Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista

A történelem faszagyerekei

Cserna-Szabó András: Az abbé a fejével játszik

2019.05.09 — Szerző: Mosolygó Miklós

Cserna ledönti a mellszobrokat a piedesztálról, de utána leporolja, és asztalhoz ülteti őket a hétköznapi emberekkel együtt. Eteti-itatja őket a békés együtthányásig.

A történelem faszagyerekei

Kortárs irodalmunk tele van olyan regényalakokkal, akikkel nem szívesen megyünk Görögbe nyaralni. Nemcsak azért, mert garasoskodnak a közös ouzózás alkalmával, de még az életük apró-cseprő gondjaival is nyaggatnak minket. Biztosan felbukkan közöttük egy kétszeresen elvált kurátor, aki gyermeklányt ejtett teherbe, vagy egy barázdált homlokú tanár, aki edzőteremben keveset, de olvasóteremben annál többet tartózkodott. Nehéz az írónak kibújni a saját bőréből, átlépni a bölcsészkaron eltöltött évek hosszú árnyékát. Az író gondjai – lássuk be – nem az átlagolvasó gondjai, ahogy a kinyúlt gyapjúpulóver is csak egy Coccolino-reklámban és egy filoszosnál lehet probléma tárgya. A szóban forgó regény azonban más képet mutat. Itt kilépünk a BTK-perspektívából, és sokféle sorsba csöppenhetünk bele a legprofánabbtól a legtitokzatosabbig, a legmulatságosabbtól a legszívfacsaróbbig. De aggodalomra semmi ok: a könyvben nincs túl nagy éle a dolgoknak, hiszen ennek az írónak végre van humora! Pedig azt a hazai irodalomban életfogytiglan Vámos Miklós-felolvasással büntetik.

A regény a magyar sorstörténet neves és névtelen hőseit ölti sorba egymás után. Köztük a címadó abbé Martinovics Ignác szabadkőműves összeesküvőt, akit ezúttal profánabb oldaláról ismerhetünk meg. A Vérmező komor történetét alaposan átszínezi a jelenet, ahogy Náci (a szerző által adott beceneve) álló fasszal kergeti a dundi cselédlányt az asztal körül. Az egymásba fűzött történelmi figurákkal az író általában ezzel a kedves tiszteletlenséggel bánik. Cserna ledönti a mellszobrokat a piedesztálról, de utána leporolja, és asztalhoz ülteti őket a hétköznapi emberekkel együtt. Eteti-itatja a őket békés együtthányásig.

Máskor a társadalmi piramis csúcsán és alján tanyázó hétköznapi emberekkel mutatja be az életünk tréfás és szomorú végkimeneteleit: a koldus apró örömeit és a ficsúr hatalmas bukásait, amik végső soron ugyanazon fonál két vége, amit húzva végül a felek ugyanoda jutnak, annak ellenére, hogy egészen máshonnan indultak. Cserna sokszor játszik el azzal, hogy a taszító tulajdonságokat hordozót egy bizonyos élethelyzetben megmutatva rögtön szerethetővé teszi, a megnyerőt pedig lefokozza a gazember szintjére. Mindkét eset mutatja, hogy igaza volt Lucifernek: nézzük legott komédiának (ti. az életet), és mulattatni fog minket.

A Szomszédokban van egy emlékezetes fail jelenet, amikor Taki bácsi az Autójavító Vállalatnál jár, és nyilatkozik a kamerának. A háttérben egy tömött bajszú farmerdzsekis melós hajol be véletlenül a felvételbe, láthatóan zavarba jön, és már iszkol is, így még hitelesebbé téve az amatőr teleregényt. Ugyanígy a véletlen eszközéhez nyúl Cserna, amikor az egyik történetet ráúsztatja a másikra. Az önálló epizódokra osztott cselekmény során külön-külön ráközelít egy sorsra, aminek az érdekességét, tragédiáját, fonák helyzeteit meséli el. Az eseményeket mindig összeköti egy kapocs, egy személy, aki csak véletlen tévedt arra, de a történet dinamikáját segít továbblendíteni. Ez nagyon ügyes megoldás, hiszen ahogy a fogócskában a gyerekek, úgy adják át a főszereplő stafétáját egymásnak a legkülönfélébb emberek, akiket csak el tudunk képzelni.

Mindez olvasva nagyon mulatságos, de csak annyira, amennyire az életünk szerencsés vagy tragikus kimenetelű eseményei azok lehetnek. A halál, a szégyen, az árulás és a megcsalás a maguk undok fényében jelennek meg, de mellettük nem törpülnek el az öröm, a diadal, a hűség, a hit pillanatai sem. Cserna arra az egyszerűségében nagyszerű tényre vezet rá minket, hogy az életünk a Földön végtelen történetek sorozata, amelyek szétszálazhatatlanul egymásba gabalyodnak. Még csak pillangóhatásnak sem nevezhető ez, nem feltétlenül egy dominóról beszélünk, hanem arról a végzetes párhuzamosságról, hogy ami az egyik embernek az örömöt jelenti, az a másiknak a gyászt. Minden tettünkkel befolyásoljuk a nagy egészet, talán apró, talán óriási mértékben. Hogy tetteinket a józan megfontolásokon és erkölcsi útmutatásokon túl mégis valami ösztönös életkedv tüzeli, ezért nagyon bocsánatot sem kérhetünk. Vakon megyünk el egymás mellett, mit sem sejtve arról, hogy milyen sorsfordító dolgok zajlanak a környezetünkben. Ez a felismerés empátiára nevel minket, és perspektívát ad a kisszerű problémáink szélesebb látókörű vizsgálatához.

A szerző mindezekkel nagyot markol, de van is mit neki, gondolhatnánk kuncogva. Otthonosan mozog a különböző korok és társadalmi osztályok beszédmódja és modorai között anélkül, hogy az egésznek lenne egy avítt, pozőr jellege. Csernának a legutóbbi Sömmi. című regényében is sikerült reprodukálnia azt a nyelvezetet, ami szükségszerűen képzelt, de az olvasó számára hitelesnek hat. Ezt akár hívhatnánk egy írói method actingnek is, ahogy a régi korok árnya felé visszamereng. Nem vonja szépiafénybe a történelmi figurákat, hanem megpróbál egy jelen idejű helyi értéket találni nekik. Ez a nyelvezet emberközeli, és nem nélkülözi az öniróniát sem. Móricz Zsigmond Erdély-trilógiája után végre egy kortárs író, aki tudja, hogy a „vala” szócska még nem mond el semmit a szépapánkról. Oda könnyek kellenek, vér és hát főleg humor, őszinte szenvedély az élethez. Ez a szemtelen könnyedség, ez a már-már gyermeteg, csúfondáros stílus nem torzítja a történelmi távlatot, nem teszi komolytalanná a szöveget, pontosan tudjuk, hogy mi a tét. Ehelyett sokkal inkább közelebb hozza ezeket az öröklött társadalmi és emberi problémákat, felhívja rá a figyelmünket, hogy ezek az örök gyarlóságaink, amikkel számolnunk kell. És ha leszámolni nem is tudunk, legalább megbarátkozhatunk velük, hogy amikor legközelebb találkozunk eggyel, akkor szemforgatás helyett megértéssel közeledjünk a másikhoz.

Az abbé a fejével játszik című patchworkregény remek terep arra, hogy Cserna bemutatót tartson nemcsak írói eszköztárából, hanem a bacchanáliákon edzett harsány jókedélyéből. Úgy lehet elképzelni őt, mint egy egyszerre koravén és öregifjú bölcset, aki sohasem túl fiatal egy disznó vicchez, és sohasem túl öreg a naiv tapsikoláshoz. A könyv olvasása során ez a ragadós jókedv elér minket is, rögtön másként fogunk tekinteni saját életünk nyomorúságos pillanataira. Persze ennek a beteg nemzetnek ünnepelni is meg kell tanulnia, amit szintén el lehet lesni ettől a nagy nevettetőtől. Az unalmas pátoszba vont nagyjaink mindig tisztes távolban maradtak tőlünk, mintha magunk is kényelmesnek érezték volna ezt a helyzetet: ők a történelemkönyv maszatos lapjain a síkban, mi pedig itt, a Kárpát-medence terében.

Cserna új kötete árnyalt, sokszínű és ravasz, kaleidoszkópszerűen jellemeket villant fel, és ezzel bemutat a savanyújóskáknak is, akik mindent olyan halálosan komolyan vesznek, még az életet is.

Leadfotó: Cserna Endre


Következő cikk

További cikkek