Soha többé szépirodalmat – Interjú Székely Szabolccsal

Szerinted a boldogsághoz kell-e tehetség? Vagy tanulni kell? És ha, mondjuk, tehetség kérdése, te miben szeretnél inkább tehetséges lenni: a versírásban vagy a boldogságban?

Ez egy szórakoztató interjú lesz, érzem, úgyhogy megpróbálok komolyan válaszolni. Nem tudom, létezik-e olyan, hogy valakinek tehetsége van a boldogsághoz – az egyik legtöbbször idézett kutatás (Lykken, 1999) szerint a személyes jóllét nagyjából ötven százalékban vezethető vissza genetikai tényezőkre –, de úgy képzelem, hogy ha igen, és valakinek ez a célja, mármint hogy boldog legyen, az nem zárja ki, hogy gyakorolnia is érdemes. Vagyis nem rokonszenvezek a kérdésedben elhangzó „kell-e tehetség, vagy tanulni kell” fordulattal. Fogalmam sincs amúgy, hogy mi a boldogság – én szívesen látom valamilyen folyamatnak, nem pedig állapotnak –, de… ne már. Milyen boldogság az, ami eleve úgy indul, hogy ennyi „kell” van a róla szóló mondatban. „Mi muszáj a boldogsághoz?” „Tizenöt szabály az önfeledtséghez.” „Kötelességek az örömhöz.” Nem hangzik jól. Értem egyébként a felvetést a boldogsághoz való tehetségről is: ha sokáig érzem magam „boldogtalannak”, másokat pedig rögeszmésen „boldognak” látok, akkor ha azt mondom, hogy nekem ez egyszerűen nem megy, mert nem vagyok tehetséges a boldogságban, ami önvédelem is lehet: abbahagyhatom az önostorozást azért, mert nem vagyok jól. Egyébként az önostorozást abba lehet hagyni máshogyan is – én például most ezt a mondatot hagyom abba, mert ha tovább folytatnám, a szükségesnél mélyebbre ereszkednék az általánosságokról szóló nagyot mondó fontoskodás barlangjában, ezért aztán a kérdésed második felére, ami további szentenciózus bölcsességekre csábítana, most nem is válaszolok.

Tizenöt szabály az önfeledtséghez – ez szerintem egy létező bestseller amúgy. De ha nem létezik, írd meg! Komolyra fordítva a szót, hadd kérdezzem meg: Szabolcs, te boldog vagy? Illetve a versírást anno önostorozva vagy boldogan hagytad abba?

Lehet, hogy ugyanúgy nincs értelme válaszolni arra, hogy boldog vagy-e, mint arra, hogy hiszel-e Istenben: nem biztos, hogy bármi fontos kiderül abból, hogy igennel vagy nemmel válaszolsz a kérdésre.

A versírás abbahagyásán, gondolom, azt érted, hogy a mostani kötet előtt nagyjából tíz éven keresztül nem közöltem verseket.

Ezek voltak a legjobb éveim, sokat szorongtam közben, és akkor kezdtem újra írni, mikor megengedtem magamnak, hogy ne írjak. Az első kérdésedre visszatérve pedig legyen a válasz ez: igen, boldog vagyok.

Ennek örülök. Szóval azt mondod, hogy amikor nem írtál, azok voltak a legjobb éveid?

A legjobbak, a legnehezebbek, igen. Házasság, gyerekek születése, volt elég öröm és közben elég kétségbeesés, hogy mennyire vagyok alkalmas ezekre a szerepekre és feladatokra.

Emlékszem, pár éve szinte minden nap valamilyen újsághírről írtál egy rögtönzött verset, amiket chatben küldözgettél, és közben látványosan szenvedtél, hogy nem írsz verseket, hovatovább minduntalan visszautasítottad a vádat, hogy te költő vagy. Akkor javasoltam , hogy miért nem írsz és küldesz el nekem minden nap egy szonettet. Azt hiszem, Nádas Péter fotósorozata volt az eszemben, aki többször is lef ényképezte ugyanazt a vadkörtefát – a módszeresség, ami egyfajta koncentrációgyakorlat is. Ezek szerint nem lettél boldogabb ettől a kötettől, mert már eleve boldog voltál. De akkor mi értelme volt?

Nincs olyan, hogy valamitől boldogabb vagyok – valamitől jobban érezhetem magam, valami örömöt tud adni. A boldogság számomra inkább arról szól, hogy mennyire vagyok jelen az életemben, és ebből a jelenlétből milyen történet jön létre. Viszont hadd kérdezzek én is: téged nem aggaszt, hogy egy kettőnket nem ismerő olvasónak, ha nem a versekről beszélgetünk, akkor totálisan érdektelen, hogy Székely Szabolcs magánszemély mi a túrót gondol a boldogságról?

Hát, sajnos csak Székely Szabolcs magánszemélyt tudom megkérdezni. Persze a szövegeket is elemezhetném, de az nem interjú lenne, hanem kritika. Szerintem egyébként kulcsfontosságú fogalom a boldogság ebben a kötetben.

Egyetértek, és mivel a versekből egy harmincas évei végén járó, kétgyerekes férfi világa rajzolódik ki, nyilván adja magát az életrajzi olvasat is, hol mosódik össze a szerző személye és a versekben megszólaló hang. Hadd mossam össze most a kettőt én magam. Ha volt bennem félelem amiatt, hogy a versek beszélőjével azonosítanak, akkor az ilyesmi volt: aki elolvassa A beszélgetés történetét, az boldognak vagy boldogtalannak fog látni engem, a házasságomat, a szüleimhez és a gyerekeimhez való viszonyomat jónak vagy rossznak fogja gondolni. Miközben a versek írása közben én elsősorban nem jónak vagy rossznak láttam ezeket az emberi kapcsolatokat, hanem nehéznek. A szeretetkapcsolatok elsősorban nehezek. Ez a dolguk, ilyen a természetük. Engem a kötet írása közben elsősorban ez foglalkoztatott: hogyan nehéz jól élni egy házasságban.

Egy festőnövendék kérdezte mesterétől: „Mikor mondhatom képemet késznek?” A mester így válaszolt: „Ha meglepődsz a láttán, s így szólsz magadban: Én csináltam ezt?” – írja Sartre egy helyütt. Mennyi idő alatt írtad a köteted, és mikor érezted késznek? Hányszor lepődtél meg közben?

Amikor küldözgetni kezdtem neked ezeket a tizennégy soros verseket naponta, nagyjából a harmadik-negyedik szövegnél éreztem azt, hogy ebből valami jó dolog is lehet. Aztán szerintem úgy három hónap (szóval nagyjából kilencven vers) után látszott eldőlni, hogy ebből kötet lesz. Fél év alatt született meg a törzsanyaga úgy, hogy legalább a háromnegyedét kidobtam a megírt verseknek, és aztán a kézirat tisztázása során még Fekete Richárd és Borsik Miklós is segített szűrni belőlük. Írás közben pedig nem engedtem magamat azon gondolkodni, hogy mi a viszonyom a szövegeimhez – ez is kellett ahhoz, hogy segítsem a megírásukat.

Manapság mindenki beszélget. Másról sem szól a világ, csak a kommunikációról. De te nem ilyenfajta beszélgetésre célzol, ha jól sejtem, mint ami általában történni szokott. Mi kell egy jó beszélgetéshez?

A kommunikáció tényleg fétisfogalom, a vállalati szférától az egyéni life coachingon át a politikáig mindenre ez az instant megoldás – de én egyáltalán nem látom, hogy mindenki beszélgetne. Én is sokkal kevesebbet beszélgetek az elmúlt tíz évben, mint korábban, viszont ezt a mondatot befejezni sincs kedvem, annyira szeretném elkerülni a rettenetesen bornírt és meddő lamentálást az okoseszközök káros hatásáról. És közben mégis eszembe jut Popper Péter, aki azt mondta egyszer, hogy ha ő lenne a sátán, akkor azt csinálná, hogy megpróbálná az embereket elszakítani saját maguktól. Sátán vagy nem, most valami ilyesmi történik, mármint az, hogy az itt-és-most élmény egyre ritkábban élhető meg, ha az ember nem figyel rá tudatosan, hogy minden pillanatban jelen legyen a saját életében. A beszélgetésekhez is jelenlétre van szükség elsősorban, főleg azokhoz, amikről A beszélgetés története szól.

Engem azok a kérdések érdekeltek elsősorban, amiket félünk feltenni azoknak, akiket szeretni próbálunk.

Egyike vagy a giccshatár bátor ekvilibristáinak, ha van ennek értelme. Miért csinálod ezt, Szabolcs? Mi mozgat? A bravúr hajszolása? Például van egy telefonhívásos versed a kötetben, amely a rossz hír megkapásának pillanatát próbálja megragadni. El tudnék képzelni olyan költőt, aki kihagyná a halál szót egy ilyen versből. Te nem félsz beleírni.

Ezt a giccshatárt mindenki máshol húzza meg magának, nyilván ízlés dolga. Én olvasóként – zenehallgatóként, előadásnézőként stb. – szeretem, ha egy műalkotás nemcsak távolságtartó, analitikus szellemi munkára késztet, hanem érzelmeket vált ki a maga közvetlen módján. Odabasz, ahogy mondani szoktuk – a paradoxon pedig ott van, hogy szerzőként az ember mégsem akarhat odabaszni, ha el akarja kerülni a giccset, a szándékolt hatásvadászatot, a szépelgést, a nagyot mondást. Ezeknek a szórakoztatóiparban megvan a maguk helye. Létezik irodalmi szórakoztatóipar is, azt is lehet jól csinálni, a verseimben én igyekszem elkerülni. És közben mégis nyilván olyan verseket írok meg, amilyeneket olvasni is szeretnék.

Ugyanebből a versből van: „Tudod, hogy megtörténik egyszer, és mivel nem tudhatod, / hogy pontosan mikor, elképzeled, milyen lesz, amikor / nem számítasz rá.” Az, hogy megjelent ez a kötet, váratlanul ért? Mi az ideális sorsa egy verseskötetnek Magyarországon?

Hát, nem a tudtomon kívül jelent meg, ennyiben nem ért váratlanul – nyilván hittem a kéziratban, amikor elküldtem a kiadónak, közben meg azt is tudom, hogy sok jó verseskötet nehezen vagy egyáltalán nem talál magának megjelenést. Szóval igen, a mai könyvpiaci viszonyok között van abban valami nagyszerű és abszurd, hogy verseskötetek jelennek meg – ami egyrészt fontos és szükséges, másrészt meg valószínű, hogy a költészet hosszabb távon megtalálja majd a könyvkiadáson kívüli közegét is. Ennek nyilván ma is láthatók irányai, de nem tíz-tizenöt éves távlatban érdemes levonni következtetéseket abból, hogy manapság mi a viszonya a verseknek és p éldául a közösségi médiának. A költészetnek van egy, az írásossághoz képest sokkal régebbi hagyománya, a hangzó költészet, ami él és virul, ahogy a könyvkiadással párhuzamosan is jelen volt, és az azt megelőző évezredekben is.

Mi a következő nagy dobásod? Újabb tíz év hiátus következik, vagy számíthatunk sűrűbb megjelenésekre? Milyen műfaj vonz a versen kívül? Nemrég olvastam egy novellád, ami témáját tekintve ehhez a kötethez kapcsolható. Talán épp most írod a beszélgetés történetét?

Ha már szóba kerültek a kérdések, amiket nem merünk feltenni, akkor ez a „mi a következő nagy dobásod” például nyugodtan maradhatna ilyen kérdés, mert majdnem olyan szörnyű, mint amivel a kisgyerekes szülőket szokták vegzálni: „Mikor jön a kistesó?” Legyen az, hogy most is ahhoz tartom magam, ami már egyszer bevált a folytatáshoz – soha többé nem fogok szépirodalmat írni.