Fény és árnyék – Pataki Ferenc munkásságáról olvasható képzőművészeti tanulmány a Kortárs friss lapszámában

Imaginárius – elképzelt, képzeletbeli, képzetes, képletes –, mondja kiállításáról a 85. születésnapját június 17-én ünneplő Pataki Ferenc festőművész, aki a „kisképző”, majd a Magyar Képzőművészeti Főiskola elvégzése óta, a ’60-as évek végétől napjainkig nem akármilyen csatárként játszik-passzol a nemzeti alkotópályán.

Mondhatom, kivételes ember ő, olyan alkotó, aki kalligrafikus gesztusaival még őriz valami kézműves igényességet, türelmes érzelmességet, eltitkolt, de feltárt misztériumot a megállíthatatlan idő örök jelenében.

Tetteiben céltudatosan gyakorolja a dolgok iránti lelassított odafigyelését, okosan és odaadóan merítkezik meg az élet érzéki jelenségeiben.

Ugyanakkor mégis a mában él, a mai mában, egyáltalán nem elzárkózva a tradíciók és a modernitások kihívásaitól.

[…] De mi a képzetes és mi a valóságos abban, amit csak a jelenben élhetünk át? Csak a jelenben – mondom, hangsúlyozom –, mert minden pillanatban emlékmagokká alakítjuk, tömörítjük történéseinket; mintha olyan földbe ültetnénk, temetnénk szemterméseinket, amelyek azután ezerszer és ezerszer is kikelhetnek, ezer és ezer árnyalatban, alakban, variációban feléledhetnek illanékony képzetté téve mindent és mindazt, ami egykor valóságos és kézzelfogható volt számunkra. „A múlt [folyton-folyvást] ráharap a jövőre” – mondja Henri Bergson, miáltal valami furcsa, megfoghatatlan időgép játékszereivé válnánk. Valami olyan örök, mindig más, „minden ugyanaz másképpen” (ef Zámbó István) jelenben élünk, amelyet csak a körülöttünk lévő élő és élettelen tárgyak hitelesítenek. Olyan tárgyak, amelyeken ha kevésbé érzékelhetően is, de azért szintén meglátszik az idő lenyomata. Ők igazolják a jelenlétünket, de amely mintha csak elképzelt, képzeletbeli, képzetes, képletes lenne.

[…] Ha szétszálazzuk, majd újracsoportosítjuk a mintegy negyven festményből álló, 2002 és 2026 között keletkező képkontingens színeit, motívumait és kompozícióit, akkor jószerivel a már említett két alapegységen túl – úgymint szentségesség és drámaiság, vagy másképpen fogalmazva égi és földi geometria, s úgy is, mint a Giotto di Bondone-i és az Anthony van Dyke-i, valamint a rembrandti színhasználat érzékelhetőségének kontrasztja – hat szekvenciára bonthatjuk a tárlat egészét. Bár

az összes mű főszereplője a fény és az árnyék, tudniillik Pataki Ferenc fénykutató

– ahogy egyik képének hátoldalán kézzel írva meg is nevezi önmagát – folyvást ebből a nézőpontból festi-fogalmazza imaginárius témáinak egyszerre érzéki és filozofikus mondanivalóját.

Így nem véletlen, hogy táblaképeinek első csoportjában olyan homokkal elkevert plasztikus és freskószerűen pasztelles giottói színerőket mozgat meg, amelyek szabályos háromszögek, négyzetek, ritkán körcikkek kaleidoszkópszerű rendszereként finoman visszasugározzák és üde visszafogottsággal felragyogtatják a korábban elnyelt, itatóspapírként felszippantott szeretetteljes szent fény hajdan élénk tónusait, valamint annak harmonikus és derűs, geometrikusan elvont életmintázatait, illetve aranyarányait. A művész

rózsaszínjeit látva egyértelművé válik számunkra, hogy nem a giccs, hanem mindig a szakralitás szivárványszínkörének „eszmei” fókuszában állunk.

Sinkó István képzőművész, művészeti író jegyzi meg egy írásában, hogy „Pataki festészete magán viseli a hely szellemét, az alföldi paraszti kultúra, a szegedi városi kultúra elemeit. Ugyanakkor kitekintő jellegű, tételeket fogalmazó, a világ jelenségeire reflektáló művészet a Pataki Ferenc-életmű. A földi-égi hajlék egyaránt adózik a vidéki lakhely, a parasztház struktúrájának, s kitekint egy szimbolikus, szakrális térbe is.” Lásd A Nap háza; A Világ ablakomból; Napsugaras orom; és a Fénykor című
festményeket!

A munkák második rendjét azok az ellentétekkel és feszültségekkel teli művek alkotják, amelyeknek mértani algoritmusait a gesztusértékű pozdorja- és vászonfelületekkel feleselő, szabálytalanul szabályos trapézok, háromszögek, diagonálisok, valamint vonalhálók, illetve azok a fémes-ikonikus és rembrandti, s esetenként élénkebb színek kontrasztjai teremtik meg, amelyek a szent és a profán küzdelmét életszerűen dramatizálják. Lásd például a Napút; Fényharc; Nehéz helyzet; Aranyvasárnap; Világosság és sötétség; Föld alatt, fölött; Építmény; és a Művésztelep holdvilágnál című műveket! Ezeknél a munkáknál a fény inkább dereng, törik és tükröződik, nem
sugárzik.

A festmények harmadik szekvenciájában – itt jelzésként mindössze két képről van szó – a sötét, fekete árnyalatok gesztusmélységéből úgy villannak elő „a minden egész eltörött” életérzés égő, eleven szín-duktusai, mint lehunyt szemhéj mögött az úszó utóképek szaggatott szivárvány-káprázatai, véletlenszerű halmazai. Lásd az Éjszaka I–II. képpárját!

A művek negyedik, talán legnépesebb, legbeszédesebb csoportját azok az életszagú, emlékkeltő és valóságfeltáró festmények alkotják, amelyeknek egyszerre szilárd és visszatérő, elvont és konkrét elemei olyan geometriahalmazokat, valamint foltszerű, illetve vonalzó mentén húzott, vésett, karcolt vagy szabad kézzel rajzolt szaggatott egyenesekből álló vonalháló gesztusokat tartalmaznak, amelyek személyes, s ezáltal fájdalmasan szuggesztív, drámai feszültségekkel telítettek.

[…] Az ötödik és hatodik csoportot a fúziós munkák alkotják.

Az egyikben – ha a tiszta geometriát és a színhasználatot nézzük – megint csak a szabályos négyzetek és háromszögek válnak a képek uralkodó motívumaivá, amelyek a tökéletes arányok és a giottói, valamint a van Dyke-i színskálák összeolvadásában egyesülnek valamiféle szent struktúra kifejeződéseként. Itt a művek egyik részében a mértani formákba foglalt festett plasztikus gesztusokat a pozdorjafelületek adott, de véletlenszerű felületi izgalmai helyettesítik. Lásd a Vaskor; Házunkból az Ég; Vízöntő, valamint az Ahogy fent, úgy lent és a Nagy ciklus című
festményeket!

A másikban a kaotikus rend szellemében a szabálytalanul szabályos trapézok, háromszögek, diagonálisok és vonalhálók, a sötét és/vagy színes szaggatott, illetve halmaz- és véletlenszerű kézjegyek a geometria és a gesztus fúziójaként egyesülnek. Lásd a Képen belül és a Fénytörés, illetve a Nyitány című festményeket!

A tanulmány a Kortárs folyóirat friss lapszámában a 31. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában, a Magyar Napló Könyvesboltban és a Ludwig Múzeum shopjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.