Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • Ezekre hegyeztük a füleinket 2019-ben: így értékelik szerzőink a tavalyi zenei terméseket határon belülről – 2. rész

    Az első, poposabb hangvételű kritikahullám után érkezik a második adag, ahol olyan klasszisok legújabb dalait mustráljuk, mint a Pál Utcai Fiúk, Middlemist Red vagy a Szabó Benedek és a Galaxisok. Hallgassátok, olvassátok!

  • A Middlemist Red tagjai koncert előtt
    Kép forrása

    Pál Utcai Fiúk: Csoda

    Nem is értem, hogy kerülhetett el engem eddig a PUF munkássága. A Csoda egy nagyon szerethető, dalolható, kellemes hangvételű szám, ami nem nélkülözi a többrétegű értelmezést és a mélyebb jelentéstartalmakat sem. Nekem egyértelműen szerelmes dal, mégpedig a szofisztikált fajtából. Tulajdonképpen a szerelembe esés pillanatát ragadja meg, ha lehet ilyet mondani: azt a feje tetejére állt világot, ahol nem tudni, hol az előre vagy a hátra, minden összezavarodik, hogy aztán „egy elvarázsolt pillanatban” összeálljon és kitisztuljon a kép. De ez a kép már egy másik szemüvegen keresztül nézve tiszta – egy olyan új élet ígéretét hordozza, ahol semmi nem a megszokott módon történik, ahol „fel hétszer kel a nap” (ennek minden mélyebb szimbolikájával egyébként), és ahol a gyengék győzedelmeskedhetnek. A rengeteg, egyre sűrűsödő kép a dal legelejétől kezdve egyre jobban ragadja magával a hallgatót – a pörgés és forgás képeinél van zeneileg is a legmagasabb intenzitás –, ám a lényeg, a „csattanó” mégis az utolsó két sorban teljesedik ki: „ott álltál a másik parton, s már elhittem, hogy nincsenek csodák”.

    (Karlócai Regina)

    Platon Karataev: Atoms

    A Platon Karataev-es srácok olyan szomszéd fiúk, akikkel bármikor szívesen utazol együtt a liftben. Nemcsak azért, mert első nagyobb sikerű számuk az Elevator volt, hanem mert az az ismerősségérzeted van a zenéjük hallatán, ami melegséggel tölt el. Fiatal koruk ellenére az itthoni indie szcéna zászlóvivőinek mondhatók. Spotifyon a For Her LP-jükkel az egyik legtöbbet streamelt magyar előadók közé tartoztak 2018-ban. Legutóbbi megjelenésük az Atoms, amiben a tőlük megszokott érzelmes hangnemben szólalnak meg simogató, de picit marcangoló dallamokkal. Egy pillanatot örökítenek meg, ahogy két ember eggyé válik: a teljes érzelmi odaadást. Ezt egy videóval is kísérik, amiben a mozdulatlanságot, a lassú vontatottságot érzékeljük, ahogy abban a pillanatban szinte megáll az idő. Az együttes egyébként épp német turnéra készül, remélhetőleg sikerül kitűnniük!

    (Tankó Eszter)

    Elefánt: Nincs harag

    Összességében erősen kétfelé húz az Elefánt El című új albuma: zeneileg tovább izmosodik-színesedik az eggyel korábbi Minden által kijelölt út, ugyanakkor Szendrői Csaba mintha egyre szűkebb formába próbálná beleszuszakolni a depresszív altersámánisztikus – ezúttal egyébként a repülésmotívumot feltűnően sokszor alkalmazó – szövegeket. Ezzel a szűkösséggel az album többször kelti az összecsapottság hatását, a Nincs harag azonban a kevés ellenpéldák egyike: itt a halállal feleselős szöveg abszolút felnő az El egyértelmű zenei csúcsteljesítményéhez. Ennek a számnak az alapja úgy képes egy izgalmas Radiohead-Muse szimbiózist létrehozni, hogy hiába ihlette sok szempontból már utóbbit is az előbbi, itt mégis kihallatszik mindkettő. Ami pedig a lemezkompozíciót illeti, valószínűleg az sem teljesen véletlen, hogy ezzel a hídról leugrós-repülős-lebegős dallal jutunk el egy olyan anyagnak a közepéig, amelyen a két különböző szélsőséget a nyílt rendszerkritikát erősen túltoló, lemezkezdő 444888, illetve az utolsó előtti szám, a mindent kínosan elbagatellizáló Nem számít képviseli. És amíg ezek erősen trash hatásokat mutatnak, addig a Nincs harag mélyen komolyan veszi a saját – mind zenei, mind szövegi értelemben vett – lebegését.

    (Stermezky Zsolt)

    Szabó Benedek és a Galaxisok: Szép volt

    Bár a Galaxisok Cím nélküli ötödik lemez címre hallgató ötödik lemeze (igen) csak jövő év elején jelenik meg, egy klipes dal Szép volt címmel máris érkezett róla. Ami ennek alapján elmondható, hogy azok, akiknek a Lehet, hogy rólad álmodtam című előző, zongoracentrikus album túl nagy ugrás volt a zenekar addigi arculatához képest, ezúttal megnyugodhatnak. Itt ugyanis ismét a gitár dominál, és a rejtélyes, álomalapú szövegek helyét újra a kisebbségikomplexus-közeli állapot boncolgatása veszi át. Apróbb izgalmak azért így is akadnak benne: egyrészt a daleleji kezdő riffek a meglepetés erejével idézik be a zeneileg sokkal klasszik-mocskos magyaralterebb vonalat vivő Csaknekedkislány hangulatát, hogy aztán minden átmenet nélkül ugorjanak a jól megszokott akkordalapúsághoz. Hasonlóan harapós érzést keltenek a refrén zárósorai is. Ha van zenekar, ahonnan nem vártuk a kifelé ható düh és harag érzését, akkor az a Galaxisok – mindezt azonban annyira ügyesen tálalják, hogy kifejezetten örülni lehet annak, hogy végre ez a pillanat is elérkezett náluk. Az meg már csak mellékes, hogy a dallal együtt kijövő nagylemezborítónál – Balogh Gallus munkája – kevés királyabb dolog született itthon az utóbbi időszakban.

    (Stermezky Zsolt)

    Ethnofil: Szomjas a szám

    „Szomjas a szám, csókot kíván / a testem, a lelkem él / szeretni vágyom, mert hiszen szerettem én” – búgja Karády Katalin sercegő bakelitről 1940-es filmslágerében, ami az Ethnofil átértelmezésében csodálatos új életre kel. Baljósan pumpál a billentyű, és színez éles kontrasztot az erotikus – itt már inkább elvágyódó – énekbe, majd hajlik át pszichedelikus jazzbe, és végül visszafojtott kakofóniába. Kilőhetnék az űrbe is ezt a zenét, de nem teszik: a dal épp a mindig visszatartott feszültségtől él igazán. Eljátszotta ezt az Ethnofil már az M2 Petőfi Akusztik című tévéműsorában is, jó volt ott is, de még jobb lemezen. Érdekesség, hogy az új album, az alig egy év alatt improvizált Azimuth másik csúcspontja is egy cover, a bizsergetően szép Közel az Anima Sound Systemtől.

    (Soós Tamás)

    Németh Róbert: A kibaszott végtelen űr

    Merész dolog, de állásfoglalás is egyben ilyen címet adni dalnak, lemeznek, és ha nem bujkálna mindvégig ott az irónia a sorok között, fölött és alatt a jobbára még mindig a Heaven Street Seven egykori basszusgitárosaként emlegetett, de ma már inkább a HVG zenei újságírójaként ismert Németh Róbert második szólólemezén, akkor tényleg pocsék lenne az egész. De minimum giccses. Néha így is az (mármint giccses), de ez vállalt dolog: a privát világvégét, kiúttalanságot, „túl üres vagy már üresnek lenni” életérzést felfestő szövegeket dúdolható dallamokba öltöztették, a zenei anyag diszkréten eklektikus, és néha szimfonikus filmzenébe, máskor meg Esti Kornél-os melankóliába csap át (itt a fél zenekar a Lázár testvérektől Horváth Kristófig). És ha elfogadjuk azt a popzenei alaptételt, hogy az énektudásnál fontosabb a személyes hitelesség, akkor egy igencsak élvezetes lemezt kapunk – Szesztay Dávid Dalok bentre és Egyed Péter (Óriás) egyszemélyes MMAMT-projektjének kistestvérét. Ja, és ha már világvége: november óta tényleg nem létezik Németh Róbert leglegleg projektje, a Pegazusok Nem Léteznek, szóval nekünk is van mit gyászolni.

    (Soós Tamás)

    Quiet Kid & The Speakers: Just Wanna Get Laid

    A gitárok sikálnak, a hangzás zajos, a dallam tapadós, a szöveg szexuális, de bajszos hősünk bénázása meg a társkereső műsorokat – A Nagy Ő -t? – kifigurázó rózsaosztós klipje biztosítja, hogy a #metoo után se sértődjön meg rajta senki. A debreceni illetőségű Quiet Kid a Nyolcadikosok szobapunkzenekarának örökségét viszi tovább, régi-új dala is ideális rágógumisláger: a szokottnál csipetnyivel talán melankolikusabb, de azért még bőven táncolható andalítás – amit pont akkor felejtünk el, amint véget ér.

    (Soós Tamás)

    Eric Sumo: Climbing Mount Fuji

    Az Eric Sumo legutóbbi nagy sikere a Liza, a rókatündér című film soundtrackjéhez köthető. A Climbing Mount Fujiban keletre utazunk, miközben a megszokott elektronikus túlsúly most is jellemző. Talán repetitívsége és a keleti hangzás miatt érzem chillesnek, olykor meditatívnak ezt a számot. Szövegben végig azt halljuk, hogy „ájjájjájjájjájj”, a zenei világnak köszönhetően mégsem a fájdalom jut közben eszünkbe. Egy kuckózós, téli este kedvünk támad majd, hogy a teljes új albumot végighallgassuk. Nagyon menő ez a zene, és úgy kortárs, hogy nem tűnik kísérletezőnek, csak nagyon frissnek és egyedinek. Modern dobalapokkal dolgoznak benne, a „rábeszélős” rész a csujogatás népzenei világát idézi, és a jazzben gyakori klasszikuszongora-hangú szinti is fontos szerepet kap.

    (Hekler Melinda)

    Skeemers: Bully

    Nem nagyon értettem a videójukat, mégis jólesett nézni. Erről tuti megjegyeztem a srácokat, olyan ritkán látni nem semmitmondóan unalmas, hanem szórakoztató klipet, amin ha nevetni nem is, de mosolyogni lehet, és eredeti ötletnek is tűnik. A banda elég újnak számít a magyar zenei porondon. Zenéjük kevésbé egyedi, mint a stílusuk, de van benne spiritusz és olyan energia, amire rákaphat a közönség, ha a formáció nem adja fel, és kitart a táncolható, könnyeden rockos vonal mellett. A rockos alapra jön egy finomabb, lágyabb hangzású gitártéma, amit tovább lágyít az alteres női énekhang.

    (Hekler Melinda)

    Moeped Loewen: Sinking

    Rég hallottam a Sinkingnél izgalmasabb, pofátlanabb próbálkozást a magyar rockzenében. Ami magát a Moeped Loewent illeti: képzeljünk el egy blues-rock hangzást valahol félúton az Ivan & The Parazol még korrekten kereskedelmibe hajló rockja, illetve az egyre szelídebb és türelmesebb, ezzel inkább az underground felé tendálóan a maga útját járó Middlemist Red zenéje között. Aztán mindezt öntsük le mondjuk a The Best Bad Trip vad, improvizatív jazzével! Bár maga a Sinking már az ez év tavaszán megjelenő, Jazz Rock Orchestra című kislemezen is szerepelt, újabb, gitáralapúbb formáját a most októberi EP-n nyerte el, amelyen stílszerűen ez az egyetlen szám található. Lenyűgöző, ahogyan ennek a közel hétperces alkotásnak a magabiztosan lüktető grunge témáját a kellős közepén – a szó szoros értelmében – kettébassza egy többperces, elszálltan jammelgetős szaxofonszóló: hömpölyög egy hatalmasat a maga kísérleti melankóliájában, hogy aztán a fő téma visszatérésekor is csak fokozatosan halkuljon el. További nagyívű jelzők helyett inkább csak ajánlom mindenkinek meghallgatásra!

    (Stermeczky Zsolt)

    Tudósok: Akkor is nevetek

    A több mint harmincéves múltra visszatekintő zenekar hangzásvilágában a jazz, a punk, a drum and bass, a performance és a költészet keveredik. Legújabb dalukban feszes ritmusszekciót és egy kortárs, de táncolható, dallamos alapot hallhatunk. Erre rakódik rá az elvont fúvós téma, az ének pedig egy egészen más dimenzióból szólal meg. A bevezetést követően egy rock and rollosabb, énekes dallamot vártunk volna, de a formáció hagyományaihoz híven a beszédszerűség győzött. A dob kifejezetten drum and bass-es, és az egész dal kísérleti jellegű. Jót jelent, ha egy ilyen kort megélt zenekarban még van kísérletező kedv. Az egymás után sokszor elhangzó: „én akkor is nevetek”-től kicsit KFT-utóérzetünk lett, a hangszerelés összhangja viszont nagyon adja.

    (Hekler Melinda)

    Middlemist Red: Blue Moon

    Az ország talán legnépszerűbb exportcikke, a pszichedelikus hangzásairól ismert Middlemist Red a harmadik albumát vezeti fel a Blue Moonnal. Parkolóházon és kihalt klubokon keresztül kísérjük végig a dal építkezését, ami nagyon jól játszik a tension-release pengeélen táncoló kettősével. A szokásos azonnal felrobbanós energia helyett egy visszafojtott lélegzetvételként várjuk, amíg lekerül a mellkasunkról a súly. Az olyan zenekarok kísérletezését mindig sokkal jobb érzés végignézni, akiket már a kezdetek óta ismerünk, és szerintem bátran mondhatom, hogy az ugyanezt az albumot promózó The Beginning of a New Train of Thought óta (ami márciusban jelent meg) nagyobbat léptek előre a srácok, mint eddig bármikor. A klip ezúttal elég jól rezonál a banda újra magára találásának gondolatával, a kevesebb feltűnő szereplő és a tagok jobb bevonása, valamint az üres helyszínek azt éreztetik, hogy itt tényleg mindent le kell csupaszítani ahhoz, hogy építkezni tudjanak. Ez a trekk úgy ég a szemem előtt, mint az éjjeli fáklya, ami végre kivezeti a közhangulatot a psych-rock erdőből, ami szép volt, jó volt, de már szabadulnék tőle.

    (Buzás Lelle)

    Tollner Máté: What Should I Wait For?

    Hát mit lehet mondani: Budapest éjszakai nagykövete, a város tiszteletbeli éjjeli polgármestere az elmúlt tíz év bulijaiban elcsepegtetett saját hangzását végre egy albummá gyúrta. A Barcelona–Berlin–Budapest vonalon születő számok december 2-án landoltak a friss megjelenések között, és tényleg minden benne van, amit az elmúlt évtizedben elektromos zenében megtapasztalhattunk: a Today Duke Doesn't Have To Travel a(z este) 11 órás kezdéseket, megérkezéseket vagy az ikonikus karácsonyi otthoni lemezjátszásokat idézi, a Never és a D Knows Best a house-os lötyögések előtt áldoz, majd jönne a feketeleves: a néha tech house-zal játszadozó Máté savba mártott ujjai Barcelona, Detroit és Berlin felé mutatják az irányt. Kellemes lebegés valahol a kemény veretés és az intelligens bulizás között, ami végül puhán érkezik meg a Mad World, Alkotótábor 2013 és Good To Be Here hármasára, amik egy kicsit kilógó, elköszönő akkordokként kapnak helyet a kiadványon. Hallgatni szuper buli előtt, helyett, alatt, nélkül egyaránt.

    (Buzás Lelle)

    Krizso: Boys in the City, Girls from the Woods

    Varnik Krisztián munkássága, ha nem is a felszínen, de valahogyan mindannyiunk életébe belekúszhatott a tudtunk nélkül: én például életemben nem hallottam a Realistic Crew-ról, ami egészen 2001 és 2012 között működött, de olyan produkciókban már találkoztam a nevével, mint az AKPH vagy a Jónás Vera Experiment. A jelenlegi album sztoriját talán nem is 2019-től, hanem 2017-től indítanám, hiszen akkor jelent meg Krizso második szólólemeze, a (N​)​euro​-​Zen, ahol már felismerhetjük a Boys in the City, Girls from the Woods motívumait: jó érzékkel összeválogatott énekesnők berántása egy konceptalbumba, ami ezáltal erősen vokálissá válik, és a lányok hangerejét a néhol nyomasztó downtempós- global basses aláfestés húzza vissza. A 2019-es albumig a korábbi társak közül Judie Jay, Csordás Zita és Jónás Vera kísérték el Krizsót, akik az anyatermészetet szimbolizálják a városi srácok számára. A Boys in the City még mindig egy változatos, de már sokkal koherensebb, semmint szerteágazó dalsor, ami táncoláshoz és merengéshez egyaránt szuper.

    (Buzás Lelle)


  • További cikkek