A ház, amit Trump épített – kritika a Tőrbe ejtve című filmről

Gótikus birtok előtt lassítva szalad két fekete kutya: a Tőrbe ejtve nyitóképe azonnal a régi vágású krimik talajára helyezi magát. Rian Johnson viszont nem lenne önmaga, ha pusztán ennyiből fény derülne a választott műfaj ikonográfiájára – Harlan Thrombey (Christopher Plummer tekintélyt parancsoló megjelenése), a nyolcvanötödik születésnapi partija után elhalálozott krimiszerző gyilkosa utáni nyomozás ugyanis jóval több meglepetéssel bír: a bűnügyi szál csupán „valami mást” szolgál, és egy újabb, abszolút másféle fabulát tartogat.

Hagyományok és új szokások ütközéséről regél prímán a film: az ódon lak konzervatívan öltözködő, gondolkodó, évtizedes tárgyi miliőt birtokló karaktereit egyre gyakrabban ölelik körül napjaink áldásos vagy riasztó modern vívmányai.

Ilyen értelemben a Tőrbe ejtve remek társadalomkritika az interneten terjedő alt-right fröcsögésekről, liberálisok és jobboldaliak pengeváltásáról, az okostelefonok térnyeréséről, influenszerkedésről, illetve annak megtévesztő szerepéről vagy éppen a különböző etnikumúakat lebecsülő fehér felsőbbrendűségről.

A Thrombey-ház lakói akár a Trump-adminisztráció mantráinak kivetüléseiként is értelmezhetők: maradi, javaikért acsarkodó, vélt tekintélyükhöz foggal-körömmel ragaszkodó, ódivatú felfogásukat, kicsinyességüket vagyonnal elkendőző hipokriták. Johnson revíziót eszközöl a tettes kilétét célzó, úgynevezett whodunit narratíván: ízes déli akcentusú magándetektívje, Benoit Blanc (Daniel Craig kiejtésén kizárólag csorbíthat a szinkron) ugyancsak snájdig úriember, vagyis egy letűnt kor képviselője, de alteregója, Hercule Poirot excentrizmusa nélkül és a belga kolléga ragyogó dedukciós képességével.

Blanc a modern világra hagyományozódott gáncstalan lovag, aki a konzervativizmus utolsó bástyájaként a régi idők nemes erkölcsét igyekszik visszacsempészni: híd a romlott és a jó szándékú burzsoázia között. Johnson azonban mást illetően is rendkívül karaktercentrikusan gondolkodik, sőt, újabb témát hoz be a képbe. Szubjektivitásra bök rá, vagyis azt emeli ki, hogyan torzítja egy lehetséges gyanúsított az igazsághoz való relációját: A vihar kapujábanhoz hasonló vonalvezetésében a rendező háromszor is egy lehetséges eseménysort ábrázol, majd nyomban cáfolja is azt egy gyanús tekintettel, arcráncolással vagy csak a kimondott hazugságokkal. Cseppet sem véletlen, hogy a republikánus családfőt, akarnok regénykiadót, tizenhat éves korára mininácivá zsugorodott unokát vagy slampos szabad bölcsész lányt magában foglaló kompániában pusztán egyetlen tiszta lelkű karakter lakozik – a halott írót gondozó, latino Marta (Ana de Armas) származását rendre elvétik, így a világ több országában tetten érhető idegengyűlölet/stigmatikus emigráns-politika bujkál a sorok között, ezenfelül Rian Johnson a patriarchátus végét is hírnököli.

Az intrikák, rivalizálások, hangos egyet nem értések sorozata szatirikus családi drámaként vezeti elő a Tőrbe ejtvét: miután felbomlik az Amerikában óriási szentséggel bíró Família, vagyis lehull a lepel a Trump-díszpintyek viselt dolgairól, Blanc mellett Marta jut domináns szerephez. Az utolsó Jedik Rey-je után a rendező ismét a feminizmust helyezi előtérbe, hovatovább, egy marginalizált figurában látja a káoszból kivezető utat a maszkulinitásukat fokról fokra hátrahagyó családtagok (vagy épp a másodhegedűssé váló Blanc-partnerek, a színesbőrű hadnagy és a visszatérő színész, Noah Segan alakította jóllakott, krimirajongó óvodás járőr) ellenében.

Komoly és ironikus krimiátiratában hol egy okostelefonos dalolászással, hol egy-egy harsányabb mondattal zárójelezi a bűntény csavarjait, így Johnson olyan szerzői filmesként lép színre, aki egyszerre kiforgatja a zsánerkliséket, viszont hatalmas tisztelettel is adózik irántuk.

A tettes személyére jóval a játékidő fele előtt fény derül, így az Agatha Christie-típusú whodunitból a Columbo-beütésű howcatchem, vagyis a már ismert bűnös leleplezési folyamatára koncentráló cselekménybe libbenünk át, ám az író-rendező ez utóbbit is képes újdonságokkal vértezni. Thrombey-ék ugyanis az elkövető sározásán, manipulációján keresztül próbálnak örökségi pénzre szert tenni vagy egyszerűen csak kivetni őt a köreikből, mire a Tőrbe ejtve csavarja újfent fordul egyet, és a Christie-regények végső megoldását karóba húzó összegyűlés csupán néhány fős, a Shaffer–Mankiewicz-féle Mesterdetektív intelligens és játékos logikai levezetésébe torkollik.

Legfeljebb egy, a megoldáshoz vezető disznó poén kulcsszerepéről mondhattak volna le a készítők, egyébként kifogástalan mű a Tőrbe ejtve.

Csúcsformát futó, a Lumet által adaptált Gyilkosság az Orient Expresszen all star-gárdáját idéző színészei (Michael Shannon, Jamie Lee Curtis, Don Johnson, Chris Evans, Katherine Langford, Toni Collette) valamennyien szállítanak emlékezetes pillanatokat, de legnagyobb ereje az önnön pozícióját nyomozó-metaszerepként artikuláló rendező bábáskodásában rejlik, aki a Beépülve teen noirja, valamint a Szélhámos fivérek caperje – utóbbi lényegében a rablásokat középpontba állító heist movie-k humoros válfaja – után egy harmadik bűnügyi alzsánerrel játszik önfeledten.