Rutáját ki-ki különbséggel viselheti – Beszámoló a Tulipán & zsálya – Kertek, korok, népművészet című kiállításról

Az ismert távol-keleti mondás szerint, aki egész életében boldog akar lenni, fogjon kertészkedésbe. Talán Shakespeare Opheliája is ezért fordult utolsó napjaiban a virágok felé? Nem tudhatjuk, azonban a negyedik felvonásban általa citált versikékből világosan kiderül, hogy az egyes növények minden korban mély szimbolikus jelentést hordoztak. A Hagyományok Házában megtekinthető, évszázadokon átívelő Tulipán & zsálya kiállítás nem botanikai, még csak nem is képzőművészeti, hanem sokkal inkább kultúrtörténeti jellegű, ugyanakkor valódi virágoskerthez méltón üdít és gyönyörködtet.

Aktuálisabb nem is lehetne a téma: manapság újra a köztudatban vannak a növények.

Az ökológiai válságnak és a digitalizációnak az emberi pszichére gyakorolt folyamatos nyomásával párhuzamosan megszületett bennünk az igény, hogy új alapokra helyezzük kapcsolatunkat az élővilággal.

Vannak, akik egyenesen egy új, plantropocén korszakot emlegetnek, amelyben az alá-fölé rendelt viszony fokozatosan átalakul ember és növény között. Mielőtt azonban nekiállnánk feltérképezni az új elméletek szerteágazó rizómáit, érdemes megvizsgálni, hogy az egyes korokban milyen valós vagy szimbolikus szerepeket tulajdonítottak a növényeknek.

Mentális terek

Fontos lehet vajon egy gyógynövénytartó vagy patikaedény esetében az esztétikum? Ez a gondolatmenet messzire vezet: Európában a tudatos odaforduláson alapuló ember-növény kapcsolat gyökereit a kolostorkertekben kell keresnünk. A 9. századból származó Sankt Gallen-i alaprajz világosan megmutatja, hogy a kolostorlakók számára kialakított eszményi rendben milyen fontos szerep jutott a kertnek, illetve a kert növényeinek. Ekkorra már bizonyítottan jelentősége volt a virágszimbolikának (pl. kamilla-alázat, levendula-bűnbánat), és felismerték az egyes illóolajok emberi szervezetre gyakorolt hatását is. A kiállítás tehát azzal az alapvetéssel indul, hogy az ország első ismert kertjei, ahol a strukturált kertformálás és a növényi szimbolika megjelent, a kolostorkertek voltak. „Leveleik a népek gyógyulására szolgálnak” – írja a Jelenések könyve a mennyei Jeruzsálem fáiról, így nem véletlen, hogy amikor a kertről beszélünk, akkor a téma egyik legfontosabb, legizgalmasabb aspektusa az éltető, gyógyító kert. Ráadásul maguknak a monostoroknak, a szerzetesi életnek a metaforája is volt ez egyben, hiszen a szerzetesek a fizikai jólléten túl a lelki szükségletekre szintén nagy súlyt helyeztek, éppen ezért gyógynövényeket, sőt esetenként dísznövényeket ugyancsak termesztettek az élelmezésre szolgáló „hasznos” konyhakerti növények mellett. Amikor tehát a fedeles gyógynövénytartón levendulamotívumot vagy a habán patikaedényen kamillát látunk, az túlmutat a dekoratív funkción, és az alázatot, a gyógyulást, a megtisztulást szimbolizálja számunkra. A kolostorkertek építői és gondozói mai szóval élve holisztikusan szemlélték az embert: felfogásuk szerint a betegség sosem csupán egy adott tünetegyüttes, hanem egyben lelki törés, disszonancia vagy probléma, amelyet kezelni kell, mert ez hozhatja meg végül a gyógyulást.

A kiállítás egyik fontos kérdése, amelyet feltesz a látogatónak, hogy vajon létezhet-e gyógyító múzeum.

A kulcs talán abban rejlik, hogy a kert mindig mentális tér is egyben. Ezt a gondolatmenetet követve természetesen akár a múzeum is lehet gyógyító, erre nagyon jó példa pont a jelen kiállítás. Túl a konkrét, mérhető fizikai jelenségeken, miszerint a műalkotások szemlélése csökkentheti a pulzusszámot és a szisztolés vérnyomást, valamint oldhatja a szorongást, az is fontos, hogy a szemlélő ilyenkor kikerül a megszokott logocentrikus, szövegközpontú, nyelven alapuló rendszerből. Az alkotás nem szavakon keresztül szól hozzá, így az ember a kiállításlátogatás során kapcsolatba kerülhet saját mélyebb rétegeivel. Ezt a hatást csak erősíti, ha a kiállítás több érzékszervre hat, ami a Tulipán & zsálya esetében maradéktalanul megvalósul. A szemünkkel befogadható, fülünkkel meghallgatható, illetve a megérinthető, taktilis elemeken túl ugyanis időről időre finom illat csapja meg az orrunkat. Márpedig a szaglás az egyetlen olyan érzékszervünk, amely közvetlen idegi úton kapcsolódik az érzelmekért felelős limbikus rendszerhez. Hogy milyen illatokat érzünk egészen pontosan? Halhatatlanság, lelki béke, hűség és bölcsesség: kitalálják a hozzájuk kapcsolódó fogalmak alapján, mely növények illóolajáról van szó? Elárulom: citromfű, rozmaring és levendula. Ezt a keveréket érezhetik a kiállításon a látogatók, azonban azt, hogy a kiállítótéren belül pontosan hol van elrejtve az illatok forrása, már fedezze fel ki-ki maga. Annyit segítek, hogy nem az orrhoz, hanem egy másik érzékszervhez köthető a megoldás.

Újragondolt hagyományok

„Kikelet a lány, virág a szerelem” – a kiállítás két címadó virága, a tulipán és a zsálya úgy is értelmezhető, mint a szépség és az erény szimbóluma: a tárlaton bemutatott női ruhák és fejfedők virágmotívumai nem csupán cifra díszítőelemek, hanem a néphagyomány szerves részei, amelyek a földi szépségben rejlő isteni jelleget hivatottak megjeleníteni. A kiállítás kiemelt figyelmet szentel két nagy hatású tájegység, a kalocsai, illetve a matyó régió hímzéseinek. A mezőkövesdi matyó hímzés egyik éke a tulipán, illetve a lányok kelengyésládáját is gyakran díszítették ezzel a motívummal. A palócoknál a stafírung rózsás ládába került, hiszen ez a virág mindig is szoros kapcsolatban állt a női princípiummal. Ugyanez elmondható a szúfi misztika rózsájáról: a török kertek elmaradhatatlan virága a hazai fafaragás, fazekasság és kerámiaművészet kedvelt motívuma is lett egyben, olyan más, szintén perzsa–török közvetítéssel érkező motívumokkal együtt, amilyen például a gránátalma. A mai kor iparművészei előszeretettel nyúlnak vissza ezekhez a kecses, nőies mintákhoz, jó példa erre a kiállításon látható, Édenkert fantázianevű ékszerszett (Kiss Limpár Éva keze munkája), melynek ihletője egy úrihímzéses abrosz volt. Hasonló szemlélettel készült Pleszkán Orsolya festett ékszerszettje is: ő egy falitéka motívumait gondolta újra.

„Oly fehér a szemfedél, virággal van tele” – mondja Ophelia a Hamlet negyedik felvonásában.

Valóban, a néphagyományban a virágmotívumok végigkísérték az emberélet állomásait, a keresztelőtől az esküvőn át a ravatalig.

A kiállítás anyaga erről is tanúskodik. Az oltárterítőkre hímzett minták például ötvözik a népi hímzés kedvelt elemeit a keresztény szimbolikával, így gyakran megjelenik rajtuk a szőlőfürt és a kalász, de ugyanúgy a rózsa és a gránátalma is. A növények között az örökzöldeknek mindig kiemelten fontos szimbolikája volt, az esküvőkön nem véletlenül játszott főszerepet a mirtusz, a temetkezéseknél pedig a tiszafa vagy a rozmaring. Ophelia virágai a Hamletben például így értelmezhetők: rozmaring a halott apa emlékére, ibolya, a szeretteinkre való emlékezés jegyében, ánizskapor és galambvirág a hűtlenség, a csalfaság kifejezésére, és végül ruta, a szenvedés és a bűnbánat jelképe. Érdekesség, hogy az angol folklórban szintén két neve van: „rue” és „herb of grace”, azaz magyarul irgalomfű. Régen gallyaival hintették a templomokban a szenteltvizet, az angoloknál azonban a házasságtörés egyik szimbóluma is volt, ezért mondja Ophelia a királynénak címezve, hogy „ön a rutáját egy kis különbséggel viselheti”. Ezzel arra is utal, hogy mindenkinek megvan a maga megbánnivalója, és a jóvátétel gyakran túlmutat az emberi élet keretein.

„Adok virágot Istennek, virágot a Máriának” – így szól a cigány hallgató (tradicionális ének), melyet a kiállítás fali szövegében is idéznek. Az elzárt kert, a hortus conclusus Szűz Mária egyik középkori elnevezése, így nem véletlen, hogy a kiállítás egyik installációja pont az ő alakját idézi meg a Romani Design művészeinek közreműködésével. Érdekesség, hogy a roma közösségek hitéletének egyik központjában, a csatkai zarándokhelyen 2003 óta úgynevezett cigánykápolna várja a híveket, akik gyakran különböző ajándékokkal (ékszerekkel, virágokkal) fejezik ki tiszteletüket. A kiállítótérben erre utal maga a mű, vagyis az oltárszerűen kialakított, textilvirágokkal díszített installáció, amely a maga hagyományba ágyazottságával akár párhuzamba állítható a tárlat másik nagy méretű alkotásával, a Hortus Feminae 3D nyomtatott, modern technikával létrehozott „próbababájával”. Egy növényi gyökérszövetekből növesztett ruháról van szó tulajdonképpen, amely egy eredeti matyó viselet kortárs rekonstrukciója természetes anyagokból, de a legmodernebb technikával, radikálisan új elgondolásban. Ez a ruha nem holt anyag, hanem ha úgy tetszik, élő szövet, hiszen ahogy a hagyomány is aktualizálható és újragondolható, úgy a biológiai folyamat is irányítható, a puszta növényi struktúra művészi kifejezőerővel ruházható fel.

Ez a ruha él és változik, folyamatosan hat rá a saját környezete.

Rendkívül izgalmas határmezsgyén járunk, ahol az iparművészet a természettudománnyal, a kézművesség a digitális technológiával találkozik és keveredik. A kiállítás ezzel körbeért: ígéretéhez híven végigvezetett bennünket a kert különböző aspektusain, bepillantást engedett a virágszimbolika rejtelmeibe, megmutatta a különböző korok iparművészetének és népi hagyományának tárgyi emlékeit. A látogatónak más dolga nem maradt, mint fejben elrendezni ezt a hatalmas gyűjteményes anyagot, és megérteni azt, milyen új helyet foglalhat el életünkben a kert, milyen szerepet szánunk a jövőben a növényeknek. A kiállítás ráadásul ebben is segítséget nyújt: a jegyhez kapott kis zacskó virágmagot elvetve magunk is megtapasztalhatjuk, milyen az, amikor voltaire-i értelemben műveljük kertjeinket…