• Hasonlatok nélkül – Szaniszló Judit műhelyesszéje

    2021.02.26 — Szerző: Szaniszló Judit

    Az író második kötete, a Leli élete című családregény 2020 szeptemberében jelent meg a Magvető gondozásában. A Visegrádi Alap alkotói ösztöndíjának köszönhetően dolgozhatott Prágában a kéziraton. Műhelyesszéjével a külföldön végzett alkotómunka körülményeibe is betekintést nyújt.

  • Szaniszló Judit  Fotó: Horváth Judit
    Szaniszló Judit
    Fotó: Horváth Judit

    Csábító dolog csak úgy, nesze, írni arról, hogy hogyan készül egy könyv. Tulajdonképpen írni arról, hogy. Hogy bármiről. Első felindulásból fellelkesültem a felkérés miatt. Félreértés ne essék, most is lelkes vagyok, csak most már másképp. Most már kicsit meg vagyok illetődve. Az első felindulás olyan volt, hogy na, tessék, itt az alkalom elmesélni és kommentálni mindent, amit esetleg a könyvvel kapcsolatban készült interjúk során nem volt szókészletem elmondani, esetleg mert nem pont azt mondtam, amit most már utólag mondanék, vagy mert szerintem én azt mondtam, amit, de az megszerkesztve már mégsem az lett, ami. Élőbeszédben sokszor vagyok többszörösen összetett és túlburjánzó, esetleg nem egyeztetek alanyt és állítmányt, és igazából túl sokszor mondom azt, hogy igazából. Illetve tulajdonképpen. Illetve azt, hogy illetve. És, jézusom, már megint azt mondtam el ebben meg ebben az interjúban is, amit előtte mások nálam sokkal választékosabban. De legalábbis sokkal eredetibben. Az alkotás mint blablabla. Ó, igen, az autofikció alkotói és befogadói zsákutcája. Igazság? Ugyan, mi az igazság. Egy a valóság, hát persze. Ezer a ruha és a többi. Introvertált írói magamutogatásaim az erősen korlátos végtelenségig.

    Szóval, hogy most itt a lehetőség tobzódni.

    Szaniszló Judit: Leli élete
    Szaniszló Judit: Leli élete

    Nagyon sok éve, nem sokkal az egyetem után jártam Bódis Krisztához a Nyitott Műhelybe egy írószemináriumra. Nem, igazából kettőre is, de arra a kettőre közvetlenül egymás után. Életem első két és egyben utolsó két íróiskolája volt, ezeken tanultam meg, hogy emberekkel lehet barátkozni – sokukkal tartom még ma is a kapcsolatot, Lovas Nagy Annával például nagyon jó barátok lettünk, egy ideje már Bécsben él, ott is meglátogattuk –, lehet együtt írásokat elemezni, együtt érteni vagy nem érteni valamit, lehet egyetérteni valamivel, valakivel vagy nem, de írni, nos, írni csak egyedül lehet. Krisztától és az ottani emberektől nagyon sokat kaptam, de nem lettem sem írótáborokba, sem szemináriumokra járó ember.

    Már attól is lámpalázam van, ha kézzel írok valamit, kérvényt, születési időt, bármit, és közben mások ezt nézik.

    Sok aláírást rontottam el emiatt bankban, munkában, magánéletben. Mindig azt érzem, hogy én amúgy abszolút nem így írok, ez a kibogozhatatlan macskakaparás csupán annak az eredménye, hogy mások néznek. Valami ilyesmi lett az írással is. A nagybetűs írással. Egyedül jobban merek írni. Nézni írást is, aláírást is akkor kell, amikor az már megváltoztathatatlan és befejezett. Kriszta az utolsó előtti regényírásórán, ami egészen addig nagyrészt elméleti oktatásból állt, megkért minket, hogy a következő órára mindenki gondolkozzon el a saját regénytémájáról, és ismertesse azt. Egy hétig azon gondolkodtam, mi a fenének jelentkeztem én regényíró szemináriumra. Nekem nincsenek témáim. A téma én magam vagyok, de ez meg olyan elcsépeltnek és nárcisztikusnak tűnt egyszerre, hogy igyekeztem az utolsó foglalkozáson nem sorra kerülni. Persze sorra kerültem. Hirtelen felindulásból azt válaszoltam – motyorogtam – a kérdésére, hogy az én témám a Villányi. A mi? Hát a Villányi. Ott volt bentlakásos a bátyám évekig, oda hordták Anyáék egy elég súlyos születési rendellenesség miatt Budapestre. Nyilván metafora akart ez lenni. A gyerekkoromé, amit félig egykeként, félig testvérként hakniztam végig, és a Villányi – már maga a szó is – megtestesített mindent, amitől a gyerekkor legalább annyira társas, mint amennyire magányos sport volt nekem. Nekem és a bátyámnak is.

    Ezt láttam a nyolc négyzetméteres szobámban az ágyból. Abból az ágyból, amelyben nagyjából a regény harmadát írtam  Fotó: Szaniszló Judit
    Ezt láttam a nyolc négyzetméteres szobámban az ágyból. Abból az ágyból, amelyben nagyjából a regény harmadát írtam
    Fotó: Szaniszló Judit

    Évekig nem gondoltam erre a válaszra. Regényírás közben sem jutott eszembe. A triviális dolgok időnként láthatatlanok, lásd majd még később.

    Prágában nem volt íróasztalunk. Egy kedves lengyel íróval laktam együtt egy lakásban, ezért a többesszám. Itthon, Budapesten ugyan van egy régi, Vaterán vett, antiknak mondott íróasztalom, de azt szinte sosem használom írásra. Prágában mégis hiányzott egy asztal. Elképzelhetetlennek tartottam úgy végigcsinálni három hónapot egy írói ösztöndíjjal, hogy nincs hová leülnöm írni. Pedig eleve bajom van az üléssel. Húsz éve, amióta írni próbálok – számítógépen, naná –, átmenetinek érzek minden ülést, félülést és fekvést, amivel próbálkozom. Vagy a lábam nem bírja, vagy a nyakam, vagy a derekam, vagy a három így egyszerre. Most is be van állva a nyakam. Sem az állást, sem az ülést nem érzem magaménak. Menni szeretek, és hanyatt feküdni. Úszni is, de az drága és macerás. Szóval se menés, se fekvés, se úszás közben nem lehet írni. Gondolkodni lehet, de számítógépen írni nem. Gondoltam, Prágában majd megtanulok ülni. Ott sem sikerült. Viszont ágyon fekve, kanapén elnyúlva, konyhaasztalnál széken hintázva egészen sokat írtam. És miközben írtam, nem igazán esett le a tantusz, hogy Kisgyuri, Gyuri, Juli és még Leli is mennyire a hát-, láb- és derékfájdalmaik által lettek körvonalazhatók a történeteikben. Ha rákeresnék, biztosan meglepődnék, milyen sokszor szerepel a regényben a kéz, a láb és a hát szó. Nem keresek rá. Sokszor. A járásról, a menésről, illetve az azokra való képtelenségről már nem is ejtenék szót, annyira triviális. Most már. Nekem. Akkor, amikor írtam, szintén triviália volt, de mindig pillanatnyi és teljesen tudattalan triviália. Ennyit a triviális dolgok láthatóságáról. Egy nagyon régi, de sportos, fiatalosnak mondott laptoppal mentem ki Csehországba, aminek a hálózati adaptere félidőben teljesen tönkrement. Fél nap alatt sikerült újat vásárolnom, ami ráadásul sokkal olcsóbb volt, mint itt, Magyarországon. Ez nem tűnik közvetlenül odatartozónak a magasztosnak gondolt nagybetűs írás tárgyához, de bizony ez is hozzátartozik az írás nehézségeihez. Meg a hepiend, persze.

    Nagyon szép találkozása ez a fotó Prágának és a regényem egyik témájának  Fotó: Szaniszló Judit
    Nagyon szép találkozása ez a fotó Prágának és a regényem egyik témájának
    Fotó: Szaniszló Judit

    2019. szeptember elsején utaztam ki Prágába három hónapra a Visegrádi Alap alkotói ösztöndíjával. Ez volt életem első irodalmi ösztöndíja. A cél a négy évig írt (nem írt) félregény három hónap alatti befejezése volt. Addigra már jó két éve nagyon súlyos vállproblémáim voltak. Balkezes vagyok, és a gond a bal vállamban jelentkezett. Lovas Nagy Anna félig viccesen ki is találta, hogy a gyógytornászom diagnózisával ellentétben nekem tulajdonképpen nem „befagyott váll”, hanem „befagyott toll” szindrómám van. Ő is szenvedett a bénultságtól, de megbeszéltük, hogy végtére is minden oka megvan rá. Nem lett jobb egyikünknek sem tőle. Sokat cseteltünk akkoriban Annával az írásképtelenségeinkről, és bár kicsit sem vagyok spirituális alkat, logikusnak tűnt a magyarázata. Nem is spirituálisan, inkább pszichoszomatikusan. Ott álltam (ültem, feküdtem) Prágában egy négy éve elkezdett szövegfolyammal, amelyet leginkább az írásképtelenségről való írás tematikája és számos, addig egyelőre csak elképzelt testi fájdalom fogott össze. A Villányi szó pedig egyáltalán nem szerepelt benne. Én sem szerepeltem benne. Leli volt a főszereplője, akire első pillanattól úgy gondoltam, mint az őszintébb, az én alantas énemnél jóval kiforrottabb és bátrabb felettes énemre. És akkor most megrakva ezzel a sok félkész fájdalommal fejezzem be, amit négy éve elkezdtem. Mondjuk, be is fejeztem.

    A második hónap végére a bal karom beszűkültsége egészen sokat javult, a közeli barátaimnak, a szűk családomnak és a férjemnek is elküldtem azt a szelfit, amin szinte lazán meg tudom markolni a prágai fürdőszoba ajtókeretének tetejét.

    Ezt a liftet, ezt a burkolatot nagyon szerettem, ezt láttam a lakásból kilépve. Könnyű volt vele megidézni azt a lakótelepet, ahol Leli felnőtt  Fotó: Szaniszló Judit
    Ezt a liftet, ezt a burkolatot nagyon szerettem, ezt láttam a lakásból kilépve. Könnyű volt vele megidézni azt a lakótelepet, ahol Leli felnőtt
    Fotó: Szaniszló Judit

    Másnap reggelre az addig tökéletesen működő jobb vállam kezdett el erősen fájni. Ez azóta is tart. A bal karom rendbe jött, a jobb karom pedig pont olyan állapotban van mostanra, mint a bal volt három éve. Esetleg írhatnék már egy regényt a légtornászok csodálatos életéről. (Vicc.) Nem fogok. (Nem vicc.)

    Prágában derült ki, hogy tudok programozottan írni. Előtte évekig nem ment a napi penzum. Soha nem is tűztem ki magamnak ilyesmi célokat, hogy akkor márpedig ma két óra írás, három kéziratoldal, utána pedig lehet vízen járni a megfelelő konzekvenciákkal. Prágában ment. Kivéve néhány hétvégi napot, félig fekve, félig ülve, általában reggel elnyúltam a kemény keretes kanapén, és mire elkezdett zsibbadni a fenekem, megvolt a két, esetleg három kéziratoldal. Néha este írtam. Kellett a személyes érintettség. A regény rövidebb short storykból áll össze, és nem a modorosság miatt nevezem őket így, hanem mert nincs rá jobb magyar szavam. Novellának rövidek, a szemelvény szó meg egy családtörténet esetében olyan személytelennek tűnik.

    Mint egy képeslap ’83-ból. Ez a templom állt a házunk mellett, mindennap ezt néztük a konyhaablakból  Fotó: Szaniszló Judit
    Mint egy képeslap ’83-ból. Ez a templom állt a házunk mellett, mindennap ezt néztük a konyhaablakból
    Fotó: Szaniszló Judit

    Amikor azt mondom, Anya, anyukámra/édesanyámra/anyámra gondolok. Itt is bajom van a szavakkal. Persze, mert nekem mindig csak bajom van a szavakkal. Szóval Anya majdnem egyhetes látogatása nagyon sokat segített az íráson. Ott és akkor volt a legkevésbé bajom a szavakkal. Tagadhatnám én ezt még a végtelenségig, de az az igazság, hogy a regénybeli Juli és Anya alakja a prágai jelenetekben csúszott össze leginkább és a legeredményesebben. Prágáról, a prágai bérelt lakásunkról hála istennek sokszor eszembe jutott a gyerekkor, és mára az egész akkora gellert kapott, hogy ha most, a regény megjelenése után Prágára gondolok, az első, ami eszembe jut, Anya és a gyerekkorom. A második meg a Penny Market, ami klasszisokkal jobb volt kint, mint a Király utcai boltjuk.

    Nem direkt kalandozom el. Nem akarok félrebeszélni. Viszont tényleg nagyon nehéz arról írnom, hogy hogyan, miért írtam meg valamit, amit úgy és azért írtam meg, hogy önmagában is értékelhető és egész legyen, tehát ne kelljen az amitről és az ahogyanról írni. Leli nem én vagyok. Leli családja nem az én családom. Viszont én írtam, Lelit én rajzoltam körbe, így belőle nőttem én, mint fatörzsből. Tessék. Megint elkalandoztam.

    Kilátás a nyolc négyzetméterről  Fotó: Szaniszló Judit
    Kilátás a nyolc négyzetméterről
    Fotó: Szaniszló Judit

    A „mint”-ről jut eszembe. Nekem a hasonlat sokszor inkább kizökkentő, mint pontosító tényező.

    Kifejezetten konkrét célom volt az, hogy a regényben a lehető legkevesebb hasonlatot alkalmazzam. A hasonlatok nagyon alamuszi dolgok. Pontosnak, plasztikusnak és eredetinek tudnak tűnni, simán el tudják vinni a sót, csak éppen sokszor pont azzal a vacak kis „mint” szóval vernek éket az ábrázolás tárgya és alanya közé. Illetve inkább szólnak az alanyról, mint az ábrázolt tárgyról. Nem akartam előretolt alany lenni. Nem akartam túlzottan eredeti lenni. Pontos akartam lenni. Már azt is látványos sikerként könyveltem el, ha a „mint” szó kihúzásával itt-ott egyszerre konkretizáltam és emeltem el az ábrázoltakat. Persze maradt benne néhány hasonlat, de azoknak szerintem ott kifejezetten megcsináltam a helyet.

    Magyarázzam?  Fotó: Szaniszló Judit
    Magyarázzam?
    Fotó: Szaniszló Judit

    Nagyon nehéz egy regényt befejezni, egy fiktív családregényt meg aztán pláne. Nem is vagyok benne biztos, hogy sikerült. A dolgok elejéről, közepéről és végéről sokat filozofáltam már a regényben is meg némely interjúban is. De az biztos, hogy ezzel kapcsolatban a tudásom nem egyre pontosabb, hanem inkább egyre szerteágazóbb lesz. Ez pedig egy egészen frappáns utolsó gondolat így a végére.

    bb


  • További cikkek