×

Gondok és gondolatjelek
Tar Sándor: Vén Ede
Vigh Levente
2018 // 11. 26

Különös élmény így egyben olvasni ezeket az írásokat. A kötetet gyakran le kell tenni, és nehéz újra kézbe venni. Sokszor fájón figyeltem, hogy az egyes szövegekben a kitűnő novellistán hogyan kerekedik felül a középszerű publicista.

Nem tudom, hogy kell-e, lehet-e egyáltalán kritikát írni egy ilyen kötetről, és ha már, akkor hogyan. Annyi biztos, hogy szükség volna kulcs- és hívószavakra, kettőspontokra és Tar Sándor munkásságát valamiképp pozícionálni igyekvő jelzőkre – amelyekből a szerző életművének bőven kijutott, és amelyeket az író is megszenvedett („Kényszerű és nehéz rétegközi társadalmi helyzetem rendelése, hogy sem parasztíró, sem proletárköltő nem lehettem, de nem tudnám saját csillagképemet az emberi, társadalmi, írói horizonton sem meghatározni” – olvashatjuk az 1989-es Miért jó a póknak? hátoldalán; „voltam már komcsi, spicli, zsidóbérenc és ennek az ellenkezője is” – ezt pedig egy Vén Edében szereplő, Kósa Lajosnak címzett levélben). Szükség volna mindarra, amit Tar Sándor esetében nem tudok másképp, csak gyanúval kezelni, így, hiányában egy kétes vállalkozás kétes sikerébe vetett bizalomnak, kritika helyett álljon itt pár sor dilemmákról, illetve ezeket feloldani képtelen szubjektív olvasói tapasztalatokról.

Tarságok I.

Tar Sándor életének utolsó másfél évében írt, 2003 szeptemberétől 2005 januárjáig a debreceni illetőségű vagy.hu-n – kisebb-nagyobb csúszásoktól eltekintve – heti rendszerességgel megjelent tárcáinak sorozatcíme. Ezeket a közel tíz éve már az interneten sem elérhető írásokat egyben adja közre a Vén Ede, amelynekutószavából megtudjuk, nem a szerző leleménye volt ez a könnyed és játékos, mégis nehézkedő és különös műszó. Ami egyfelől mintha figyelmeztetni szeretne, hogy méltányosan bánjunk velük, a maguk helyén kezeljük ezeket a csak amolyan Tar Sándor-féle szövegeket. Mert valóban ismerősek lehetnek az általuk megelevenített helyszínek, szereplők, az atmoszféra, mégis távol állnak a szerző azon műveitől, amelyek ítélkezéstől vagy felmentéstől, moralizáló vagy humanisztikus gesztusoktól mentesen tárják elénk a nyomorúságot, a kilátástalanságot, az esendőséget. Azoktól, amelyekben letaglóz ez a szembesítés, ez az olvasó helyett el nem végzett, számára valamiképp mégis felkínálkozó ítészi feladat, hogy kezdjen valamit az ekképp színre vitt sorsokkal, élethelyzetekkel, vegye a szöveget tükörként vagy szemüvegként használatba. Mert ezek az írások bírálnak és ítélkeznek, bennük a kiskocsmák mértéket csak hallomásból ismerő fogyasztói a fogyasztói társadalom mértéktelenségének legfőbb kritikusaiként tűnnek fel. Ezek az egyszerre publicisztikai szándékkal és szépirodalmi igénnyel írt tárcák véleményt akarnak formálni, vitába szállni, és ezt meg is teszik, sajnos legtöbbször önellentmondásosan, felülemelkedetten, kicsinyesen és sértődötten.

Tarságok II.

Mintha azt is előrebocsátaná, hogy ne legyen gondom vele, de azért legyen gondom rá: Tar Sándor írta ezeket a szövegeket. Az a Tar Sándor, aki nem emelte fel „hőseit”, és nem is ereszkedett le hozzájuk, hiszen köztük élt, egy volt közülük; akképp képviselte őket, hogy róluk írt, de nem beszélt helyettük. Az, akinek a legtöbb, műveiben szociográfiai igény(essége)t regisztráló kritika vagy tanulmány a személyéhez mint megfigyelőhöz, szociográfus vagy „krónikás” szépíróhoz bennefoglaltsága miatt hitelességbiztosító funkciót társított, mígnem az egy másfajta megfigyelőként, besúgóként lelepleződő író épp személyének hitelességét el nem vesztette. És ez a recepcióban is törést okozott, hiszen azután távolodni kívántak a szövegek esztétikai teljesítményét életrajzközpontúan vizsgáló interpretációs gyakorlatától, egy már etikai és erkölcsi megfontolások miatt is fenntartással kezelhető olvasási stratégiától. Viszont az író körül kialakult botrányt eliminálni csak a reflektálatlanság árán lehet, amit kevesen fizettek meg, kevesen tudták és tudják Tar Sándorból csak a szerzői név komplex, személytelen szervezőfunkcióját hagyni meg. Azt hiszem, hogy erre jelen esetben nincs is lehetőség – publicisztikákról lévén szó az olvasónak (tűnjön ez a mai Magyarországon bármennyire is naivnak) a szerző hitelessége felől is döntenie kell. Ez Tar Sándor esetében azt is jelenti, hogy az „esendőség írójának” esendőségével kapcsolatban állást kell valamiképp foglalni. Mintha rendezni lehetne egy rendkívül fontos helyzetet, egy azonnal parttalanná vált vitát (ügynökmúltjáról nyilvános levélváltásokban polemizált egy olyan szakmai-értelmiségi elit, amellyel sosem akart vagy tudott Tar Sándor közösséget vállalni, és mindegynek bizonyult, hogy elmarasztalták vagy marasztalták, konszenzus nélkül, egyszerre a bűnös és az áldozat jelzői mögé rejtőztetetten kivezényelték maguk közül a hozzájuk sosem tartozó, e nélkül is elvonuló írót). Ahogy azzal is kezdeni kell valamit, hogy Tar Sándor utolsó éveiben (e tárcák keletkezésekor) így vagy úgy, de szinte mindig leszedált, tudatmódosult állapotban volt, tudunk a pszichiátriai kezelésekről, a rajta egyre elhatalmasodó alkoholizmusáról, több sikertelen öngyilkossági kísérletéről – megtörtségéről és meghasonulásáról. A kötetben szerepel két, ugyancsak a vagy.hu-n közölt nyilvános válaszlevél is. Az egyiknek az önsajnáltató és pökhendi felütése, a másiknak az ízléstelenül személyeskedő zárlata nyújt sajnálatos példát arra, ahogy a művei elé önszándékból sosem tolakodó, ritkán, és akkor is tárgyilagos, távolság- és mértéktartó stílusban nyilatkozó író az élete utolsó éveiben hogyan engedett a cinizmusnak és az erkölcsi relativizmusnak.

Kocsmatárcák, kordokumentumok

„Tar élete utolsó másfél évének sajátos lenyomatai, szinte mindegyik kordokumentuma az ország, egy város történelmének. Az ötven publikációból negyvennyolc kocsmatárca” – olvashatjuk Porcsin Zsolt szerkesztői utószavában. Nekem emlékezetes maradt, ahogy Tar Sándor az egyik, Tilos Rádiónak adott interjújában Száraz György megkereséséről beszélt: „Ő publicisztikát kért, gondolván, hogy a Tájékoztató pályadíjnyertes írója tud publicisztikát. Én azt se tudtam, mi az. A szótárban kellett megnéznem.” És ahogy azokat sem a tankönyvi definíció szerint oldotta meg, itt is talált egy olyan eljárást, amivel belakhatóvá vált számára a tárca rendkívül megengedő műfaja. A szövegek központi helyszíne az egykor Potyának nevezett (bár más néven, de ma is üzemelő) debreceni kocsma, visszatérő szereplői pedig ennek a helynek a törzsvendégei, köztük a főszereplő Vén Edével, akinek a mindennapjait követhetjük nyomon. Az egyes tárcák akár az epizódjainak is tekinthetők ennek a tudatosan szőtt történetnek, amelyek megjelenéseik idején az épp aktuális debreceni ügyekkel, szóbeszédekkel foglalkoznak, ezekről beszélnek a szereplők a Potyában, és Vén Ede ezekkel kapcsolatos gondolatait tárja elénk a narrátor. A szövegekben idegenkednek a külföldi befektetőktől, együtt éreznek a feketéző külföldi vendégmunkásokkal, élesen bírálják a városvezetést, kritizálják a természeti környezetet rohamosan pusztító beruházásokat, a hajmeresztő elgondolásokat (például az önkormányzat 2005-ben leadott EKF-pályázatával összefüggésbe hozott, a város közepére megálmodott üveghegy ötletét), a szegények, a hajléktalanok, a nincstelenek iránti szolidaritás hiányát. És bár e fontos ügyekkel kapcsolatban szimpatikus megállapításokat is olvasunk, összességében fárasztó ez a békétlen nekifeszülés mindennek, félelem és kételkedés mindennel szemben, ami új, ami más. Aggasztó az egy helyben toporgó, perspektívátlan, (maga)tehetetlen, mégis indulatos kikérdezetleneknek a sértettsége. A karakterek egyetlen értékszemléletet képviselnek, emiatt párbeszédképtelenek a szereplők szájába adott szólamok, nincs kontraszt, nincs kétely bárminek a megítélésében. Az olvasó így könnyen eltávolodik a visszásságokat csak regisztrálni képes, józan gondolkodónak beállított részegektől. Számomra kétséges, hogy nevezhetjük-e ezeket az írásokat kordokumentumoknak, ahogy az is, hogy a szerző vélhető szándékával ellentétben miképp gondolunk másképp e szereplők által megjelenített sorsokról. Ez, azt hiszem, hogy fontos kérdés, mert nem tűnt el a sosem elég korai nyitások és a mindig túl hamar érkező zárórák közt kiszellőztethetetlen kiskocsmák világa, ahogy köztünk vannak azok is, akiknek a napjaiban jobb híján e zárkattanások jelentenek viszonyítási pontokat.

Vén Ede I.

Tar Sándor létrehozta Vén Edét (szerencsés döntésnek tartom, hogy a Tarságok helyett ezzel a címmel jelent meg a kötet), aki több szempontból is különös karaktere ennek az életműnek, aminek aligha van még egy olyan szereplője, aki mellett ennyi oldalon és ilyen sokáig kitartott volna a szerző, illetve akiben ennyire felismerhetővé tette volna magát az író. Azzal kapcsolatban, hogy Vén Edével Tar Sándor az alteregóját, alakmását kívánta-e megalkotni, eszembe jutnak a Keresztury Tibor által írt nekrológ bizonyos sorai: „a saját poklát sehogyan sem tudta-bírta feldolgozni – az már meghaladta erejét s a rendelkezésére álló képességeket. Az vesse rá az első követ persze, aki jól tud kijönni egy ilyen sztoriból – ebbe vélhetően tényleg csak belehalni lehet. Nyilván ezért nem tudta érvényesen megírni sem.” És előttem van az a pár mondat abból a Tarral kapcsolatos interjúból, amit Szilágyi Zsófia készített Márton Lászlóval: „Nyilvánvalóan hiányoztak az írói meg az egzisztenciális eszközei is. Csak hőseiről tudott beszélni. Ha saját magát is hősévé tudta volna tenni, és ugyanolyan kíméletlenséggel tudott volna beszélni saját magáról, méghozzá összefüggően, tehát nem felvillanásszerűen, ahogyan punktuálisan ábrázolja némely novelláiban a szereplőket. […] Ha tehát önmaga plasztikus megformálásra kísérletet tudott volna tenni, akkor most más helyzetben lennénk ennek a beszélgetésnek a során is. És akkor meg tudnám magam is mondani, hogy végső soron ki iránt érzem ezt a támpont nélküli szeretetet, veszteségérzést vagy gyászt.” Azt hiszem, és ez persze csak spekuláció, hogy Tar Sándor Vén Ede karakterében ezzel kísérletezett.

Vén Ede II.

Bár egy magánkiadásban megjelent könyv esetében aligha volna érdemes ezen agyalni, egy országosan terjesztett, nagy nyilvánosságot kapott kiadvánnyal kapcsolatban feltehetőnek tartom a kérdést: könyvtárgyként megáll-e a kötet a maga lábán? Nos, a Vén Ede betűi biztosan nem – valamilyen oknál fogva talpatlan, sans-serif betűtípust választottak a szerkesztők, és a szemfárasztó tipográfiai megoldás mellett a tördelés is hagy némi kivetnivalót. És bár mindig örömmel időzök el Szilágyi Lenke fotóinál, azt hiszem, a kötetbe került néhány hangulatképe nem szervesül, nem áll párbeszédben a szövegekkel. Sőt, akár ellentmondásosnak is tűnhet például egy kép villamoson beszélgető hölgyekről, lábuknál egy roskatag faládában pislogó kacsával olyan szövegek mellett, amelyek kifejezett ellenszenvet tanúsítanak a tömegközlekedési eszközök igénybevételével szemben (csak egy példa: „Kevés dolog nyújt annyi élményt, mint az utca, amit csak a gyalogos tapasztal, ha nem siet buszhoz, villamoshoz” [Gyalogolni jó]). Azt pedig végképp nem értem, hogy az eredeti megjelenésük kronologikus sorrendjében közölt írások címeit végül miért betűrendi felsorolásban találjuk a tartalomjegyzékben.

2003 és 2005 között feltehetően kevesekhez jutottak el ezek a sokak ügyeinek problematizálásában érdekelt írások, az utószó tanulsága szerint maga az író sem olvasta internetes hozzáférés hiányában a saját szövegeit. A Vén Ede vállalkozása fontos, mert egy jelentős szerző életművének sokáig hozzáférhetetlen szeletét hozza ismét nyilvánosságra (ebben az időszakban Tar Sándor mellett publikáltak tárcákat a vagy.hu-n olyan debreceni, Debrecenhez kötődő szerzők is, mint például Aczél Géza, Borbély Szilárd vagy Térey János – remélhetőleg ezek is újra elérhetővé válnak majd). Különös élmény így egyben olvasni ezeket az írásokat. A kötetet gyakran le kell tenni, és nehéz újra kézbe venni. Sokszor fájón figyeltem, hogy az egyes szövegekben a kitűnő novellistán hogyan kerekedik felül a középszerű publicista.

Tar Sándor: Vén Ede, Együtt Debrecenért Egyesület, 2018.

Megosztás:

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs decemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben