×

John Lennon levele
Dan Fogelman: Danny Collins
Soós Tamás
2015 // 06. 08

Al Pacino haknizik.
Kiöregedett rocksztárt játszik Al Pacino az Őrült, dilis, szerelem és a Last Vegas forgatókönyvírója, Dan Fogelman első rendezésében. Köldökig kigombolt ing, agyig felszippantott kokó és persze szőke, félrelépő luxusfeleség – minden adott a sztereotíp rocksztárképhez. Az unottan, pénzért tolt haknik a nyugdíjas korú rajongóknak, az egóból fakadó ripacséria és az egész csillámló, felszínes üresség.



Aktuális és ellentmondásos jelenségre tapint látszólag Fogelman. Hiszen az öreg rocker, aki képtelen elszakadni a színpadtól, aki addig hajszolja az egykori sikereket, míg önmaga paródiájává nem züllik, gyakran látott alakja manapság a könnyűzenének. Ám Fogelman nem a súlyos tragikomédiát – a kétségbeesett, de érthető kapaszkodást múltba, egóba, önképbe – látja meg, hanem csak a felszínen vicceskedik.

Danny Collins (Al Pacino) best of turnékból és lemezekből tartja fenn magát, de már réges-rég kiégett. Egyik születésnapjára aztán régi levelet kap menedzserétől: John Lennonét, aki azt tanácsolta az ifjú zenésznek, hogy maradjon hű önmagához, és ne hagyja, hogy a siker, a gazdagság megváltoztassa. Még a telefonszám is rajta van, meg az aláírás („Szeretettel: John és Yoko”), csak a kézbesítés késett 40 évet. Ám több se kell Dannynek: ahogy felcsattan John Lennon Imagine-je, elmereng, és elhatározza, hogy megváltoztatja életét – felkeresi soha nem látott fiát, és újra nekifog a dalszerzésnek.

Ismerős a minta – morcos öregúr megváltást keres –, gyakorta újrahasznosított giccs ez Hollywoodban, könnyű is belekötni. Kezdve azzal, mennyire közhelyesen rakja fel Fogelman a zenészmiliőt, a dorbézolást, a koncertezést – még a csápoló rajongókban sincs meg „az igazi villanyszámlás”, ahogy Mucsi Zoltán mondaná. Hiteltelen, hogy az idős sztár nem tudja eljátszani az új számát, mert a rajongók a régi slágereket követelik (nincs egyszámos koncert), hiteltelen, ahogy egy szimpla vállrándítással mond le komplett turnékat, és hiteltelen az egész figura felépítése is, az eredetisége, amely mögött hol Bob Dylan-, hol John Lennon-koppintás rejlik. A film során komponált dala is úgy hangzik, mintha az Imagine-t gyúrták volna össze egy gyengébb Leonard Cohen-balladával.



Kész szerencse, hogy a Danny Collins nem a zenéről szól. Hanem a nagy sztárról és magánéletéről – és az őt játszó filmsztárról, Al Pacinóról, aki mint Danny Collins, szintén lecsúszott az utóbbi években a csúcsról. De nem is ezzel a filmjével fog oda visszakapaszkodni. Bár a karaktere is egomán, ripacs, de Pacino játéka mögött nem bukkan fel az ember – a 75 éves színész, mint Robert De Niro mostanság, csak megkövesedett, beállt manírjait hozza.

Pedig Fogelman találmánya éppen az lenne, hogy komolyabb drámát csempész a vígjátékba, és valódi érzelmeket talál a közhelyes fordulatok között. Mikor Danny először látogatja meg fia családját, a kedves, após után vágyakozó feleséget, és hiperaktív kislányukat, mintha megtalálná ritmusát, hangnemét a film. A humor és a dráma hol ide, hol oda billenő egyensúlyát, amelybe belefér a hibáival, vétkeivel szembenéző Collins öniróniája és az elhanyagolt, semmibe vett fiú sértettségét az arcába vágó Tom drámája.



A direktor még olyan érdekesebb témákat is megpendít, minthogy meg lehet-e vásárolni pénzen a szeretetet. Mintha kicsit földközelbe rántaná ezt a hollywoodi fantáziát, amelyet pusztán a nézők szórakoztatására eszeltek ki. Kár, hogy aztán belegabalyodik a mondandójába. Azt állítja, persze, hogy nem lehet megvásárolni pénzen a szeretetet – majd épp ez történik. Fogelman a könnyebb utat választja, és olyan – erősen melodrámai – kényszerhelyzetet teremt, amiben feloldja a dilemmát. Közben ideig-óráig tényleg elszórakoztat: a totális tévedésnek tűnő Last Vegasnál jobban, az egészen kompakt Őrült, dilis, szerelemnél kevésbé. Nem Pacino viszi hátán a filmet, bár évődése a karót nyelt hoteligazgatóval (Annette Bening adja példásan) sokszor humoros. Néhanapján úgy beszélnek, mint az igazi emberek, reflektálnak a helyzetükre, az évődésre, az összeférhetetlen jellemükre – de aztán mindig jön a kötelező hollywoodi álkonfliktus, ami tönkrecsapja az egészet.

A lezárás is ilyen felemás: Fogelman egészen a határig húzza a drámát, és eljátszik a lehetőséggel, hogy Collinsnak egy megrázó halálesetet is fel kell dolgoznia. Ám nem volt annyira tökös, hogy nyitva hagyja a film végét – vagy ellentmondjon a stúdió fejeseinek. Végeredményben kibírható és néha kellemes időskori őszike ez Al Pacinótól – de a jutalomjátékot ne itt keressük.

Pont: 6/10

Danny Collins
Színes, magyarul beszélő, amerikai vígjáték/dráma, 106 perc, 2015
Rendező és forgatókönyvíró: Dan Fogelman
Operatőr: Steve Yedlin
Vágó: Julie Monroe
Zene: Michael Giacchino
Szereplők: Al Pacino (Danny Collins), Annette Bening (Mary Sinclair), Christopher Plummer (Frank Grubman), Jennifer Garner (Samantha Leigh Donnelly), Bobby Cannavale (Tom Donnelly)
Bemutató: 20 15. május 28.
(Forgalmazó: Fórum Hungary)

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben