×

A holtak élnek
Sam Mendes: Spectre – A Fantom visszatér
Szabó Ádám
2015 // 11. 11

Miután a 007-es is megkapta a saját ere­det­törté­netét (Casino Royale), majd ez az új irány­vonal nem vált be (A Quan­tum csendje), a széria gör­csösen pró­bálja imi­tálni a dicső ’60-as éveket. Az ered­mény nem túl rózsás.

Bizarr módon idomul az ötvenhárom éves James Bond-franchise a 2010-es évek trendjéhez. Miután a Batman: Kezdődik!-kel elindult reboot-trend után a 007-es is megkapta a saját eredettörténetét (Casino Royale), majd ez az új irányvonal nem vált be (A Quantum csendje), a széria görcsösen próbálja imitálni a dicső ’60-as éveket, és ezáltal úgy indítja újra magát immár a negyedik filmmel, ahogy az manapság leginkább az MCU szuperhősmozijaiban szokás. Ez nem túl busásáan fizetődik ki. A Spectre leginkább a Gyémántok az örökkévalóságnak és Az aranypisztolyos férfi fémjelezte átmeneti korszak darabjaival rokonítható, de még inkább emlékezetünkbe idézhet pár halálosan jellegtelen ’80-as évekbeli kalandot (Halálvágta, Halálos rémületben).




Sam Mendes le akarta zárni a mesét. A Spectre próbál eposzi, nagy volumenű eredetsztori lenni, egyúttal hattyúdalként sem szeretne csütörtököt mondani: üvölt a kockákról, hogy itt a Royale–Quantum-duót szeretnék összeláncolni a 2012-es előző felvonással. Vagyis a kezdő, sebezhető Bond imágója lépne nászra a Skyfall „swingelő Londonos”, klasszicizálódott öreg rókájával. Pusztán egy gond adódik: a Fantom nevű terrorszervezet több mint negyven évvel későbbi színrelépése bár újfent összecsapná Bond feje felett a hullámokat, az idei bevetés bántón felszínes, olykor nevetséges pszichológiai mélyfúrás. Úgy látszik, kis ideig ez nem is baj. A gonosz érintése vágatlan nyitányát, illetve az Élni és halni hagyni voodoo-karneválját idéző, halottak napján játszódó mexikóvárosi üldözésszcéna már az ereje teljében lévő macsó Jamest fényezi. Kiváló ritmus, csodálatos zene, kőkemény ütések, káprázatos akciókoreográfia, miközben a hetes ügynök tudja, mikor mit hogyan kell tennie. Később azonban pontosan ez okoz problémát. Hiába veri azzal az ajtót Sam Mendes, hogy ő voltaképpen A-listás, Oscar-díjas rendező (tizenhat éve kapta a szobrot az Amerikai szépségért), a brit direktor a Spectre lelkét tépi ki azzal, hogy a Skyfall kvázi-esendő (mert az igazán sérülékeny Bond a Casino Royale kínzott, összetört szívű spionja óta várja a reneszánszt) veteránjából a régi idők laza kalandhősét, a szexista őskövületet faragja. James Bond, a szuperkém tényleg örökké átlát a szitán, vasmacsóként fekteti le a Bond-lányokat. Léa Seydoux sajnos cicababa marad, hiába próbál erős nőként viselkedni, az ötvenegy éves Monica Bellucci talán hét percet sem kap, és azt is csak egy ágyjelenetre. A szuperkém pedig vadonatúj Aston Martinnal repeszt, robbanó Omega órával szereli le a főgonoszt („Mire számított? Robbanó tollra? Ilyesmivel már rég nem foglalkozunk” – figyelmeztette Bondot az előző rész ifjú Q-ja), remekül bunyózik, egy nullsíkú fogdmeget hajít ki viccesen a Marokkó Expresszből egy olyan pastiche-jelenetben, amely a hírekkel ellentétben csak nyomokban tartalmazza az Oroszországból szeretettel nyers Bond–Grant ökölharcát, netán A kém, aki szeretett engem Bond–Vasfogú párbaját.



Ám itt nem érnek véget a negatívumok. Már a Spectre „vissza a ’60-as évekbe” felkiáltása is hátralépésnek hat a Casino Royale után, de Mendes akarva-akaratlanul a cselekményvezetéssel is súlyos késdöfést visz be a 007-éthosznak. Blofeld, a SPECTRE rémisztő vezére visszatér, méghozzá Bond féltestvéreként. E brazil szappanoperába illő fordulat óriásit vétkezik Bond lényege ellen. Paródiába illő csavar, rettenetes ostobaság. Mintha Joker Batman öccse volna, Lex Luthor pedig Superman édesapja, Sherlock Holmes pedig összeborulna Moriarty professzorral, és kedélyesen ópiumozgatna vele. Mendes és négy írótársa ezzel fektetik két vállra és csontozzák ki a dicső, hazaszerető brit bástyát. Katartikus figuraforradalom/szoboravatás helyett műemlékgyalázás/mítoszrombolás lesz a 148 perces rekord-játékidőből. Ide vezetett a személyes, drámai betétekre épített Casino Royale-ban, Skyfallban realizálódó 007-revizionizmus: a készítőgárda a legszemélyesebb tétet fejetlenül vágja ki az ablakon, a legősibb ellenfelet polipgyűrűs bohóccá zülleszti a film, így rohanjon, lőjön, robbantson a főhős, az egész misszió súlytalan, unalmas „jöttem, láttam, győztem” pózzá válik. A hős csupán látszólag ér útja végére: James Bond ugyanis úgy lesz a Nagy Bond, hogy még csak ölési jogosítványát sem használja fel (egy übergonosz ellen, aki egyébként bármikor kiszabadulhat MI-6-rabságából), helyette pedig a Nőt választja. Mendes az eddigi Craig-mozikat hitelteleníti: a tragikus hős, aki sosem kapta meg az álomlányt, most egy papírvékony karakterű francia-angol hölggyel bútorozna össze. A Léa Seydoux által játszott Madeleine ijesztően felszínes figura, a szkript pedig konyhafilozofikus tételmondatokkal szemléltetné Bonddal való románcát: egy gyilkos lánya, elvileg tehát belelát Bond lelkébe, ám ezzel semmit nem kezdenek az írók, a jelenet pedig, amelyben „szeretlek!” nógatással visszabeszéli az életbe a 007-est, arcpirítóan kínos.



Nagyjából a római szakaszig azért jó móka a Spectre. Utána viszont tömény melodráma jön negatív értelemben, parodisztikus akciópillanatokat kapunk (például a fiúja mellett intézkedő Miss Moneypenny magánszámát autós hajszával spékelve), a stílusparódia kezd uralkodni a mély akciódráma helyett. Amikor pedig próbálna fátyolos, melankolikus emberkatasztrófa lenni, csupán az előző három rész visszamagyarázására futja: Blofeld, a mostohafivér dróton rángatta hősünket (Christoph Waltz játéka legkésőbb addigra veszíti el minden démonikus attribútumát, amikor megjelenik az emblematikus fehér macska, és Bond cicusnak hívja). Persze, ennek sincs következménye. Csupán egy újabb ürügy arra, hogy Daniel Craig vérző szívű, barázdált arcú, egykor még Alain Delon-féle szamurájként próbálkozó bérgyilkos-titkosszolgája szuperhősként álljon a sarkára, miközben M, Moneypenny, Q és Tanner is a kezét fogják. (A korrupt MI-5 főnök Snowden ihlette politikai thriller szála szót sem érdemel.) Itt csak a külső kaland marad nagy dérrel-dúrral, generikus akcióbetétekkel – a grandiózus, mindent felülíró belső viharokat elnyeli a háromszázmilliós büdzsével járó detonációs ódasorozat félkezes géppisztolyozással, órával felrobbantott kráterbázissal, pisztollyal lelőtt helikopterrel.


Gyönyörű zene is szól, az operatőr zseniális munkát végez, a csápos-tüzes intró szemet kápráztat, a Sam Smith-főcímdal viszont szűkölésre késztet. Ahogy bármi, ami itt a lélektani tartalékokat jelentené. Nem véletlen, hogy Daniel Craig a busás honorárium ellenére is ki akar szállni a franchise-ból, és a producerek lassan a hetedik duplanullás színész becserkészésére készülnek. Olyan még sosem volt, hogy egy Bond-színész utolsó kalandja dicsőséges mennybemenetelként csengjen le: eddig kizárólag csalódást keltő leszerepelések maradtak Connerytől Brosnanig. A Spectre is illik az Őfelsége titkosszolgálatában, a Gyémántok az örökkévalóságnak, a Halálvágta, A magányos ügynök és a Halj meg máskor! mellé. Ahelyett, hogy a maszkulinitásától fosztott, halottakkal riasztó szimbiózist ápoló Craig-Bondnak (hiszen Vespert és a Judi Dench-féle M-et is gyilkos erőszak, árulás vagy gépfegyvertűz ölte meg) adna egy éjsötét, a karakterhez illő zárlatot, az élőket ünnepli, és a daliás box office hősöknek adózva hiperaktív, rendkívül férfias csodalénnyé emeli az addig hellyel-közzel vérző, érző főalakot, jószerivel magyarázat nélkül, egyetlen csettintésre. A Casino Royale balvégzetű újrakezdése után a Skyfall utódfilmje trendhajhász crossover-darab lett a saját univerzumán belül. Az újabb 007-es leszerződtetésével ugyanúgy jöhet majd a következő reboot, mint a már harmadjára elindított Pókember esetében.


Pont: 4/10


Spectre – A Fantom visszatér (Spectre)


Színes, szinkronizált brit-amerikai akcióthriller, 148 perc, 2015


Rendezte: Sam Mendes


Forgatókönyvíró: John Logan, Neal Purvis, Robert Wade, Jez Butterworth


Operatőr: Hoyte Van Hoytema


Szereplők: Daniel Craig (James Bond), Christoph Waltz (Blofeld), Léa Seydoux (Madeleine Swann), Ralph Fiennes (M), Monica Bellucci (Lucia)


Bemutató dátuma: 2015. november 5. (Forgalmazó: Fórum Hungary)

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben