×

„A világ… nem tudom, kié”
Beszélgetés Henri Gonzóval
Varga Viktor
2016 // 08. 17

Adott egy nagyon fiatal együttes jungle, indie, punk, garage, tropical és mindenféle elemekkel a zenéjükben: ez a Fran Palermo. Sokan ismerik őket, sokan majd meg fogják. A bandának pedig van egy zenei agya, aki a rocksztárattitűdöt csúcsra járatva töretlenül rója a frontemberek útját. Az arcátlanul tehetséges Henri Gonzóval beszélgettünk.

Henri, szeretsz interjút adni?

Kérdésfüggő – hogy mennyire kell az elejéről ugyanazt megbeszélni, amit már sokszor elmondtam.

Zavarba jönnek az emberek a nevedtől? Ha megmondod valahol, nem szoktak visszakérdezni?

De, persze, mindig.

Mi az anyanyelved?

Családon belül többnyire spanyolul beszéltünk kiskorom óta. De mivel itt éltünk Budapesten, ezért szerintem mindkettő, a magyar meg a spanyol.

És milyen nyelven álmodsz?

Szerintem… nem tudom. Valahol a kettő közt. Hogyha álmomban beszélek, bár még nem hallottam magamat, akkor nem spanyolul szoktam.

Énekelni angolul énekelsz, ugyanakkor egy májusi kritika megfogalmazta, hogy a kiejtésed nem mindig olyan jó az új albumon. Mit lehet ezzel kezdeni?

Azt nem tudom, mert ilyen kritikával most találkoztam először. Eddig nem hallottam, hogy valami baj lenne a kiejtésemmel. Az angolt suliban tanultam meg, a kiejtést meg csak úgy kihallottam a nyelvből. A spanyolban rengeteg akcentus van, a kubai spanyol például ég és föld az európaihoz képest. Kiskoromban nagyon sok különböző változattal találkoztam, talán emiatt tudtam hamar megérteni, hogy miért más például a brit meg az amerikai angol.

Kedvenc kérdésed jön: az angliai kitérő. Miből éltél kint?

Pakoltam kamiont indiaiakkal, dolgoztam virágkötőként is, kávézóban, utcazenéltem, ilyesmi…

És mit tanultál az indiaiaktól?

Az indiai angol akcentust.

Írsz időnként reklámzenéket. Milyen brandekkel dolgoztál?

Vodafone, OTP, MasterCard, ilyesmi…

Hogy lehet ebbe az iparba bekerülni?

Engem felhívtak, hogy kéne zene, mert valami olyan kell nekik, amit mi csinálunk, én pedig küldtem. Lehet, hogy segített egy kicsit a rádió, mert ha jól emlékszem, volt egy hosszabb interjúnk Horváth Gergellyel a Petőfin. Talán az volt az első, ami után ügynökségek kerestek meg.

Mi a reklámzenélés folyamata? Van valami kreatív csapat, akivel leültök kitalálni a részleteket?

Nem, nem ennyire komoly általában. Volt, hogy csak felhívtak telefonon, hogy mi lesz a reklámban, máskor kaptam storyboardot, de olyan is előfordult, hogy semmit. Van, hogy a rendezőkkel találkozom, és ők mondják el, mit szeretnének, de annyira nincs túltárgyalva. Most már egyre több mindenkit ismerek a fiatal rendezők közül, akik ilyesmiket forgatnak, néha még szereplőként is részt vettem reklámokban. Például Szimler Bálinttal csináltunk egy Túró Rudi-reklámot pár éve.

Tervezel még eltűnni, mint a kámfor?

Nem tudom. Jólesne kiszakadni, kirándulni néha, meg eltűnni. Most azt érzem, hogy egy kicsit sokat foglalkoznak velünk, illetve egyelőre be vagyunk zárva ebbe az országba, ehhez a közönséghez, akik javarészt a közeli barátaink. Nem lenne túl jó, ha az emberek agyára mennénk pár év után. Az internet világában a zene sokkal hamarabb eljut a hallgatókhoz, mint húsz éve, akkor egy zenekar tovább el tudott élni két lemezzel. Ma meg folyamatosan jönnek az új zenekarok, változnak a stílusok is. Ezért gondolkodunk azon, hogy ha felvennénk egy új anyagot, azt mennyire érné meg előadni – talán jobban tennénk, ha várnánk kicsit.

Elmondanád, hogyan tanultál meg zenélni? Édesapád, ugye, a havannai zeneakadémián volt gitár-, illetve zongoratanár, ő tanított mindenre?

Ő azt a vonalat erőltette, ami a kottánál kezdődik, és az egyhangszeres profizmusnál ér véget, majd aztán valahogy az egészből mégis latin zene lesz. Én viszont mindig is sokkal inkább európai embernek éreztem magam, nem annyira latinnak, mint apukám. Anyukám három-négy éves koromban egyszerű zongoradolgokat tanított, mert azt akarta, hogy amikor apukám is ideköltözik, legyen minek örülnie. Ő elég tehetségesnek tartott, gitározni is elkezdett tanítani, meg valamennyire szolfézsra is. Azt nem mondanám, hogy egy félórás kottát el tudnék játszani egy nekifutásra, ahhoz azért idő kellene. A szüleim szerintem túl bohémek voltak ahhoz, hogy ezt a rendszert belém neveljék. Nem tanultam meg tanulni. Sosem voltam jó abban, ami iránt nem magamtól kezdtem érdeklődni. Beírattak mindenféle hangszerre: a dobórákról általánosban mindig elszöktem fociedzésre, mert inkább a haverokkal akartam lenni. Ezek kiderültek, akkor ebből probléma volt. Aztán teljesen abbahagytam a zenélést egy pár évre. Kiskamaszkorunkban jött elő újra: valaki szerzett egy gitárt, nekem is volt, és akkor én is elővettem. Aztán szép lassan a focista társaságunkból lett egy sulifolyosón vagy WC-ben jammelő banda.

Mikor jöttél rá, hogy jó a hangod?

Arra nagyon soká. Vagyis nem, mert kiskoromban sokat dicsérték a hangom, akkor még ilyen kis kóristás volt, nagyon magas. A nagynéném esküvőjén hatévesen énekeltem, és mindig arra hivatkozott a család, hogy az milyen jó volt. Amikor az első számainkat vettük fel, még kicsit gyáva voltam játszani a hangommal, csak valamit kiadtam – azt hittem, hogy annál jobb nincsen, és nem lehet másképp. Akkor nagyon kétségbe voltam esve, hogy milyen szarok ezek a számok, illetve azokban az ének, és lehet, hogy valami baj van, ez már nem lesz jó. Aztán amikor rangidős lettem a kórusban, akkor rám bízták a teljes férfi részt néha, mert be tudtak tenni a basszusba és a tenorba is, bárhova. Azt éreztem, hogy csak nekem kell rájönnöm valamire, hogyha a kórus szerint is működik. Akkor kezdtem el valami saját hangszínt keresni, ami talán még mindig tart.

Hogyan „keverted ki” ezt a hangszínt? Mintha lenne valamilyen rekedt, füstös filtere.

Lehet, hogy besegített, hogy elkezdtem dohányozni meg piálgatni. Egyébként meg még mindig változó, az új lemezen például ott az utolsó dal, abban ki akartam próbálni egy ilyen punkos, ordibálós káoszt, és kiderült, hogy össze tud jönni. Szóval az is lehet, hogy egy új anyagon megint lennének más hangszínek. Nem mindig tudom eldönteni, hogy jó-e az, hogy vannak számok, amikben nem felismerhető, hogy én énekelek, de ilyen is van.

Mennyire vannak kitalálva a hajak, a ruhák, a napszemüvegek a csapatban?

Ebben a társaságban mindig is volt egy kis hajlam erre az outsideres megjelenésre, hogy már az utcán is egy kicsit máshogy nézzünk ki. Színpadi megjelenésben pedig nekem ez mindig fontos volt. Hogyha jól néz ki egy színpad, meg rajta az emberek, akkor már ezzel is meg lehet fogni a figyelmet.

Átestél a híres rocksztár-tűzkeresztségen, szőkére festetted a hajadat.

Azt még a barátnőmmel csináltuk tavaly – inkább vörös volt, vagy olyan rókaszínű. Ki akartam próbálni valamit. Szeretek szerepekbe bújni, és azt éreztem, hogy ezzel kicsit kilépek a saját megszokott világomból. Most a Bánkitóra festettem majdnem valamilyen kékesre, de nem volt rá idő, úgyhogy ezt most kihagytam.

Ez a bánkitavas bodysurfös kép friss, ugye?

Igen. Első alkalom volt.

Első? Mesélj erről kicsit részletesebben, kérlek!

Furcsa volt, mert a koncert második felében hatalmas extázist éreztünk a színpadon, a roadok most nem is vizet, hanem bort hoztak fel nekünk, az el is fogyott a koncert alatt. Az egész így még vadabbnak meg őrültebbnek tűnt, és nem volt kérdés ez az ugrálás, a dobra is felálltam. A végén azt éreztem, hogy nem tudom, ezt eddig miért nem csináltuk. Talán a közönség volt annyira jó, hogy ez így ott adta magát. Egy kicsit érdekes volt, mert épp egy olyan irányba ugrottam be, ahol a harmadik-negyedik sornál egyre kisebbek lettek az emberek, inkább lányok voltak, és nem túl kemények, aztán a tizedik sor felé leestem a földre, de magamhoz tértem. Jó volt. Reméltem persze, hogy visszavisznek a színpadra a szám végére, de visszataláltam.

A Razzle Dazzle megjelenése előtt azt mondtad: „Május óta 30-40 demót vettem fel otthon, ezek közül tizenvalahány számmal megyünk majd stúdióba….” Hol a többi?

A fiókban. Nem volt idő annyira sok számot felvenni, mert ez sok pénz is ugye. Még arról is szó volt, hogy duplalemezt csinálunk. De már most is sokat gondolkodom azon, hogy túl sok számunk van, mert egy koncerten már nem tudunk mindent eljátszani. Mióta együtt vagyunk, van húsz-harminc dalunk, és mindig van valaki, akivel találkozunk, és nem örül, mert nem játszottunk négy-öt számot, ami őt érdekelte volna.

Lehet, hogy az egyalbumos zenekaroké a világ?

Nem. A világ… nem tudom, kié.

Ez a meglehetősen ironikus Razzle Dazzle albumcím honnan jött? Ezen mennyit röhögtetek, amikor kitaláltátok?

Sok mindenen szoktunk röhögni, amit kitalálunk. Ez főleg a színpadi megjelenésben szokott előjönni, általában kiröhögjük egymást, ahogy kinézünk, de ettől lesz jó a hangulat. Nem emlékszem már, hol, valahol láttam leírva, hogy Razzle Dazzle, és csak tetszett, ahogy kinéz leírva. Bár aggódtunk, hogy nem fogja tudni kimondani senki. Amúgy az angolszászok nagyon sok mindenre mondják ezt a két szót… Nem bírom a tök egyszerű címeket. Nem fogok példálózni, mert nem akarok senkire rosszat mondani. Engem például nem annyira érdekel egy olyan szám, aminek a címében nincs semmi, ami esetleg sugall valamit a dal, illetve a lemez stílusáról vagy az előadóról.

Mennyire a te felelősséged, hogy a csapat motivált maradjon? Ennyi embernél ez különösen nehéz feladatnak tűnik.

Nemrég számoltam össze, hogy amióta mi elkezdtük ezt a zenekart, már volt vagy huszonöt tag a mostaniakkal együtt. Soha nem volt probléma vagy összeveszés, de a gimiben még cseréltük az embereket szorgalmasabbakra meg azokra, akik tényleg akartak zenélni. Most már kezdünk eljutni arra a szintre, hogy nemcsak zenélni meg bulizni akarunk, hanem akár még zenésznek is lenni, és az maradjon a zenekarban, aki fejleszti is magát, akivel lehet feljebb menni. Eleinte kicsit aggódtam, hogy ez milyen csúnyán néz ki, mintha már kirúgtunk volna húsz embert, pedig egyáltalán nem ez történik – inkább úgy éljük meg, hogy ez tök nagy poén, hogy úgy nőttünk fel, hogy közben volt egy ilyen projekt, és a legjobb barátaink részesei voltak ennek.

Nemrég olvastam a Tinariwenről – ez egy zenekar, aminek a stílusvilágát nagyon szeretjük mostanában. Ez ilyen afirkai-tuareg-sivatagi népi rock and roll zene. Turbánban lépnek fel, meg tevékkel turnéznak. Ők úgy harmincan vannak, öt-hatan lépnek fel, néha nyolc-tízen, de van, hogy más országokból jönnek oda emberek, akik tudják a számokat, és fellépnek velük. Valakit már a fia váltott a zenekarban.

Elég fiatal vagy. Jelent valamilyen problémát, amikor tekintélyt kell gyakorolnod? Gyakran ütközöl akadályba mint zenekarvezető?

Idén a stúdióval voltunk nagyon elcsúszva, mert a stúdió, ahol felvettünk (Stamusic), hirtelen nagyon befutott, és rengeteg ember vett ott fel velünk egyszerre. Mi komolyan akartunk ott dolgozni, de nem igazán voltak időpontok. Ezért már januárban elkezdtük, hogy ne az utolsó pillanatban kelljen szenvedni. Aztán a végén egy hónapig pánikrohamom volt, meg beköltöztem a stúdióba, és mondtam, hogy nem megyek innen sehova, amíg nem fejezzük be. Emiatt elég stresszes voltam, és ez a próbákon is érződött, amikor még nem voltak készen a számok: valamit nem is hallottak még belőle a tagok, és volt egy hetünk tizenegy új dalra, azokat betanulni és a hajón előadni, plusz közben legyártani egy lemezt, megszervezni a koncertet… Akkor azért kiabáltunk egymással, ha valaki úgy jött el, hogy nem volt felkészülve. De szerencsére túlvagyunk ezen, és megtanultuk, hogy nem foglalunk le lemezbemutató időpontot, hogyha nem vagyunk kész.

Milyen a kapcsolatod a menedzsereddel? Ti együtt éltek, ez viszonylag szokatlan. Hogyan találkoztatok?

Álmos úgy jött a képbe, hogy sok éve felléptem a barátnőjével a Cökxponban, egy kis helyen a föld alatt. Énekeltünk pár számot. Akkor léptem fel először egyedül, és ott volt Álmos is, aki végignézte ezt az egészet. Utána odajött, és mondta, hogy ő velem meg velünk akar foglalkozni. Hogyha mi zenét csinálunk, akkor ő elmegy és menedzsmentet fog tanulni, mert neki ez annyira tetszett. Egyébként most diplomázott az IBS-n. Megcsináltuk a melót egymásnak.

Én még nem nagyon láttam, de mennyire készítenek ki a negatív kritikák?

Igaz, nagyon még nem küldtek el a francba minket. Bár vannak ezek a kommentelők, akik akármilyen cikk jelenik is meg, mindig beírják ugyanazt. Azon inkább csak röhögünk, és elküldjük egymásnak. Most volt a NagySzínPad verseny, amin részt vettünk, ott kaptunk először nagyon lehúzó kritikát a Sixx nevű csávótól, aki valami olyasmit mondott, hogy „ironikus napszemüveg, szétesett, hamis társaság”. Tízből két pontot kaptunk. Aztán találkoztunk vele a döntőben, és elmondta, hogy ott sem volt, hanem a TV-ben nézte azt a tíz percet otthon, de később meghallgatta a lemezt, és tetszett neki.

Igyekszünk olyan zenét csinálni, hogy ne kelljen kritizálni. Vagyunk nyolcan, plusz a menedzsment, meg ott vannak a barátok – ha mindenkinek tetszik a cucc, akkor nincs semmi baj.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben