Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • Ezekre hegyeztük a füleinket 2019-ben: így értékelik szerzőink a tavalyi zenei terméseket határon belülről – 1. rész

    Legutóbb nyáron ragadott a zenerovat szerkesztősége egy emberként billentyűzetet, hogy górcső alá vegye az addigi megjelenéseket hazai fronton. Ősszel viszont úgy hullottak az új albumok, mint a falevelek, úgyhogy ismét munkának láttunk, és két cikken keresztül megírtuk véleményünket a legfrissebb eresztésekről.

  • Ezekre hegyeztük a füleinket 2019-ben: így értékelik szerzőink a tavalyi zenei terméseket határon belülről – 1. rész
    Henry González, a Fran Palermo frontembere
    Kép forrása

    Blahalouisiana: Minden rendben

    Trükkös kis dal lírai indítással és egy, a cím által sugallt ígérettel. Egy ilyen alkotást nem lehet előzetes elvárás nélkül hallgatni, joggal számítunk hangulatdalra, és voltaképpen nem is tévedünk – olyan nagyot. Elkap a dallam azonnal, rockos bulihangulat, beindul a dob, jó ritmus, táncolhatnék, minden rendben. Aztán egyszerre kilóg a lóláb, ha az ember egy kicsit odafülel a szövegre is: „Mindenkit megszeretek, ha magamra maradok.” Hogy mi? Nem egy buliban vagyunk, ahol mindenki jól érzi magát? A refrén is hozza ezt a trükkös látszatot, szinte érezzük, ahogy lüktet bennünk a „minden rendben”, amíg össze nem rakjuk a valódi jelentést: „Majdnem (...) lehetetlen elhinni minden percben, hogy máshogy van minden rendben.” És ez a máshogy az, ami a valódi kiindulása a dalnak: ha buli is, maximum egyedül egy szobában vagy magányosan futva a Duna-parton. Ha felfokozott a tánc, az is inkább őrjöngés, menekülés valami – gondolatok, érzések – elől. Innen nézve a cím tehát nem annyira kijelentő mondat, mint inkább valóságteremtő mantra: legyen már végre minden rendben!

    (Karlócai Regina)

    Tankcsapda: Liliput hollywood

    A legújabb Tankcsapda-album címadó dala igazán ütős. Zeneileg, szövegileg is félreismerhetetlenül „tankcsapdás”. Az is kapásból beazonosítaná, aki amúgy nem tartozik a rajongók élvonalába – mint például én. A kiválóan szerkesztett dallamvezetés és minőségi hangszerelés mellett ebben a dalban azért egyértelműen a szöveg a hangsúlyos. A gesztus, amivel az album is ezt a címet kapta, hangsúlyossá teszi a számot, kiemeli a többi közül, és a szöveget hallgatva megértjük, miért: „Először porrá égett, aztán életre kelt / Ahogy a kopott neon fény lassan kigyúlt / Háromszor tíz évünkbe telt / De nélküle nem lennénk sehol.” Visszatekintés ez a banda három évtizedes múltjára: egyfajta számvetés, szembenézés a múlttal és egyúttal a jövővel is, ahogy az ilyenkor általában megkerülhetetlen. A másodosztályú fülkében, szürkeségben robogó lélek képe is inkább az elkerülhetetlen vég hangulatát, semmint az eléggé át- vagy megélt élet gondolatát hordozza. A dal legerősebb sora pedig – „Amennyit adsz, annyit érek” – szívszorító képe az elmagányosodásnak. Másfelől a cím társadalomkritikaként is értelmezhető: itt, Magyarországon még a szerepjátszásnak („Gyerünk, álarcokat fel!”) is csupán kicsinyített, butított mása valósítható meg, és valahol mindegy is, hiszen úgyis a „Tiszába szórnak” végül mindünket.

    (Karlócai Regina)

    Bogi: Keresem a helyem

    Nem hallottam Dallos Bogi munkásságáról, mióta a rádiókból ömlött a We All című száma, amit a Compact Disco-s Lotfi Begi remixelt. A magyar pop egén öt éve jelenlévő Bogi most új dallal jelentkezett, amiben bemutatja a kapcsolatokban napjainkban jelentkező elidegenedést. A social media árnyoldalának megvilágításával próbálja felhívni a figyelmet arra, hogy újra egymás felé kellene fordulnunk és posztolás helyett a valóságot megélni egymással. Ezt néha nyelvtanilag értelmezhetetlen verzékkel teszi, de a pozitív üzenet többször elhangzik: „Legyen őszintébb a világ!” Inkább jellemző angol dalszövegekre, ahogy a szavak hangsúlyozva vannak benne, így sokszor tűnik túl „amerikaiskodónak” ez a szám. Készült egyébként videó is hozzá, ami megállja a helyét: jól társul a mondanivalóhoz, a rendezés szép, és a szereplők is ügyesen próbálnak kibújni a társadalom által nekik szánt álarc mögül. A modern tánc, ami Sia berobbanása óta elég felkapott a klipekben, itt is jól működik, ad egy állandó dinamikát a történéseknek a statikus, több jelentéssel bíró jelenetek mellé. A Keresem a helyem a külsőségek levetkőzésére hívja fel a figyelmet, ennek megfelelően Bogi is egyszerű, bézs szettben van a videóban: az üzenet és a látvány rezonál, de a dal maga nem tűnik ki a popszámok sémás valóságából.

    (Tankó Eszter)

    BÖBE: Lovesïck

    BÖBE nemcsak énekelni tud, de dalszerzőnek sem utolsó, és ebben a kicsit skandináv hatású számban is váratlan dallambeli megoldásokat hoz disszonancia nélkül. Szécsi Böbét legtöbben talán az ikertestvérével közös produkcióival ismerték meg az Eurovíziós Dalfesztivál válogatói alatt. A Halott Pénzben is vokálozó énekesnő májusban debütált Die című dalával, a Lovesïck a négyszámos EP második kislemeze. Bár a nóta egy kiegyensúlyozott párkapcsolatról szól, amiben szárnyalni lehet, de a bittersweet érzésvilág mégis befigyel. Az örömre árnyék vetül: lehet, hogy minden jónak vége szakad egyszer? Hangszerelését tekintve 21. századi sample-ökkel találkozhatunk, és erőteljes basszussal, kicsi rockos beütéssel. Külön érdekesség, hogy az EP mindegyik dalához más színű videoklip készül – a Lovesïck lilás tónust kapott.

    (Hekler Melinda)

    Fran Palermo: Jeopardy

    Az indie rock magyar fenegyerekei undergroundosan indítanak, főleg a Riverbes visszhangos gitárnak köszönhetően, és rögtön a nóta elején dominánssá válik a dob és a szólógitár. Nagyon jól felépített zene ez, lágy és zúzós részek váltakoznak, de el tudjuk képzelni a dal remix változatát egy discóban is (ezzel valószínűleg a videoklip készítői is egyetértenek). A felépítmény meglepetéseket tartogat: a refrénben megszűnik a kicsit Kill Bill-es gitárhangzás, és egy igazi poposabb stílussal jön be a softos katartikusság, de csak átmenetileg. Kicsit Moby-fless a refrén, az énekes, Henri González hangja pedig olykor tiszta Robbie Williams. A Jeopardy a FOMO című nagyjátékfilm főcímdala.

    (Hekler Melinda)

    Dorota: Solar the Monk

    Ez a dal engem egy kicsit lehozott az életről. Az eleje jól indul, rockabilis hangzás, amiből a rockon van a hangsúly, a sok kiabálás pedig metálos érzeteket is kelt. Zúzós. A banda rajtam kívül nagy rajongótáborral rendelkezik, gyorsan a budapesti kísérleti könnyűzenei színtér alapzenekarává vált. Közel áll hozzájuk az avantgarde rock és az improvizatív kamarazene, ezeket ebben a számban sem rejtik véka alá. A dudaszerű hangszer (vagy effekt) nagyon tetszik a dalban, de mást sajnos nem tudok kiemelni. A végét pedig tényleg nem értem, de biztos én vagyok kevés hozzá: két percre beakad a szalag, és ugyanaz az ütem ismétlődik, ezzel őrületbe kergetve nemcsak a klipben szereplő urat, hanem a hallgatóságot is.

    (Hekler Melinda)

    Rach: Fool for a Life

    Rach – akinek a tevékenységét eddig nem ismertem – új EP-jének, az At Least I’m Cute-nak a megjelenése alkalmából azt nyilatkozta a Keret blognak, hogy „szeretné, ha az emberek tudnák, hogy míg el tud lenni zajos bárokban egymaga egy szál gitárral, addig ugyanúgy vonzza az elektronikusabb pop vonal is”. Nos, utóbbi irány az, amely a mostani anyagon – nagy bánatomra – alig-alig érvényesül, noha a korábbiakon főleg ez uralkodott. Talán ez is az oka annak, hogy az At Least I’m Cute gitáros-melankolikus dalai első hallásra túlságosan is egyhangúnak hatottak mind a hangszerelés, mind az előadás szempontjából. (Na nem mintha problémám lenne a műfajjal, de ennek a vonalnak az angolul éneklő magyar kínálatában egy fokkal nehezebben tudok eligazodni). Ennek okán eleinte nem is tudtam túl sok mindent kezdeni velük, aztán elérkeztünk a Fool for a Life-hoz, amely az EP-nek talán a legemlékezetesebben meghangszerelt, egyúttal leglendületesebb dala. Ez a szám bár pont ugyanúgy párkapcsolati- szakítási parákról szól, mint a többi, egy fokkal pimaszabban, már-már pofátlanul fejezi ki magát.

    (Stermeczky Zsolt)

    Barkóczi Noémi: Fiók

    Barkóczi Noéminél nagyon is jól működik a gitáros melankólia, és tekintve, hogy zenei alkotótevékenységének épp egy visszahúzódó szakaszában van, külön öröm, hogy ő is szerepel a Szabó Benedek és Sallai László közös ötletéből a Kaláka ötvenedik születésnapjára készült underground feldolgozásalbumon. Ráadásul nem is akármivel: Huzella Péter, a Fiók című Takács Zsuzsa-vers eredeti megzenésítője a Kaláka talán legizgalmasabb tagja, akinek az ízesen klasszikus alapú gitárjátéka meghatározó eleme volt a gyerekkorom Kaláka-képének, a hangzásbéli rokonság alapján pedig feltételezem, hogy Barkóczi Noémi sincs ezzel másképp. Gulyás Kristóf és Szőke Barna közreműködésével egy sejtelmesen szexi, sajátosan barkóczis dalt sikerült létrehozni ebből az eredetileg gyereklemezre készült számból, különösen, ami a fióknyikorgásra is emlékeztető, finoman sikkantgatós, szöveg nélküli vokált illeti a dal végén. Ami így született, az a teljes, De jó elhagyni magamat című feldolgozásalbumnak a legizgalmasabb, legvakmerőbb pillanatai közé tartozik.

    (Stermeczky Zsolt)

    Bujdosó Trió: Human Wurlitzer Virus

    Ahhoz képest, hogy a 2013-as Gold for Leslie mekkora erővel robbant be a saját underground jazzközegébe, viszonylag sokat kellett várni a Bujdosó Trió idén megjelent második albumára. Ez idő alatt sok minden történt úgy a világban, mint a zenekarban. Előbbi egyre ijesztőbb arcát mutatja az emberiségnek, utóbbiban pedig lecserélődött a ritmusszekció, Vajdovich Árpádot és Németh Csabát Szerető Dániel és Klausz Ádám váltották. És bár mindannyian kiváló zenészek, a mindig feszítően izgalmas zenei káoszt elsősorban az azt végig uraló névadó-frontembernek, Bujdosó Jánosnak köszönhetjük, akiben ezúttal sem csalódunk: a sokfelől összeálló, rendkívül sűrű zenei nyelv, ami a Gold for Leslie-t egy kedvesen kísérleti anyaggá tette, ezúttal (ha lehet) még sűrűbbé áll össze, jóval melankolikusabb, sokszor dühösebb irányba terelve az egykori bizánci szörfjazz hangulatát – mintha ebből a kifejezésből a szörföt elsodorta volna egy nagyobb hullám, hogy kidobja különböző helyeken, amelynek mindegyikén ugyanazt a fájdalmat tapasztalja a hallgató. Mindennek talán a legérzékletesebb példája a lemezkezdő, tizenhárom és fél perces, bizonyos pontjain még vokállal is megtámogatott tétel, a Human Wurlitzer Virus.

    (Stermeczky Zsolt)

    Banyek: Dub End

    Az elektronikus zene jelentős részével elég nehezen találom a kapcsolódást – na nem annyira a befogadása, mint inkább az arról való beszéd/írás terén. Ezen Banyek, vagyis Hargitai András szeptemberben megjelent EP-je, a stílust sejtető című Dub End sem változtatott volna igazán sokat, amennyiben nem hallgattam volna elé az idén júliusban kijött Ēka című anyagát. A mostani EP mintha annak lenne a kicsit minimálabb, mégis színesebb maradéka: magányos éjszakai sétálgatásokhoz ajánlott minimáldubot hallhatunk, amelyhez az Anfang című, kicsit ambientesebb hatású első számban Pfitzner Áron, alias Leap működik közre handpanen, míg a címadó tételben Mánya Zsófi mondja fel Hargitai erősen vészjósló hangulatú, töredezett spoken wordjét. Hangulatában igazából csak ezek a közreműködők jelentenek különbséget az anyag két dala között, na meg közreműködésük jellegéből kifolyólag az, hogy a handpan sokkal jobban harmonizál Banyek dubjának mélységével, mint a minden bizonnyal kicsit szándékosan is torzra kevert emberi hang. Mindezekhez külön trackként az előadó még hozzádobta a Dub End spoken word mentes verzióját is, amely gesztusban a két közreműködős szám után azért érződik a koncepcionális saját lezárás szándéka is. Tulajdonképpen egyszerre tiszteletre méltó és zavarba ejtő, hogy egy ennyire rövid anyagot ennyire tudatosan állítson össze valaki.

    (Stermeczky Zsolt)

    Christopher Waver: Suspension of Disbelief

    A legjobb babzsákon fetrengős Sziget-zene, amit hallottam, de mivel ilyet csak fáradtan, babzsákon fetrengve szoktam hallgatni, és a Szigeten, ez nem feltétlenül mérvadó. Mindenesetre érdekes, ahogy funkys ritmusok-dallamok vegyülnek az elektronikába, a borítót díszítő erdőfotó pedig messzi tájakra utaztat. Lehetne az egész hangszínekben, ritmusokban még elborultabb, de a kitartóan lüktető ütemek így is kipattintják az ember szemét.

    (Soós Tamás)

    Kerekes Band: Pretender

    Be Kind Rewind , azaz Tekerd vissza, haver! – ez volt a címe Michel Gondry csupaszív barkácsfilmjének, amelyben egy baráti társaság a saját kertjében játszik és vesz fel újra filmklasszikusokat, miután véletlenül letörlik a téka teljes videóanyagát. Néha a Kerekes Band-feldolgozáslemezét hallgatva is úgy éreztem, mintha ilyen svédelt verziókat hallgatnék – és erről egyáltalán nem a Kerekes Band tehet, hanem a meghívott vendégek, ha úgy tetszik, sztárok. Akik, valljuk be, kiöregedtek. Nagy Feró stúdiókörülmények között is csak halvány visszfénye önmagának, az Én is egy kicsit mindig máig ütő szövegét sem tudja élettel megtölteni. Deák Bill már nem énekli, csak szavalja-hadarja a Zöld csillag slágerét. Az ős x-faktoros Baricz Gergő pedig korrekt, de felejthető énekes lenne egy AC/DC tribute bandában. Akkor már sokkal jobb az akusztikus Foo Fighters, a Pretender, amely Baricz kellemesen semmilyen éneke mellett is életre kel kobozon, brácsán, gardonon. A ReWind akkor jó, amikor nem fel-, hanem átdolgozást hallunk, mint a vokóderen áteresztett, bizarr Harder, Better, Faster, Stronger (Daft Punk) vagy a fortyogó ethnofunkká varázsolt Insomnia (Faithless) esetében – máskor inkább csak egy felejthető bejegyzés a Kerekes Band amúgy impozáns életművében.

    (Soós Tamás)

    Ohnody: Egy másik életben

    Van valami nagyon ismerős, fülbebújó és mégis rejtélyes, távoli ebben a dalban, ami valószínűleg a tökéletes kettősség egy szerelmi csalódáson való felülemelkedést, netalán továbblépést feldolgozó szerzeményhez. Olyan hangtájakat mintázott ide az eddig közreműködéseiről (mius, Island) ismert Hegyi Dóra, valamint Fodor Máriusz (Magashegyi Underground) és Makumi Kamau (Mary PopKids), amelyben az elektropopos, alter/indie-s mellett már a népzenei hatások is előjönnek a háttérből, és amik simán katapultálhatnák a számot a Sziget A38 sátorába – valahová éjfél és hajnal kettő közé, amikor az ember már megroggyant a bulitól, és kábaságában megsejt valami fontosat az életéről, hogy másnap reggelre aztán elfelejtse.

    (Soós Tamás)

    Törzs: Tükör

    Az album hallgatása közben csak egy dolog jutott eszembe: tök jó, de kicsit későn érkeztek a buliba. Sajnos ezeket a mintákat már ezerszer hallottam, a mandalás tapétámat már tök rég leszedtem a falról, a világmegfejtős beszélgetéseket is unom már, mert mindenki mindig ugyanazt mondja. Ez természetesen nem vesz el a zenekar értékéből: egy teljesen oké anyag született, a srácok pedig a színpadon is jól teljesítenek, hiszen olyan nevekkel játszottak eddig együtt, mint a We Plants Are Happy Plants, Christopher Waver, Föllakzoid vagy Makrohang. A negyvenegy perces album végére már csak szomorúságot éreztem, amiért olyan ez a banda, mint egy kihagyott ziccer: tehetséges gyerekek, akik bennragadtak egy lyukban, amit már két éve be kellett volna falazni. A Tükör így lehet egy ferde tükör is a Törzs számára, hiszen azért született, hogy az embert önvizsgálatra késztesse, aláfesse a nagy gondolatokat és a tervek szövését. Csak remélni tudom, hogy működik, és jövőre csinálnak valami érdekeset is.

    (Buzás Lelle)

    Papaver: Comforting Noises

    Idén elvált egymástól Szendrey-Nagy Olivér és Nagy Barnabás párosa, úgyhogy a Papaver Cousinsból Papaverre csupaszult formáció meg is mutatta magát a Comforting Noisesban. Van benne minden, amit a címből sejteni lehet: kuckózós zongoraszólam, nyaldosó elektronika, gitár meg semmitmondó ének – és ezt nem a szó szerinti értelmében mondom, ugyanis három perc alatt jól megértjük, hogy egymásnak semmik vagyunk, magunkban állunk a világ ellen. Kicsit olyan a szöveg felépítése, mint a gardénia vagy holdvirág: este virágzik a sötétben, amikor mindegy, hogy kivel vagy napközben, éjjel az álmodban mindig magaddal kell elszámolni.

    (Buzás Lelle)


  • További cikkek