épp ez ellen a skatulya ellen lázad. Talán ha nem erőltették volna görcsösen a formai megoldások „egyediségét”, akkor egy igazán emlékezetes alkotásról beszélnénk. De még így is kiemelkedik ez elmúlt évek zsarufilmes mezőnyéből.

Az utolsó műszak (End of Watch)
Rendezte: David Ayer
Színes, feliratos, amerikai filmdráma, 2012.

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben