Lokális patronálás: lakástárlatok szentendrei kortársakkal

Mind a hárman több mint húsz éve Szentendrén élünk, szoros barátságban az itteni művészvilággal. Ez a város a legjobb terep arra, hogy képzőművészettel foglalkozzunk – bár ezt sokan mások is teszik. Ennek ellenére évekkel ezelőtt, egy őszi találkozó alkalmával egy kortárs művész arról panaszkodott nekem, hogy abban az évben még semmit sem adott el a munkái közül. Ezen teljesen meghökkentem. Hogyan lehet az, hogy ebben a városban, ahová szinte mindenki azért látogat el, hogy az itteni képzőművészet hangulatából valamit beszippantson, nincs olyan hely, amely kifejezetten csak a helyi művészeket képviseli? Ebből a gondolatból indult el az ötletelés, erre a problémára szerettünk volna valamilyen megoldást találni, de nem akartuk követni a klasszikus galerista felállást. Így arra vállalkoztunk, hogy házhoz visszük a művészetet, és magánlakásokban fogunk tárlatokat rendezni.

Hogyan találtatok ehhez közönséget és lakásokat?

Mi magunk személyesen is sok művészt ismerünk itt, Szentendrén, és olyan baráti körünk van, amelyet szintén valamennyire érdekli a képzőművészet, még ha nincs is kapcsolatban helyi alkotókkal. Így először a saját köreinkben kezdtük. Ezt úgy kell elképzelni, hogy

valaki áthív minket egy vasárnap délutáni baráti beszélgetésre, mi pedig műtárgyakkal érkezünk, és átrendezzük a lakását.

Ilyenkor ott kő kövön nem marad: leszedünk a falakról mindent, és ahol ideális helyet vagy szöget találunk, oda egy szentendrei képet akasztunk. Az évek során kicsiszolódott, hogy mi a lakástárlat legjobb formája.

Mi lett a lakástárlatok tökéletes forgatókönyve?

A lakástárlatokra általában velünk jönnek a képzőművészek, akiknek a képeit bemutatjuk, és gyakran hívunk borászt is. A barátainkon kívül pedig a házigazda is hív vendégeket, így mindig szélesedik a résztvevők köre. Tartottunk már lakástárlatot Budapesten és a Balatonnál is. Ebben a programban fontos a személyes találkozás varázsa. Én úgy csöppentem a lakástárlat szervezőcsapatába, hogy először mint házigazda vettem részt benne. Nálunk akkor három művész is bemutatkozott, és egy művészettörténész beszélgetett velük. Az elmúlt években pedig már csak egy alkotót hívunk. Ennek a típusú eseménynek Találkozás a Mesterrel címet adtuk: ilyenkor személyesen is lehet kérdezni a művésztől. A nyári tárlatainkat a Balatonnál tartjuk egy-egy nyaraló kertjében, ahová több művészt és szobrokat is szoktunk vinni. Ezeken felül van a Szobortárlat című programunk, amit Szentendrén már kétszer megrendeztünk. Ennek keretében hét-nyolc szobrász munkáit mutatjuk be.

Mi alapján választjátok ki, hogy mikor melyik művészt mutatjátok be?

Mivel nem galériaként működünk, ezért nem az a cél, hogy saját művészeink legyenek, akiknek a reputációjáért mi felelünk. Sokkal inkább az a küldetésünk, hogy a teljesség igényére törekedve a Szentendrén élő kortárs képzőművészeket mutassuk be.

Arra törekszünk, hogy az érdeklődők rátaláljanak az alkotókra, és megismerhessék őket, azaz egy gyűjtőpont jöjjön létre.

Működtetünk egy webshopot is, ahol különböző témákba és technikai minőségekbe sorolva lehet válogatni a művek között. Ezen a felületen keresztül tágítjuk a perspektívánkat, és nem lokális, fiatal művészeket is szerepeltetünk.

Furcsa módon valóban hiány itt Szentendrén a vállalkozásunk, az, hogy kizárólag az itt élő alkotókra összpontosítsunk, és kizárólag számukra adjunk terepet bemutatkozásra és értékesítésre is. Nagyszerű művészeti intézmények működnek a városban, de mindegyiknek van más célja, feladata is a helyi művészet prezentálása mellett. Ezt vettük mi kézbe, és ezért bővítettük ki a tevékenységi körünket a programok szervezésén túl is.

Az ötleteitekkel valóban lebontjátok a falakat. Egy nagyon közvetlen közeget teremtetek meg, amire – valljuk be – sokaknak szüksége van, ha kortárs művekről beszélünk.

Azért is csatlakozunk a nagy városi fesztiválok programjaihoz, hogy minél nagyobb közönséget érhessünk el. Például tartottunk már nyitott lakástárlatot az önkormányzat vendégházában: a rendezvény ideje alatt bárki bemehetett, és megérezhette, hogy milyen kortárs műtárgyakkal együtt élni, hogy mennyivel különlegesebb egy ilyen enteriőr. Még a fürdőszobába is tettünk képeket, hogy minél inkább ledöntsük a tabukat. Ehhez hasonlóan a közvetlen kapcsolat megteremtése vezérelt minket a Művésztea programjaink megvalósításakor. Ennek helyszíne a szentendrei polgármester irodája, ahová kéthavonta egy-egy művészt hívunk meg, hogy a város vezetésével kialakulhasson egy párbeszéd. A nagyközönség számára pedig kirakattárlatokat és képzőművészeti szabadegyetem-sorozatot is szerveztünk már együttműködve a Ferenczy Múzeummal.

Ennek a komplex programhálónak és a lakástárlatnak is az egyik legfontosabb pillére az edukáció.

A motivációnk pedig a potenciális műtárgyvásárlók vagy gyűjtők edukálását is jelenti. El kell érnünk a programjainkkal azt, hogy az emberek merjenek ránézni egy képre, és merjék hagyni, hogy a az hasson rájuk. A legtöbben nem is mernek arra gondolni, hogy műtárgyat vásároljanak, mert még mindig az a képzet áll fenn, hogy ez egy szűk réteg kiváltsága. Pedig egy wellnesshétvége áráért is lehet kiváló műtárgyat vásárolni, csak ez nincs benne a köztudatban. Ha egy kortárs művet nézünk, még mindig az az első kérdésünk, hogy „szerinted ez jó?” ahelyett, hogy azon gondolkodnánk el, hogy „ez tetszik nekem?”.

Nem kell feltétlenül bírálni és ítéletet mondani egy műről. A lényeg mindig az, hogy számunkra mit jelent, hogy tudunk-e kötődni hozzá.

Volt olyan résztvevőtök, aki általatok szeretett bele egy kortárs műalkotásba?

Igen, többen is vannak, de talán a legfontosabb, hogy lett egy főtámogatónk is, akit teljesen beszippantott a művészet világa. Vele egy barátunkon keresztül ismerkedtünk meg az egyik szobortárlatunk során. Korábban nem volt kapcsolata a művészeti közeggel, de általunk rálépett erre az útra, és azóta nagyon sok mindent köszönhetünk neki – többek között azt is, hogy nyithattunk egy kis bemutatótermet.

Nektek egyébként milyen kötődésetek van a művészethez?

Engem teljesen a lakástárlat fertőzött meg. Eredendően közgazdász vagyok, de mióta csatlakoztam ehhez a csapathoz, elvégeztem egy művészetmanager-képzést, és dolgoztam azóta kortárs galériában is.

Mint elnök szerepelek a lakástárlat csapatában. Huszonöt éve élek Szentendrén, és családi vállalkozásban működtetünk egy művészkellék-, és képkeretműhelyt, így az évek során a legtöbb képzőművésszel személyesen ismerkedhettem meg.

Én a férjemen keresztül ismertem meg a szentendrei képzőművészetet. Budapestről költöztem én is ide, és nagyon megtetszett az élő művészettel való együttélés. Erről szól az egyik szlogenünk, miszerint „Művészet nélkül üres az otthonunk”. Azóta már tudatosan is megfigyelem az egyes otthonokban, hogy ahol nincs valamilyen műtárgy – és egy kutya –, ott hiányérzet keletkezik.

Mire készültök idén, ha újra lehet nyitni és programokat szervezni?

Szó szerint kinyitni a bemutatóterem ajtaját. De az elmúlt időszakban tudatosan aktivizáltuk a virtuális jelenlétünket is, így amíg nincsenek lakástárlatok, itt próbáljuk tartani a kapcsolatot a közönségünkkel, valamint ezen keresztül biztosítunk lehetőségeket a szentendrei képzőművészek számára.

A weboldalatok érdekessége, hogy a kortársakat bemutató szekció mellett megtalálható rajta egy gyűjtemény is, amiben a szentendrei klasszikus modern alkotókat láthatjuk. Miért tartjátok fontosnak az előképek bemutatását?

Ez is az edukáció része. Szeretnénk a leginformatívabbak lenni a szentendrei művészet témájában és ehhez egy összefogott gyűjteményt közzétenni. Így a kortársak mellett Vajda Lajosról, Anna Margitról vagy Barcsay Jenőről is lehet olvasni.

Az első lakástárlatokon volt, hogy vittünk műveket egy klasszikusnak nevezhető szentendrei alkotótól, egy aktív kortárstól és egy pályakezdő vagy tanuló művésztől egyaránt. Szeretnénk így is összekötni legalább gondolatban a művész generációkat.

A szentendrei művészetről bőven van mit megmutatnunk. Ez a közeg egyszerűen beszippant: ha az ember kiengedi a csápjait, akkor nem lehet ellenállni.