Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista

„És akkor Stohl András lekevert egy isteneset” – interjú Golecász Jorgosszal, a Deep Glaze frontemberével

2019.10.05 — Szerző: Soós Tamás

Dédszülei görög partizánok voltak, de ő már Magyarországon született, és itt csinálta meg a pszichedelikus rockos zenekarát. Felpofozná magát, ha multinál dolgozna, de a bandáért munkaként is járt bulizni. Ő játssza a Z generáció antihősét az új magyar kamaszfilmben, a FOMO-ban, amelyben Stohl András fiaként veti bele magát a budapesti éjszakába.

Golecász Jorgosz
Golecász Jorgosz
Fotó: Czirják Pál

Hogyan talált meg a szerep, hogyan lettél „a Z generáció antihőse”?

Egy kávézóban dolgoztam Szurdi Pannival, aki segített castingolni a rendezőnek, Hartung Attilának, és ő javasolta, hogy menjek el egy próbafelvételre. Soha ennyire még nem izgultam. Három percem volt, hogy kitaláljak egy szituációs feladatot, de leblokkoltam. Attila azt hitte, leléptem, mert négy perccel később mentem csak be. Aztán ez az izgalom a forgatásra úgy-ahogy elmúlt az összeszoktatás után.

Söröztetek?

Az fakultatív volt, de sokat próbáltunk, és a drámatanárunkkal majmosat játszottunk, hogy felszakadjon az egymással szembeni távolságtartás. Működött.

Megremegett a lábad, amikor Stohl Andrással kellett játszanod?

Meg, de az már a forgatás vége felé volt, amikor legalább azt tudtam, hogy nagyon szar nem lesz, amit csinálok. Az első jelenetünk a pofonosztás volt. Úgy mutatkozott be, hogy „szia, Stohl András vagyok, nem fogok nagyot ütni”. És lekevert visszakézből egy isteneset. Ötször vettük fel, belecsengett a fülem, de ez volt a lényeg: nem készülhettem rá, mert akkor látszott volna, hogy kamuzunk.

A FOMO kritikus képet fest a Z generációról. A Falka tagjai már hozzáférnek minden információhoz a neten, ők mégis a legotrombább sztereotípiákat böfögik vissza: zsidóznak, cigányoznak, a nők seggét csapkodják az utcán, majd a videókat feltöltik a Youtube-ra.

A srácok viselkedése szerintem nagyon élethű. Beleszarnak, mit gondolnak mások, ők kirakják képen, videón a világnak, hogy tessék, bevállaltam ezt is. Ezek a baromságok nagyrészt csapatban születnek, mert könnyebben csinálsz hülyeséget, ha ott vannak a haverjaid, akik támogatnak, sőt elvárják, hogy fokozd a hangulatot, és történjen valami érdekes aznap este. Ez a már-már állati falkaösztön motiválja őket. Bármit megtesznek, hogy menők legyenek.

Emiatt volt egyébként a legnehezebb belehelyezkedni a szerepbe, mert sokszor úgy forgattunk, hogy nem volt lezárva az utca, és mi, a szereplők vettük telefonnal, ahogy hülyéskedünk, ordibálunk, felmászunk póznákra, és leszólítunk embereket, akik vagy be voltak avatva a forgatásba, vagy nem. Amikor még csak próbáltuk a jeleneteket, egy gyrosos megkergette Bouquet Gergőt a seggre csapós jelenetnél. Úgy megrángatta, hogy elszakadt az inge.

Azt hitte, tényleg bunkóskodott a lányokkal?

Látta, hogy forgatunk, de szerepelni akart. Meg kicsit be volt rúgva, úgyhogy már a fiktív seggre csapást sem bírta el az igazságérzete.

Gergő mindenkitől bocsánatot kért, mielőtt a jelenetében megalázott egy hajléktalant, hogy ne haragudjanak, ő sosem tenne ilyet, most csak színészkedik.

Szüksége volt erre, hogy ne érezze magát teljesen pocsékul, de utána jó csúnya vagy hát csúnyán jó dolgokat csinált. Ügyesen oldotta meg a feladatot.

Visszatérve a generációtokra: van, aki jóval céltudatosabbnak, de olyan is, aki ugyanolyan elveszettnek látja ezt a korosztályt, mint az előzőeket. Te hogy látod?

Az interneten céltudatosan tudunk mozogni, de ugyanúgy el vagyunk veszve. Sőt, még jobban.

Mert ebben az információrengetegben, ahol azt érzed, hogy annyi minden van, amit megtudhatnál, film, amit megnézhetnél, zene, amit meghallgathatnál, de egyszerűen nincs rá időd, és nem tudod kiválasztani, mi az érték, mi a jó információ, mit lehet elhinni, bizonyos értelemben nagyon nyomasztó létezni.

Te tudtad tizennyolc évesen, hogy mivel akarsz foglalkozni?

Dehogy. Körülöttem mindenki egyetemre ment, én meg úgy döntöttem, megpróbálok zenét írni és tapasztalatot szerezni. Akkor kezdtük el a Deep Glaze-t, de full el voltam veszve. Nehéz ilyen fura gitárzenét játszani, mert ha nem lépsz fel a Budapest Parkban, hiába adod bele a szíved-lelked, sokan csak hobbinak tekintik a zenekarozást, és emiatt könnyű elhinni, hogy nem igazi munka, amit csinálsz.

Főállásban írtál zenét?

Éjjel-nappal azért nem lehet. Inkább arra figyeltünk, hogy ott legyünk azokon a belvárosi helyeken, koncerteken, ahol megismerhetjük azt a réteget, ahová tartozni, és azokat az embereket, akikkel dolgozni szeretnénk. Valahol ez is meló volt. Közben persze buliztunk, de kötelezőnek éreztük, hogy elmenjünk azokra a helyekre, mondjuk, az első KERET-szülinapra, ahol magunkat is meg tudjuk mutatni, és többet megtudunk arról, hogyan kell csinálni egy zenekart.

Azóta rájöttél, mivel akarsz foglalkozni?

Zenével. Deep Glaze-zel, zeneírással, eseményszervezéssel. Ha hívnak valahová színésznek, oda is szívesen megyek.

El tudod képzelni, hogy tíz év múlva menő cégvezetőként már csak a hétvégi sörözésen nosztalgiázz, hogy egyszer zajos gitárzenét játszottál?

Kimondom, mert van róla felvétel: képen vágom magam, ha ez lesz. Szívesen dolgoznék irodában, ha koncertet vagy rendezvényt kell szervezni, de azt nem tudom elképzelni, hogy öltönyben üldögéljek egy üveg irodaházban, és bámuljak ki az Árpád hídra.

Azt mondtátok, a Deep Glaze-zel az útkeresésben tengő fiatalokhoz szeretnétek szólni. Ti is útkeresésben vagytok éppen?

Az elmúlt évben agymenésig tartó filozofálások folytak arról, milyen hangzással, milyen mooddal és image-dzsel folytassuk a zenekart, és mit kezdjünk magunkkal itthon.

És mire jutottatok?

Hogy minél többet játsszunk külföldön. Nincsenek illúzióink, hogy egyik napról a másikra befutunk, de ha csináljuk, akkor működni fog. Most voltunk a hamburgi Reeperbahn showcase fesztiválon, tavaly pedig Oroszországban adtunk négy koncertet. Az érdekes, még nem túltolt helyeket keressük, ahol nincs olyan nyomasztó tülekedés a zenekarok között, mint Angliában, és fogékony a közönség a zenére.

Itthon kevés a lehetőség?

Nem akarom kívülállónak beállítani magunkat, de nem lehet elvárni, hogy angol nyelvű, fura hangokból álló zenével befussunk, mert az emberek vagy nem értik, vagy valami sokkal egyszerűbbre vágynak, amit én viszont teljesen megértek.

Golecász Jorgosz
Golecász Jorgosz
Fotó: Czirják Pál

Hány embernek játszatok itthon?

Három- és hatszáz fő között általában.

Ne viccelj, az nagyon jó ebben a műfajban.

Egyáltalán nem halott ügy itthon játszani. Rá kell feküdni és tovább tágítani ezt a kört. De közben szem előtt tartjuk azt is, hogy bőven van lehetőségünk külföldön megmutatni magunkat. Hatalmas meglepetés volt, hogy Oroszországban mennyire szerették a zenekart. Majdnem megtöltöttük a száz–százötven fős klubokat.

Honnan tudtak rólatok egyáltalán?

A VK-n, az orosz Facebookon promóztuk a koncerteket. Ha fizetsz egy csoport vezetőjének, akkor berakja a számodat, és ott nem a hírfolyamban jelenik meg, hanem minden csoporttaghoz eljut közvetlenül. Samarában a rádió is lejátszotta az egyik dalunkat, és a klubok is promotálták helyben a bulikat. Sokan valószínűleg nem tudták, kik vagyunk, csak azt látták, hogy jön egy külföldi zenekar, és megnéztek kíváncsiságból.

Mennyit kell fizetni az oroszoknak?

Kábé mint egy Facebook-hirdetésnél. 5000 forintért eljut a számod ötezer emberhez. Októberben vissza is megyünk Oroszországba öt koncertre, majd egyre Helsinkibe, ahol egy finn bandával, a Black Metal Racoons-zal lépünk fel. Ők nem black metalt, hanem rockzenét játszanak, pötyögős gitárral és elektronikával. A Banding nevű oldal párosított össze minket, akik segítenek összekötni különböző nemzetiségű zenekarokat. Mi játszunk előttük Finnországban, ők meg előttünk Magyarországon. Ez jó lehetőség, ha van pénzed az utazásra.

A FOMO – Megosztod, és uralkodsz című filmet Hartung Attila rendezte, a szereplők között pedig Golecász Jorgosz és Stohl András mellett László Panna és Sipőcz András is feltűnnek. A zenei aláfestésről olyan zenekarok gondoskodnak, mint a Mary PopKids, a Fran Palermo, a Deep Glaze és a Hősök. Olyan lendülettel kerülünk a főszereplő fiatalok mindennapjaiba – és éjszakáiba –, ahogy magyar filmtől még nem láthattuk.


A Banding egy magyar fejlesztésű applikáció, amely a zenészek szárnyainak bontogatását segíti a világ bármely pontján cserekoncerteken keresztül. A weboldal „matchmaker” funkciója segíti az azonos szintű zenekarokat a kollaborálásban, ami igény szerint többféle is lehet: bookerek összekötésétől kezdve a közös turnén át egy produkcióig válogathatunk a lehetőségek közül.

Zeneileg merre kanyarodik az útkeresésetek? Az első kislemezetek még pszichedelikus rock volt, az új dal, a Monotony inkább elektronikus posztpunk.

Szeretünk érdekes hangokkal operálni. A furcsaságot én általában az elektronikában fedezem fel. Szeretek hangszíneket huzigálni, szintiszőnyeget teregetni, játszani a gépi hangokkal. Azt a beállítást is szeretem a gitárpedálnál, amikor szinte már magától szól, mint egy szintetizátor, se én, se a pedálkészítő nincs benne a hangban, és másvilági hangok bugyognak ki belőle. Jó, ha egy hangzás ad valami pluszt a zenéhez, ha egy szép dallam mellé a gitár érdekes hangzása szül egy kis ellentétet, feszültséget. A sikító gitár is lehet szép.

Mondasz példát?

Egyptian Hip Hopot sokat hallgattam gimisként, ők két-három szintivel, gitárral, basszusgitárral, dobbal játszottak érdekes ütemeket, dallamokat. A Boy Harsher basszusszintivel és dobgéppel hoz létre letisztult elektronikát. Vagy ott van az Arkha operaénekkel, ambient szintivel, de az olyan komor, performansszerű zene, amit nem hallgatnék minden nap.

Akkor te nem pszichedelikus rockon, Doorson, Black Angelsön nőttél fel.

Hát nem. Hallgattam őket is, de sok minden mást is. Kiskorunkban volt egy CD-nk egy török jazz-zenekartól, a Wax Poetictől. Arról egy izgi, elektronikusabb számukra, a Root Groove-ra voltam rákattanva.

És a görög zenére?

A nagypapám kocsijában mindig az szólt, és Dimivel [Topuzidisz Dimitrisz, a Deep Glaze gitárosa – S.T.] régebben játszottunk görög zenekarban: mi voltunk az aláfestő gitár. A görög zenétől mindig jó hangulatba kerülök.

Van görög identitásod?

Van. Gyerekként jártam görög táborba, görög napokra körtáncolni és rágót ragasztgatni az asztalok alá, és görög zenetanárnál tanultam gitározni. Partizán volt a dédnagyapám, a polgárháborúban harcolt a hegyekben, és muszáj volt eljönniük Görögországból. Az ‘50-es években költöztek ide, mert Magyarország befogadó volt, a Népligetnél kaptak munkát és lakást. Több helyre is települtek be akkoriban görögök, Dunaújváros mellett ott van Beloiannisz, ami a mai napig úgy néz ki, mint egy igazi görög falu.

Nem mentek Görögországba a zenekarral? Lefedetlen piac az is.

Már izzítjuk a terveket. Útközben Szerbiában játszanánk, majd Szaloniki, Athén. Szalonikiben van underground élet, és az athéni is egyre izgalmasabb.

És a budapesti?

Az is. Egyre több olyan esemény van, ahol az underground gondolkodású emberek jól érezhetik magukat. Az viszont hatalmas veszteség, hogy bezárták a Kuplungot. Nagyon hiányzik az Akváriumnál kisebb, de az igazi undergroundnál, a Gólyánál vagy Auróránál eggyel nagyobb hely. Szerencsére nyáron sok kis fesztivál van, ahol fel tudunk lépni. Ezek közösség által szervezett, jó hangulatú, szabad fesztiválok, mint a Gólem, az UbikEklektik vagy a Bánkitó. Zenekarok közül a Meteo adott ki most érdekes lemezt, de tök jó a Mayberian Sansküllotts, a Black Bartók és a Dope Calypso is. Elektronikában Laut bírom, aki elkezdett live-ozni, és ez a legjobb dolog, ami történhetett, illetve Christopher Wavert, aki szintén élő elektronikát játszik, a DJ/producerek közül pedig CT Kidobót, aki ütős technókat csinál.


További cikkek