„Csak játsszunk a nyelvvel” – interjú Lovász Andreával, a Móra Könyvkiadó főszerkesztőjével

A kötet célja, hogy egy helyre gyűjtse azokat a szövegeket, amelyekkel már egészen pici korban lehet játszani, mondókázni, énekelni, és közben megszerettetni a gyerekkel a nyelvet és a könyveket. A legkisebbeknek szóló mondókák és gyermekversek sokkal többet jelentenek egyszerű játéknál: a ritmus, az ismétlődés és a közös játék egyszerre teremthet biztonságot, segítheti a fejlődést, és közvetítheti a gyermek számára az anyanyelv zenéjét. A Békabölcső ötlete eredetileg tőled származott. Milyen hiányra szerettél volna választ adni?

Az ötlet Bereczkiné Záluszki Annától, az ELTE Tanítóképzőjének oktatójától érkezett. Azt mondta, nagyon hiányzik a felsőoktatásban egy olyan összefoglaló gyűjtemény, amely felkészíti azokat a hallgatókat, akik később bölcsődében fognak dolgozni. Tovább erősítette a szerkesztői szándékot, hogy a mai szülők közül nagyon sokan nem tudják, mennyi mindent lehet egy egészen pici, akár nullaéves gyerekkel játszani, mondogatni. Ezért az is cél volt, hogy számos régi és új mondóka, vers egy helyen legyen. Azt viszont nem szerettem volna, hogy ezek a szövegek elijesszék a mai szülőket, akik jogosan mondhatják, hogy egy kétszáz éves mondókával nem tudnak mit kezdeni. A kortárs költészetben is lehet találni hasonló verseket, amelyekhez ugyanúgy funkció rendelhető, mint a régebbiekhez, tehát egy kötetbe szerkesztettem azokat. De ha egyetlen célt kellene megfogalmaznom, akkor azt mondanám, a Békabölcső legfőbb szándéka, hogy a szövegek által a gyerekek belenőjenek az anyanyelvbe.

Milyen szempontok alapján döntött arról, hogy melyik szöveg kerüljön be? Mekkora válogatómunka előzte meg a kötetet?

A könyv alapszerkezete a folklór elnevezéseit követi, vagyis a versek funkciók szerint vannak csoportosítva. Vannak például dajkarímek, amelyeken belül az altatóktól kezdve a csiklandókon, tenyércirógatókon, csipkedőkön, láblógatókon, sétáltatókon át a fürdetőkig, etetőkig nagyon sokféle típus megtalálható. A népköltészetben ezeknek megvannak az alapszövegei, például a Lóg a lába, lóga vagy a Töröm, töröm a mákot. A kortárs költészetben viszont sokkal kevesebb ilyen, konkrét funkcióhoz kötődő mű van. Ezért nagyon hosszú kutató- és keresőmunka volt megtalálni azt a verset, amelyik az adott funkcióhoz illik. Fürdetőversként, mondókaként ugyanúgy remek egy Szabó T. Anna-, Varró Dániel- vagy Weöres Sándor-vers, mint egy népköltészeti mű.

A „Békabölcső” antológia ajánlója

A mondókákhoz általában valamilyen mozgás is társul. Miért fontos, hogy a verbalitás mellett a nonverbális játék is megjelenjen?

Már régóta tudjuk, hogy a mozgásfejlődés és az érzelmi, értelmi fejlődés összefügg.

Tudjuk, hogy a mozgásfejlődés és a beszédfejlődés között is van kapcsolat, hiszen ezek a folyamatok erősítik egymást.

A fejlesztő szerepe mellett a mozgásos játék a szülő-gyerek kapcsolatot is erősíti, hiszen együtt vannak egy közös tevékenységben, kapcsolódnak egy biztonságos, védett közegben, ők ketten. Jó lenne, ha úgy nőne fel minden gyerek, hogy azt érzi, szerető környezetben van, figyelnek rá, játszanak vele, és így lehetnek olyan gyökerei, amelyekhez később visszanyúlhat. A mozgással, adott mozdulatsorokkal ez az élmény, ez a fajta „világtanulás” csak erősödhet. Az fontos, hogy szándékosan nincs leírva egyik mondókánál sem, hogy pontosan milyen mozdulatokat „kell” hozzá csinálni, inkább arra biztatnám a szülőket, hogy legyenek leleményesek, találják ki a saját játékukat.

Mi történik akkor, amikor egy egészen pici baba még semmit sem ért abból, amit mondunk neki? Miért fontos hathetesen vagy akár néhány hónaposan mondókázni hozzá?

Nem az a cél, hogy a gyerek értse, neki a zenét kell hallania, a ritmust, az anyanyelv dallamát. Az élmény a fontos, elsősorban az együttlét, a játék, a ritmus és az ismétlődés, utóbbi különösen, hiszen biztonságérzetet ad.

Kisgyermekkorban, amikor mondókázunk, verset mondunk, a ritmus prioritást élvez a jelentéssel szemben.

Az sem baj, ha az adott versben furcsa helyen vannak a sortörések vagy a szótörések, a gyereknek nem kell feltétlenül értenie a szöveget. Az is jó, ha a gyerek félrehallja a szöveget, a cél az, hogy hallja a nyelv zenéjét, és kreatívan nyúljon hozzá. Azt hallja meg belőle, ami neki fontos.

Filozófusként hogyan fogalmaznád meg, mi történik valójában, amikor beszélünk egy még alig értő kisgyerekhez?

Filozófus nem vagyok. De annyit tudhatunk, hogy amikor megszületik, a gyerek tanulni kezdi ezt a világot. Ideális esetben szerető felnőttek veszik körül, akik figyelnek rá, és megmutatják neki. A nyelvvel, a megnevezéssel folyamatosan világértelmezést kínálunk; ő a nyelven keresztül nő bele a világba, és éppen abba a világba is, abba a szociokulturális közegbe is, ahová született. Tulajdonképpen „ráolvasok” a világra. Amit kimondok, megteremtem, ha úgy tetszik, nyelvmágia ez. És ha képekben, metaforákban beszélünk a gyerekhez, a konkrét, fizikai paraméterein túlmutató területek is megnyílnak számára ‒ mi ez, ha nem varázslat.

Ha a nyelv és a ritmus ilyen fontos szerepet tölt be, akkor felmerül a kérdés: miért éppen könyv formájában érdemes mindezt átadni? Miben más egy könyv, mint egy hangoskönyv, egy mese vagy akár egy digitális tartalom?

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a könyv nem csak arra való, hogy valamit megtanuljunk belőle. Természetesen ez az információszerzés egyik lehetősége is, de a gyerekkönyveknél az esztétikai nevelés legalább ennyire fontos.

Nagyon fontos, hogy milyen a könyv, mennyire jó kézbe venni, milyenek a színei, milyen az illata, milyen a formája.

Ebbe is bele lehet nevelődni. Egy kétéves gyereknek oda lehet adni a Békabölcsőt, ő egyszerűen csak lapozgatni fog, és gyönyörködik benne. Kismarty-Lechner Zita tervezte és rajzolta végig az egész könyvet, és elképesztően szép képeket készített hozzá. A gyerekek imádják, mert egy színpompás mesevilág nyílik meg előttük. Lehet a gyerekeket arra nevelni, hogy megszeressék a könyvet.

A Móra Könyvkiadó főszerkesztőjeként hogyan látod az ifjúsági irodalom helyzetét? Mennyire nehéz ma versenyezni a gyerekeknek készülő egyéb médiatartalmakkal?

Nem akarunk versenyezni. Úgy gondolom, hogy az irodalom mindettől függetlenül működik. Továbbra is készülnek festmények, szobrok, zeneművek, új zenekarok jelennek meg, új színházi előadások és mozifilmek születnek. A művészeti ágak, köszönik szépen, jól vannak. Szerencsére van is egy réteg, akit ez érdekel, és aki továbbra is keresi ezeket. Nekünk kiadóként nagy a felelősségünk, mert gyerekeket szeretnénk arra nevelni, hogy ez fontos legyen nekik, legalább annyira fontos legyen az irodalom, mint a kultúra más területei. Ez sokkal inkább olvasáspedagógiai, illetve olvasásszociológiai feladat.

Miközben a gyerekek egyre több digitális tartalommal találkoznak, a szülők mintha tudatosabban keresnék a könyveket. Hogyan látod ezt a kettősséget?

Kisgyerekkorban nincs nagy baj. Nyolc-kilenc éves korig még szeretnek a gyerekek könyvet lapozgatni, olvasni. Tény, hogy az olvasást választott szabadidős tevékenységként művelők száma egyre zsugorodik, ugyanakkor azt is el merném mondani, hogy a mai szülők egy része sokkal tudatosabb: figyelnek a gyerekre, és sokkal inkább fontosnak tartják, hogy könyv legyen körülötte. Az már szociológiai kérdés, hogy kik azok a gyerekek, akiknek a szülei ezt meg is engedhetik maguknak. A mélyszegénységben, hátrányos helyzetben élő gyerekek számára a könyv használata, birtoklása nem magától értetődő lehetőség.

A Békabölcső egyik üzenete lehet az is, hogy az olvasás és a nyelv szeretetének átadását nem akkor kell elkezdeni, amikor a gyerek már megtanul olvasni.

Igen, ez már egészen pici korban elkezdődik. A mondókázás, a közös játék mind olyan élményeket adhat, amelyek később is megmaradnak. A legfontosabb talán az, hogy ne akarjunk semmit megtanítani. „Csak” játsszunk a nyelvvel, mondjunk mondókát, dudorásszunk, találjunk ki hozzá mozdulatokat, ismételjük sokszor, nevessünk, legyünk együtt ‒ és közben a gyerek belenő a világba és az anyanyelvébe is.