Úton az utópia felé – Kritika Győri Aliz Hanitkai álmok című meseregényéről

A Cerkabella Kiadó Hanitkai álmok című meseregénye egy dupla debütkötet, amelyen keresztül a szerzővel, Győri Alizzal és az illusztrátorral, Száler Tímeával is először találkozhatott az olvasóközönség. A kötet izgalmas és újító vállalásait a szakmai közeg sem hagyta figyelmen kívül, hiszen a szerzőpáros 2026-ban elnyerte a HUBBY Magyar Gyerekkönyv Fórum elsőkönyveseknek járó Év Gyerekkönyve díját, valamint a projekt a 2024-es Aranyvackor pályázat különdíjában is részesült.

A szöveg és a képek egymást jól kiegészítve keltenek életre egy olyan különleges világot, amely a műfaj terjedelmi korlátai ellenére rendkívül sűrű és szerteágazó mind az előzményeket és a történetvezetést, a hangulatkeltő elemeket, mind pedig a karaktereket illetően. A Hanitkai Királyság azonban messze nem egy idealizált alternatív világ: oldalról oldalra lepleződik le ennek az államformának a szemfényvesztése, egyre jobban kihangosítva a hanitkai polgárok – nem utolsósorban pedig az olvasók – rejtett gondolatait is, miszerint társadalmuk működésmódja igenis megkérdőjelezhető, néhol kifejezetten diszfunkcionális, kezdve onnan, hogy „nagyon sok adót kell fizetni”, egészen Péter király személyéig, aki „teljesen alkalmatlan volt egy ország vezetésére”.

Színház az egész világ

Minden viszontagsága ellenére Hanitka egy gondosan felépített birodalom. Lakosai a hétköznapi emberek életét élik: ki-ki iskolaigazgatóként, királyi főkönyvelőként vagy főépítészként, mogorva könyvtárosként, hókotróként vagy Hanitka legjobb pizzaszakácsaként ténykedik nap mint nap. Akad azonban egy szakterület, amelynek dolgozói kiemelt foglalkoztatottságnak örvendenek a királyságon belül: színészből, rendezőből, díszlettervezőből, színpadmesterből, kellékesből és jelmeztervezőből ugyanis sosem elég. E szakmák rendkívüli keresettségét egy nyílt titkon alapuló közös rítus magyarázza, miszerint

a birodalom lakói mindennap pontban négy órakor összegyűlnek, és együtt nézik meg, miként elevenedik meg a színpadon a királylány, Lili álma.

Ez a rendkívüli szokás egy ígéretből nőtte ki magát, amelyet Péter király tett felesége halála előtt, miszerint kislányuk minden álmát valóra fogja váltani. A délutáni álomceremóniák kiindulópontja tehát az ígéret literalizálása: ettől a pillanattól fogva a király a szó szoros értelmében próbál hű maradni felesége utolsó kívánságához, és mindenkire kiterjedő nemzeti kötelességnek tekinti, hogy Lili álmait valóra váltsák. Hanitka polgárai pedig fejvesztés terhe mellett ígéretet tesznek arra vonatkozóan, hogy soha, semmilyen körülmények között nem fedik fel a királylány előtt az igazságot. Lili tehát minden reggel elmeséli éjszakai álmát, Hanitka népe pedig egész nap azon fáradozik, hogy valóra váltsa azt, kezdve a focimeccset játszó halaktól a meghosszabbított nyári szüneten át egészen a gólyának öltözött sárkányokig.

Nem könnyű megnevezni a könyv fókuszát, hiszen – mint azt majd a későbbiekben jól láthatjuk – meglehetősen szerteágazó kérdéseket feszeget ez a meseregény, amelynek a színházi élet bemutatása azonban egyértelműen fontos, folyamatosan visszatérő, egyszersmind edukatív és szórakoztató célt szolgáló eleme.

A napi rutint képző előadások és a mögöttük rejlő előkészületek betekintést engednek a függöny mögé.

Az olvasó megismerkedik az ötlettől egészen a megvalósulásig tartó folyamattal, amelynek köszönhetően összeáll egy darab, illetve feltűnik sok olyan láthatatlan munkát végző szereplő is, akik a mindenkori színpadi produktumok mögött állnak. Láthatjuk az olvasópróbák világát, megjelenik a darabtemetés hagyománya, de olyan shakespeare-i klasszikusok megidézésével is találkozhatunk mint a Szentivánéji álom vagy a Hamlet.

A szöveg teremtette színházi világra játszanak rá Száler Tímea illusztrációi, hiszen a megrajzolt karakterek itt voltaképpen a színészi játék papíralapú megtestesítőivé válnak. A pompás jelmezek, helyenként túlzsúfolt díszletek vagy a vizualizált színlap mellett a beszédes mimikák és gesztusok – az elkerekedő szájak, összeráncolt szemöldökök, lebiggyesztett ajkak, fennhordott orrok – váltakoztatása a bársony karosszékek és a legördülő függönyök hamisíthatatlan atmoszférájának illúzióját keltik a befogadóban.

Meztelen a király

Jóllehet, hogy ezek a színpadi etűdök elsősorban ismeretterjesztő funkcióval bírnak, sokkal nagyobb erényük azonban, hogy a meseregény dramaturgiáját is alakítják. Az ismétlődő színi betétek, egészen pontosan a szokás létjogosultságának megkérdőjelezése válik a cselekménybeli tetőpont katalizátorává, ami egy bravúrosan dichotóm konfliktus. Lili – részben két barátja, Bori és Tarek közbenjárása miatt – egyre jobban kételkedni kezd az álmai ad hoc realizálódásában, végül pedig teljes bizonyosságot nyer arról, hogy Hanitka népe királyi parancsra váltja valóra a gyermeki álmokat. Még kiábrándítóbbá teszi ezt a fordulatot a tény, miszerint a legtöbb hanitkai e munkától – és magától a fárasztó kötelezettségtől – boldogtalan.

Miután a három gyerek megpróbálja visszájára fordítani a történteket, és megleckéztetni a felnőtteket, közöttük is elsősorban Péter királyt, az immár gondosan kitalált álmok elkezdenek rávilágítani a birodalom hibáira.

Ez vezet az első konfrontációhoz, amely a nép és a fennálló hatalom között jön létre, ám a forradalmi hangulat helyett ezúttal inkább egy kedves közgyűlés formájában. A regénybéli konfliktus kirobbantói azonban nem a felnőttek, hanem a gyerekek hármasa, akik cselszövéseik által világítanak rá a közös problémákra, rossz berögződésekre. Így válnak a változások facilitátoraivá, erős igazságérzetükkel ideiglenesen (és képletesen) átvéve az irányítást a Hanitkai Királyság fölött, ezzel felcserélve a megszokott felnőtt-gyerek szerepköröket. Az álomceremóniákat szabotáló cselszövések szerves részei az illusztrációk: képileg kivitelezett tervrajzok és levelek segítségével multimediálisan közvetítik, miként próbálják a gyerekek helyreállítani a felnőttvilágon esett csorbákat, amelyekért elsősorban az uralkodót vonják felelősségre.

A király karakterét már az első néhány oldal felvezeti, akiről mindenekelőtt az derül ki, hogy felmenőin kívül nem sok érdeme vagy tulajdonsága jogosítja fel az uralkodásra. Azt is mondhatnánk, hogy a kezdetektől fogva az alkalmatlan uralkodók szelíd karikatúrájaként jelenik meg, „aki szívesebben töltötte volna idejét szeretett növényeivel, mint a trónon”, és már a „házasságuk első évében nagy megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy imádott felesége jó uralkodó, és igyekezett is mindent ráhagyni”, a királyné halálával azonban végleg magára marad ebben a szerepben.

A kormányzásra képtelen uralkodó szembemegy a klasszikus nép- és műmesékből ismert királyarchetípusokkal,

akik ha hibáznak is, a történetek végén töredelmesen beismerik botlásaikat, helyreállítják a megbomlott rendet, majd többnyire egy népünnepély képében elérkezik az itt a vége, fuss el véle. A mesei hagyományokban erősen gyökeret vert bölcs uralkodók, hercegek és királykisasszonyok bár napjainkban egyre kevésbé alkotják szerves részét a műfaji konvencióknak, a fiktív királyságok létjogosultságát még a modern gyerekeknek szóló alkotások sem gyakran állítják pellengérre – nem így a Hanitkai álmok.

Győri Aliz meseregénye nem áll meg ezen a ponton: a legitim hatalom megkérdőjelezése után felmerül a kérdés, milyen lehetőségek vannak, ha a különböző dinasztiák egymásutánja nem garantálja az alkalmas vezetést. Hanitka népe így közeledik a demokrácia felé, Péter király lemondása után ugyanis mindannyian egyetértenek abban, hogy a köztársaság lesz számukra a lehető legideálisabb államforma. Vitathatatlan, hogy már a kezdetektől találunk olyan részleteket, amelyek idillikus képet próbálnak festeni; ilyen például a királyi család felettébb egalitariánus nézete a királylány oktatását illetően, aki a többiekkel együtt állami iskolában tanul.

A köztársaság megalakulása azonban egyre közelebb sodorja e képzelt országot egy utópia felé.

A változás például többek között magával hozza a színházi dolgozók felszabadulását is, akik így megalapítják a Hanitkai Nemzeti Színházat, továbbá a többi polgár is mentesül a mindennapos délutáni kötelesség alól. Ebben a társadalmi változásban eléggé erőteljes az áthallás, hiszen a művészet mint szabad önkifejezés elcsendesítése, szabályozása is jól érzékelteti az elnyomást, így a színházi dolgozók mentesülése a kötött és korlátozó feladatkörök alól az ország felszabadulásának allegóriájává válik.

Az álomceremónia lelepleződése ugyanakkor maga után vonja a szülő-gyerek konfliktust is, mely a jó szándékkal elkövetett szülői botláson alapszik; ez a társadalmi egyeztetések közepette fontos kitérő a könyvben, hiszen személyes síkra tereli vissza a történetet, elvarrva ezzel a családon belüli személyes konfliktusok narratív szálát is.

A „minden jó, ha a vége jó” jeligére a meseregény utolsó fejezeteiben a személyes és a társadalmi síkon létrejött ellentétek is elsimulnak, keretes szerkezettel zárva le a könyvet.

A szöveg nyitánya seregszemle-szerűen mutatja be a szereplőket, kifejezésre juttatva azokat a hiányokat, nehézségeket, amelyekkel a hétköznapokban küzdenek. Ezeket az illusztrációk is szemléletesen lekövetik: a megrajzolt karakterek gondterhelt arckifejezései éppúgy rávilágítanak a nap mint nap ismétlődő kihívásokra, mint a zsörtölődő és elégedetlen színészek vagy az iratkupacokban úszó királyi főkönyvelő. Ehhez képest a könyv zárlata azt mutatja be, milyen pozitív változásokat hozott az új államforma az emberek életében: ki-ki szabadon végezheti a munkáját, az álomceremóniáktól mentes délutánok pedig azt is lehetővé teszik, hogy a hanitkaiak szabadidős tevékenységeiknek hódoljanak. Lévén, hogy Péter király bűne sem volt nagyobb az alkalmatlanságnál, miután lemond a trónról, a birodalom főkertészévé avanzsál.

Mindent latba vetve

Politikai és markáns társadalomkritikai színezetet adni egy gyerekkönyvnek egyáltalán nem evidens, éppen ezért bátor vállalkozás, kiváltképpen egy debütkötetben. Bár a Hanitkai álmok hiánypótló (és égető) társadalmi kérdéseket feszeget, a történetet olvasva e problémafelvetések hagynak maguk után némi kívánnivalót. A Hanitkai Királyság a maga kidolgozottságával – a lábjegyzetben lévő és a sorok közé rejtett bel- és külpolitikai aktualitásokkal, illetve a birodalom történelmi hátterével – kétségkívül alkalmassá válik arra, hogy egy alternatív valóságot reprezentáljon. Érezni azonban, hogy a meseregények terjedelmi korlátait figyelmen kívül hagyva a könyv beleesik a debütkötetek gyakori csapdájába:

túl sok mindenről akar egyszerre szólni, ez pedig éppen a kiadó által kijelölt célcsoport számára kedvez a legkevésbé.

A 9–12 éves korosztálynak szánt könyv magától értetődően veti fel a mindenki számára ideális államforma kérdését, kritizálja többek között az örökletes monarchiát és az egykulcsos adórendszert, sürgeti a kiskorúak szavazati jogának átgondolását, Tarek és családja képében pedig a háborús menekültek helyzetét is problematizálja. Mindemellett megjelennek az egyén szintjén sokkal inkább releváns dilemmák, mint az egyedülálló szülőség vagy a szülő-gyerek kommunikáció transzparenciája.

Ha a kérdésfelvetésekkel e regény túl is lő a célkorosztályon, nyelvi megformáltságával jóval következetesebben igazodik hozzá. A gyakori narrátori kiszólások, zárójeles és lábjegyzetes kommentárok folyamatosan fenntartják a kapcsolatot az olvasóval, miközben az enyhe irónia, a visszatérő szófordulatok és a szereplőkre szabott beszédmód következetesen működtetik az egész történetet átszövő humort. A mesei és hétköznapi regiszterek ötvözése ráadásul könnyedséggel ellensúlyozza a felvetett politikai-társadalmi dilemmákat.

E témák bevezetése a gyerekirodalomba kétségkívül fontos és szükséges edukatív lépés, kivitelezése mégis kissé elnagyolt, a meseregény rövid terjedelme ugyanis nem teszi lehetővé, hogy a társadalmi és individuális kérdések megkapják a korosztály számára a megértéshez ezúttal nélkülözhetetlennek tűnő didaktikusságot, így a Hanitkai álmok helyenként megkívánhatja a közös olvasást, mintegy beszélgetésindítóként szolgálva a közéleti és individuális témák sokaságához. A témaválasztás aktualitása és komolysága ugyanakkor kiszélesíti a célközönséget, korosztálytól függetlenül érvényes és továbbgondolásra ösztönző olvasmánnyá téve a meseregényt.