Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • A túlvilágtól az oroszlános orgiáig – Az évtized legjobb sorozatai

    2019.12.26 — Szerző: Nagy Borús Levente

    A mögöttünk álló évtized alighanem a sorozatok aranykoraként vonul majd be a mozgóképtörténetbe. Összeszedjük a 2010-es évek kihagyhatatlan darabjait az animációs szériáktól kezdve a nagy ívű sci-fiken át a legmélyebb karakterdrámákig.

  • A történetmesélés mindig is az emberiség sajátja volt – ennek igénye nem, mindössze az erre szolgáló médiumok változtak: a kimondottat váltották a papírra vetett szavak, azokat pedig a mozivászon. Sokáig úgy tűnt, hogy utóbbi egyeduralma tartós marad, már csak azért is, mert a tévére jó ideig a mozi lesajnált kistestvéreként tekintettek (nemcsak az alkotók, hanem a nézők is). Aztán jött a Twin Peaks első két évada, mellyel David Lynch és Mark Frost kikövezték az utat a médium aranykorának, melyet talán a Maffiózók 1999-es debütálásától datálhatunk.

    Tony Sopranos érkezése megnyitott a kaput a minőségi televíziós drámák (és komédiák) véget nem érő sorának, így a 2000-es évek első évtizedében már olyan kultikus szériákon ámulhatott a nagyérdemű, amik képesek voltak felvenni a versenyt a mozifilmekkel.

    A tévé elkezdhette a saját útját járni, éppen ezért manapság már elavultak a mozival való párhuzamok: a sorozat kiérdemelte a jogot, hogy önmagához mérjük.

    És ezt bizony meg is tehetjük, mivel ahogy a ‘80-as, ‘90-es évek kockázatvállalást hírből is alig ismerő sorozatait leváltotta az országos-, illetve kábeltévék prémiumkínálata, úgy a Netflix térhódításának köszönhetően a streaming szolgáltatók egyre népesebb családja is alaposan megszorongatta a lineáris konkurenciát.

    Mindezzel együtt természetesen változtak a fogyasztói szokások is a 2010-es években. Közkeletűvé vált a „dara” (binge watching) fogalma, ehhez pedig az kellett, hogy az angolszász médiumok évente több száz sorozatot, minisorozatot és tévéfilmet kezdjenek el ontani magukból.

    Ennek köszönhetően nyilván bőven készülnek közepes alkotások is, de a minőségi produktumok száma akkora, hogy embert próbáló logisztikai műveletek árán lehet csak egy „az évtized legjobbjai”-listát tízpontosra szűkíteni.

    Ez talán magyarázattal szolgálhat arra, hogy miért maradtak ki a lenti felsorolásból olyan sorozatok, mint a nagy tömegeket megmozgató Trónok harca vagy a Fekete tükör, a kisebb, de elkötelezett rajongótáborral rendelkező Fleabag és American Vandal, vagy a limitált hossza (mindössze öt epizód) ellenére is a retinánkba égő Csernobil. A lista egyébként 2010. január 1. és 2019. november 30. között futó sorozatokat tartalmaz.

    10. The Good Place (NBC, 2019–)

    Michael Schur A hivatal és a Városfejlesztési osztály után elhozta nekünk az évtized legkülönlegesebb élőszereplős komédiáját, ami már azért is hatalmas teljesítmény, mert a műfaji kereteket minden percében feszegető The Good Place-nek egy, a kísérletezést nem feltétlenül támogató országos csatornán kellett túlélnie négy évadon keresztül. A furcsa szabályokkal működő túlvilágon játszódó vígjáték pedig bravúrosan vette az akadályt, hétről hétre kihozta a maximumot az epizódonként 22 perces játékidőből. Izgalmas karaktereivel (akiket Ted Danson- és Kristen Bell-kaliberű színészek keltettek életre), csavaros, önmagát két-három részenként teljesen újradefiniáló történetével, valamint a széles közönség számára is emészthető formába csomagolt filozófiai kérdéseivel gondoskodott arról, hogy folyamatosan a képernyőre szegeződjön a tekintetünk. Már csak azért kell imádkoznunk, hogy a 2020 elején bemutatandó utolsó epizódok méltó módon koronázzák meg Schur remekművét.

    9. Rick és Morty (Adult Swim, 2013–)

    A gyökereit egy Vissza a jövőbe-paródiából származtató animációs széria az elmúlt évek egyik legnagyobb sikerévé nőtte ki magát, és ezáltal karakterei a modern popkultúra talán legfelismerhetőbb arcaivá váltak. Dan Harmon és Justin Roiland sorozata egy kissé ügyefogyott kamasz, Morty, illetve zseniális, ám alkoholproblémákkal és depresszióval küzdő tudós nagyapja mindennapjait követi nyomon, ahogy a páros a lehető legelborultabb sci-fi kalandokba keveredik az univerzum feltérképezetlen szegleteiben. A Rick és Morty harsány, sokszor obszcén humorát szellemes dialógjaival és Nietzsche elkötelezett híveit is zavarba ejtő eszmefuttatásaival ellensúlyozza – ami nem is meglepő, hiszen alapvetése tulajdonképpen az, hogy mit kezdjünk a lét terhével egy szenvtelen univerzumban, ahol mindennek és mindenkinek végtelen számú verziója van, ergo szó szerint semmi és senki nem számít.

    8. Barry (HBO, 2018–)

    Mi történik akkor, ha egy háborús veteránból bérgyilkossá avanzsált férfinak elege lesz véres hivatásából, és színésznek áll, hogy ezzel az önkifejezési móddal könnyítsen valamelyest a lelkére nehezedő mázsás súlyon? Bill Hader és Alec Berg egyszerre könnyfakasztóan vicces és letaglózó választ találtak erre a kérdésre a Barry első két szezonjával, amely félórás epizódjaiban hibátlanul vegyíti egymással az elborult alapszituációból származó komikus pillanatokat a főhős hivatásának sokszor brutális következményeivel. A mellékszereplők egytől egyig jól megírt és emlékezetes figurák (Henry Winkler, Anthony Carrigan és Sarah Goldberg lubickolnak szerepeikben), de a széria igazi sztárja a már említett Hader, aki nemcsak rendezőként és íróként, de főszereplőként is tetszeleg a sorozatban. A színész itt is hozza, amit sok-sok évad Saturday Night Live után elvárunk tőle, azonban amikor meg kell villantania a címszereplő sötétebb énjét, olyan átalakuláson megy keresztül, amit a szintén inkább komikus vénájáról ismert Bryan Cranston Walter White-tá transzformálódása óta nem láthattunk tévében.

    7. Horace és Pete (Louisck.net, 2016)

    A magyar felmenőkkel rendelkező, az utóbbi években szexuális zaklatási ügyeiről (is) elhíresült stand-up komikus, Louis C.K. 2016-ban vállalt egy merészet, és saját költségből leforgatott, aztán a saját weboldalán elérhetővé tett a nagyérdemű számára egy tízepizódos sorozatot, ami kis túlzással felülírta mindazt, amit a szerializált történetmesélésről gondoltunk. A Horace és Pete-et „élőben” követők ugyanis semmit sem tudtak arról, mire számíthatnak, amikor egy jelképes ellenjuttatásért cserébe megkapták a minden héten szombaton érkező adagjukat a fiktív brooklyni kocsma mindennapjait színpadi műként bemutató szériából. Hány perces lesz az adott epizód? Miről fog szólni? Vajon most is egy huszonkét perces vágatlan monológgal nyit majd? Hány részre lehet számítani egyáltalán? A válaszok lassan csordogáltak, a görög tragédiákat szégyenbe hozó fináléig vezető út pedig fantasztikus alakításokkal, aktuálpolitikai és társadalmi kérdések boncolgatásával és az egész sorozatot átitató fekete humorral volt kikövezve. Az alkotó/főszereplő C.K. mellett a Horace és Pete további alappillérei Steve Buscemi, Eddie Falco és Alan Alda voltak, akiknél jobb társat nem is kívánhat az ember, ha azt a kérdéskört kívánja feszegetni, képesek lehetünk-e ledobni magunkról a saját felmenőink által génjeinkbe, vérünkbe írt béklyókat. A tanulság pedig talán az, hogy a múltat lehetetlen ugyan lerázni, de attól még nem muszáj hagyni, hogy utolérjen bennünket.

    6. Better Call Saul (AMC, 2015–)

    Valószínűleg senki sem lett volna szívesen Vince Gilligan helyében, amikor a sokak szerint a tévézés etalonjának számító Breaking Bad után úgy döntött, egy spin-off széria készítésére adja a fejét, hiszen hatalmas nyomás nehezedhetett rá, hogy ne tiporja sárba saját hagyatékát. Ahogy azonban az idén bemutatott El Camino című egész estés film is demonstrálta, Gilligan imádja Albuquerque napszítta vidékét, és csak akkor vág bele valamibe, ami a mexikói határ mentén húzódó térség mitológiáját hivatott bővíteni, ha biztos abban, hogy kielégítő lesz a végeredmény. Egykori írótársa, Peter Gould segítségével így tető alá hozták a Saul Goodman figurájára koncentráló sorozatot, ami nemhogy felérni látszik a nagynevű elődhöz, de sokak (köztük jelen sorok írója szerint is) felülmúlta már azt. Ezt a Better Call Saulnak az adrenalinpumpáló jelenetek helyett aprólékos karakterépítéssel sikerül elérnie, aminek igazi zsenialitása abban rejlik, hogy – előzménysorozat lévén – hiába tudjuk, hogy drogdílerek és gyilkosok védelmezőjévé vedlik majd az ezen a ponton még Jimmy McGill névvel tetszelgő, alapvetően jó szándékú zugügyvéd, mégis szurkolunk neki, hogy a különböző elágazásokhoz érkezve a jobbik utat válassza. Erre persze semmi remény, de ha egy dolgot tanított nekünk a Maffiózók premierjre óta eltelt húsz év, akkor az az, hogy szinte már beteges vonzalommal szeretjük végignézni egy jól megfestett karakter teljes morális dekonstrukcióját. Ezúttal sincs ez másképp.

    5. Twin Peaks (SHOWTIME, 2017)

    Nulláról új sorozatot (vagy bármilyen történetformát) indítani elképesztően nehéz feladat, de talán még annak viszontagságait is felülmúlja az, ha a készítőknek huszonöt év után kell visszatérniük abba a fiktív univerzumba, mely a ‘90-es évek közepe óta kultikus státuszba emelkedett több millió rajongó szemében. Manapság a rebootok és remake-ek korát éljük, amelyben elengedhetetlen a közönség nosztalgiával való manipulálása, de David Lynch és Mark Frost mesterműve elvből elutasítja az ilyen bazári látványosságokat: az új és régi nézőknek ugyanúgy nem ad fogódzót, így mindannyian értetlenül botorkálunk a rémálomszerű képekből, olykor vicces, máskor szívszorító jelenetekből, illetve melankolikus hangulatból építkező fellegvár sötét falai közt. Az eredeti széria befejezése óta eltelt két és fél évtized nem múlt el nyomtalanul sem a készítők, sem a színészek felett, így amikor Lynchék úgy döntenek, hogy halálról, elmúlásról és múltbeli kudarcokról mesélnek, az jobban belénk mar, mint bármilyen más alkotás az elmúlt évekből. Dale Cooper kálváriájának minden gyötrelmes lépését vele együtt tesszük meg, és ahogy azt a legendássá vált rendezőtől megszokhattuk, most sem nyerünk feloldozást az út végén. Ennek ellenére a Twin Peaks mégsem nihilista, hanem minden abszurditása ellenére hiteles képet ad valóságunkról, így tanulságát is érdemes megszívlelni: a sötétséggel vívott harc lélekölő és reménytelen ugyan, ám ettől függetlenül sosem szabad feladni a küzdelmet.

    4. Fargo (FX, 2014–)

    Klasszikusokhoz nyúlni sokak szerint szentségtörés, szóval Noah Hawley finoman szólva is nagy fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntött, hogy tévéképernyőre ülteti a Coen testvérek ‘90-es évekbeli örökzöldjét, aFargót. A projekt nem remake lett, hanem a film egyfajta továbbgondolása, mely bár lazán kapcsolódik az alapműhöz, de egy teljesen más történetet mond el az egy évtizeddel későbbi Minnesotában. Legalábbis az első évad, ugyanis a második felvonás egészen a Watergate-botránytól zajos ‘70-es évekig repít minket vissza, hogy aztán a harmadik etap megint a jelenben játszódjon, egy olyan korban, amelyben egy technikától idegenkedő rendőrnő (látszólag) nem találja a helyét. Nem számít azonban, milyen megközelítésben mészárolták egymást az ártatlanok és kevésbé ártatlanok viccesen groteszk módon a hóhullásban, Hawley sorozata szinte végig hibátlanul ültette át egy teljesen más médiumra az eredetiFargo hangulatát. American Horror Story, American Crime Story, True Detective az évtized tele volt jobbnál jobb antológiákkal, a Fargo mégis képes volt kitűnni ezek közül, mert felismerte, hogy a bizarr humor, az emlékezetes leszámolások és az elmés párbeszédek mellett érdemes elgondolkodni azon, vajon mit is jelent embernek maradni egy embertelen világban. A vérfagyasztó Lorne Malvót pedig 2014 óta sem sikerült elfelednünk.

    3. Mr. Robot (USA, 2015–2019)

    Mit kapunk akkor, ha vegyítünk egy jelenkori globális problémákat teljeskörűen átlátó alkotógéniuszt egy nagy adag Harcosok klubja -utánérzéssel, az egészet pedig megbolondítjuk némi szürrealizmussal és egy élete alakítását nyújtó színészóriással, Rami Malekkel ? A válasz az, hogy az évtized egyik legjobb sorozatát, amelynek cselekménye ugyan szigorúan 2015-ben maradt a széria négy etapján keresztül, ennek ellenére mégis pontos látleletet ad a modern kori emberről, akit egyszerre végtelen hatalommal ruház fel és zár el másoktól a magát mostanra aggasztóan kinövő technológia. Főhősünk a mentális zavarok egész tárházával küzdő hacker, Elliot, akit egy rejtélyes, magát Mr. Robotnak nevező férfi belerángat egy kontinenseken átívelő összeesküvésbe, hogy megdöntsék a világ legnagyobb konglomerátumát. A második évadtól kezdve a sorozat minden epizódját rendezőként is jegyző Sam Esmail nem mindennapi utazásra invitálja a nézőt: ehhez hasonlóan magával ragadó látványvilággal eddig sehol máshol nem találkozhattunk. Audiovizuális erényei ellenére mégsem a vágás- vagy éppen dialógmentes epizódokban rejlik a USA tévécsatorna üdvöskéjének igazi ereje, hanem abban, ahogy következetesen és kompromisszummentesen gördíti előre cselekményét, nem riadva vissza attól sem, hogy a záróévad hetedik részében felfedjen nézői előtt egy olyan információt, ami visszamenőleg megváltoztat mindent, amit eddig a látottakról gondoltunk. Persze voltak botlások útközben, de tény, hogy a Mr. Robot ambiciózus mellényúlásai is emlékezetesebbek voltak, mint szinte bármi, amivel az elmúlt tíz évben a szórakoztatóipar képes volt előállni.

    2. BoJack Horseman (Netflix, 2014–)

    Tony Soprano, Don Draper, Vic Mackey és rengeteg másik tévés antihős szemén keresztül bepillantást nyerhettünk abba, milyen pusztító hatásai vannak annak, ha egy saját démonjaival küzdő férfi hatalmi helyzetbe kerül. De hogy jön mindehhez egy animációs rajzfilm és annak főszereplője, egy emberi tulajdonságokkal rendelkező ló? Mindössze úgy, hogy Raphael Bob-Waksberg rajta, azaz BoJack Horsemanen keresztül mutatja meg, mi van akkor, ha a főhősnek szembesülnie kell szörnyű tetteinek következményeivel, sőt mi több, változnia, jobb emberré… izé, lóvá kell válnia ahhoz, hogy békére leljen. A széria Hollywoo(d) alternatív, antropomorf élőlényekkel benépesített verziójában játszódik, ahol celebnek számító kutyák, könyvkiadójukat vízfelszínen tartani próbáló pingvinek és influenszer egerek közé csöppenve kell olyan nagyon is kézzelfogható témákkal szembesülnünk, mint a depresszió, a függőség és az életközepi krízis. A Netflix-struktúrának hála akár egy délután alatt végigrághattuk magunkat a BoJack Horseman éppen aktuális felvonásán, ezzel azonban vállaltuk a teljes érzelmi összeomlás kockázatát, ugyanis a sorozat sportot űzött abból, hogy epizódról epizódra összetörje a szívünket. Ezen a ponton viszont szót kell ejtenünk a hol rétegelt, hol pedig megmosolyogtatóan bugyuta humorról, aminek segítségével az írók mindig jó érzékkel táncoltak vissza a konzisztensen fajsúlyos, néha-néha már nihilizmusba hajló pillanatoktól.

    1. A hátrahagyottak (HBO, 2014–2017)

    Minden, amit ismertél, véget ért, amikor az emberiség két százaléka mindennemű magyarázat nélkül eltűnt, mint a kámfor: egész családok szakadtak szét, emberéletek indultak meg egy lefelé ívelő spirálon, de még azok mindennapjai is fenekestül felfordultak, akik nem veszítettek el senkit a precedens nélküli esemény során. Az utóbbi évek egyik legjelentősebb mozgóképes alkotása – ahogy azt a címe is sugallja – nem a rejtélyre magára, nem az eltűntekre, hanem a hátrahagyottakra koncentrál, akik próbálnak ismét értelmet találni az egyre értelmetlenebbé váló létezésben. Damon Lindelof és Tom Perrotta sorozatának kiszipolyozóan depresszív első évada sok nézőt elrémisztett, de akik maradtak a későbbiekre is, azok egy valamivel emelkedettebb hangulatú, de emocionálisan ugyanannyira hatásos folytatásra írtak alá. Kútba ejtett kislányok, mennyországbéli karaokeestek, jövendőmondó csirkék, gonosz ikertestvérek, halhatatlan rendőrfőnökök, párhuzamos valóságok, atombombák és oroszlánokkal megspékelt orgiák – ezek mind részei voltak A hátrahagyottaknak. Viszont a mesteri forgatókönyvírói munkának és rendezésnek, illetve a párját ritkítóan zseniális színészi alakításoknak köszönhetően azonban ezek gond nélkül forrtak össze koherens egésszé. Egy kiszámíthatatlan korban élünk, így értelemszerűen a sorozat is egy bizonytalansággal teli időszak produktuma, ami azonban hibátlanul tapintott rá arra, hogy nem kell görcsösen ragaszkodnunk a válaszokhoz: néha az is elég, ha egyszerűen egymásra találunk.


  • További cikkek