„Egy par excellence költő” – A 75 éves Markó Béla köszöntése

Alig másfél évtizeddel ezelőtt még joggal írta Alföldy Jenő Markó 2010-ben megjelent Tulajdonképpen minden című kötetét elemző kritikájának elején, hogy „költőként Markó Béla viszonylag ritkán hallatott magáról a nyolcvanas években kivívott otthoni és itthoni sikerei óta”. Azóta viszont sorra jelennek meg kötetei, évente akár több is, újra és újra bizonyítva, hogy költészetének egyre gyarapodó gazdagsága az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom egyik különösen izgalmas kincse.

Boka László Markó Béla: A haza milyen? című kötetéről írva megjegyzi, hogy „a szokatlan termékenység a Markó-oeuvre-ben, amit az utóbbi évek kötetei is jeleztek, egyrészt azt mutatja, hogy alkotójuk bepótolja a kihagyott hosszú éveket, amíg nem írt szépirodalmat, másrészt sokkal inkább azt is, hogy évei fogytával alapvető létezési forma lett számára a versírás. Minden verssé változik, egy-egy gyermek- vagy ifjúkori képkocka megelevenedése éppúgy gazdag asszociációs bázist teremt, mint a közelmúlt történései, például a koronavírus-járvány okozta korlátozások.” És szintén ugyanezt fogalmazza meg Markó Béláról Pécsi Györgyi a Kerítés című kötetről szólva: „Par excellence költő, bármiről képes verset írni, mert bármi érvényes verssé, világértelmezéssé képződhet.”

Markó Béla: Erdélyi dal

A fent említett alapos recenzióban Alföldy Jenő a „magánélet” költészeteként olvassa Markó Béla versvilágát, és a szerelmet és metafizikát egyaránt mesterien megszólaltató szonettjeiről írva külön kiemeli, hogy

„a magyar költészetben, szokatlan módon, akár a boldogság költészetének is nevezhető” a kötetben megjelent versciklusa.

Emellett a magyar irodalom szonettköltőinek Kazinczytól Szabó Lőrincen át Kovács András Ferencig tartó hosszú sorában is elhelyezi Markó szonettjeit, amelyekből az azóta eltelt években számosat olvashattak a Kortárs folyóirat hasábjain és a KO-n. (Sőt, róluk szóló mikroelemzéseket is, mint például Zsávolya Zoltán tanulmányát Markó Béla: Házsongárdi kalauz című verséről a Kortárs 2025. márciusi számában.)

Minden olvasója számára evidencia, hogy Markó Béla sokszínű költészetében milyen kitüntetett helyet foglalnak el a szonettek. Már az első Magyarországon megjelent könyve is egy szonettgyűjtemény volt (Mindenki autóbusza, 1989), és az utóbbi évtizedekben egymás után adta ki hasonló köteteit. Ezek jellemzőiről szólva említhetjük Csuday Csaba elemzését, aki a Festékfoltok az éjszakán című 2012-es Markó-kötet versei kapcsán a szonettforma „heroikus hétköznapiságáról”, azaz hétköznapi emelkedettségéről elmélkedett, mely egyben kötelezi is a költőt, hogy „csak darabjait megemelve mutassa a múló idő hordalékát, a múlásban megújuló, de mindig önmagukba visszatérő (vagyis változatlan) természeti tényeket”. Palojtay Kinga a 2014-es Elölnézet kötetről szólva pedig a verseinek képszerűségéből fakadó kontemplatív olvasási lehetőséget emeli ki:

„A költő úgy feszíti ki versét egyetlen mondatban a szonettforma vázára, ahogy vásznát a festő a léckeretre.”

A szonettkötetekkel párhuzamosan egyre tágult Markó Béla haikukozmosza is, amiről Tarján Tamás a Fűszál a sziklán (2014) kötet recenziójában így írt a Kortárs 2015. július–augusztusi számában: „a haiku még a szonettnél is töményebb narratív kihívás a költő számára, illetve a Markó-féle (központozás nélküli) sorok közötti feszültséggel, szintagmáinak interferenciáival, szerkezeti dinamikájával takarítja meg azokat a szövegezési kitérőket, sőt akár melizmákat, amelyeket a szonett kedvel, megkíván vagy legalábbis megenged. A haiku egy ész- és tolljárás sikeres próbatétele Markó Bélánál.”

Markó Béla hosszúra nyúlt politikai pályáját tíz éve már lezárta, a költészet és a közélet viszonya azonban pályája kezdetétől foglalkoztatta – erről Elek Tibor írt átfogóan Az örökség aktualizálása címmel megjelent, Markó Csatolmány című kötetéről szóló recenziójában, mely a Kortárs 2014. májusi számában jelent meg. Ez a recenzió arra is rámutat, hogy Markó Béla közéleti költészete szintén szervesen illeszkedik a magyar líra egyik(-másik) hangsúlyos hagyományvonalába, illetve kortársi jelenségköréhez is.

Bertha Zoltán pedig részletekbe menően is felsorolja a Kortárs 2015. májusi számában megjelent kritikájában, mely Elek Tibor Irodalom és nemzeti közösség – Válogatott és új esszék (1984–2014); Markó Béla költői világa című kötetéről született, hogy ez a költői életmű már az indulása óta milyen sikeresen integrálta a legkülönbözőbb lírai irányzatokat, és hogyan tudott egyediségét megőrizve univerzálissá emelkedni: „Markó Béla ugyanis úgy vett részt a hetvenes–nyolcvanas évek erdélyi modernségének fejleményeiben, hogy részint a radikális experimentalizmust hozó, neoavantgárd, sőt posztmodern jellegű szövegirodalmiság – új szenzibilitás, neoeklekticizmus, groteszk-abszurd depoetizálás, aleatorikus textuális játékosság – térhódításában szerzett elévülhetetlen érdemeket, részint viszont egy bizonyosfajta újkonzervatív, klasszicizáló líraeszmény övezetében, például kiterebélyesedő szonett- vagy haikuköltészetével az újraértett rezignált érzelmesség és bölcseleti érzékenység közegében találta és találja meg kikerülhetetlen helyét. Vagyis több – személyes és személytelenítő, vallomásos és deperszonifikáló – irányzat, stílus, szemléletforma és versfelfogás kereszteződési pontjait köti össze: mint általában a jelentékeny alkotók. Sőt, nála a közvetlen politikai szerepvállalás is színezheti művészetének karakterjegyeit, s ezért állíthatja maga is érvényesen – sőt a posztstrukturalista és hermeneutikai belátások tükrében nagyon is időszerűen –, hogy nem érdemes a művet a kontextusából kiemelni, kiragadni, és hogy nincs helytől, körülményektől független irodalmi alkotás.

Erre is reflektálva vázolja fel monográfusa azt a koordináta-rendszert, amelyben regionalitás és univerzalitás szorosan egybefügg egymással, amelyben erdélyiség, magyarság, humanitás és interkulturalitás nem kizárja, hanem egyenesen feltételezi egymást.”

A regionalitás és egyetemesség, valamint a megmaradás és megújulás kérdéseinek nehézségeire maga is folytonosan reflektál, például a folyóiratunk 2022. évi nyári dupla számában Ki beszél még transzilvánul? Erdélyiség a rendszerváltás után címmel megjelent esszéjében. Ebben arra is felhívja a figyelmet, hogy „a hagyományok között ugyanis ott vannak a modernizációs törekvések, ott van a megújulás lehetősége, sőt igénye is. A mai Erdély nem olyan, mint a tegnapi vagy az ezer esztendővel ezelőtti, ebből következik, hogy a holnapi sem lesz olyan, mint a mai.” Ebből kiindulva pedig kérdések sorát is megfogalmazza: „Kérdésünk az, hogy milyen lesz. Milyennek kell lennie? Mit teszünk és megteszünk-e mindent, hogy olyan legyen, amilyennek mi reméljük?”

Markó Bélát hetvenötödik születésnapja alkalmából Pécsi Györgyi 2017-es, a költő Kerítés című kötetéről írt recenziójának részletével köszöntjük:

Szabó Lőrinc után valószínűleg – a 2016-ban Kortárs-díjjal kitüntetett – Markó Béla jegyzi a legtöbb szonettet; okkal hírlik, hogy a nagy elődhöz méltón ő is „a szonett nagymestere”. Szonettkoszorú-remekei – a Költők koszorúja (1987), a Szerelmes szo­nett­koszorú (1988–89), a Passiójáték (2013) – bizonnyal a modern magyar líra kötelező antológiadarabjai. Nemcsak a forma kitüntetett használata, a virtuóz verstechnika, a könnyed elegancia rokonítja Markó Béla költészetét a Szabó Lőrincéhez, de fegyelmezett, józan racionalizmussal társuló szenvedélyes, kíméletlen ön-élveboncolása is.

Markó Béla sokat ír – újabban évente legalább egy önálló könyve jelenik meg –, tehát őrületesen fontos, elemi létezési, kommunikációs forma számára a folyamatos versírás, reflexió, önreflexió. Az olvasó persze gyanakszik, lehet-e folyamatosan ennyi igazán jó verset írni mindössze néhány modorban, s figyeli, a költő mikor csap át önismétlésbe, hiszen tudja, a költészet témája néhány fogalommal leírható: szerelem, halál, Isten, művészet, természet, haza, szabadság. Markó Béla költészetének is ezek a témái, de meglepve észleli, hogy az önismétlést a „témák” roppant pazar variációs megközelítéseivel elkerüli, s ugyan korántsem nagy vers mindegyik verse, de egyik sem unalmas, fantáziátlan vagy gondolattalan.

Par excellence költő, bármiről képes verset írni, mert bármi érvényes verssé, világértelmezéssé képződhet.

Reggel, a fürdőszobában a két fogkefe megpillantása éppúgy generálhat létbölcseleti költeményt, mint az élet hagyományosan fontosnak tekintett kérdései. Melyik a „saját” fogkefe, melyik a társé, fontos-e megkülönböztetni, ha a szeretkezésben a két fogkefe tulajdonosának teste szétválaszthatatlanul eggyé válik, másrészt, tényleg eggyé tud-e lenni a két test, s egyáltalán fontos kérdések-e ezek, ha „idegen lesz / előbb-utóbb mindkettő, s nem marad más / belőlünk, se száj, se kéz, csak didergő, / egymásnak dőlő fogkefék a fényben” (Fogkefék). Szabó Lőrinc szemléleti rokonságát említettem, de persze határozottan elkülönbözik a mestertől, például abban, hogy „Az Egy” helyett Markó Bélánál mindig kettő a szerelmes/szeretkező ember. „Mindig egy testbe zárva lenni? Mindig csak én? Sohase más?” (Sz. L.) – nem a saját testbe bezártság börtönét érzékeli Markó Béla, épp ellenkezőleg, azt a titokzatos pillanatot kutatja, amikor a két test / két Én eggyé válik. Eggyé, de hol vannak az eggyé válás határai? – kérdezi, versek sorozata mellett, a Szabó Lőrinccel vitázó Kettő című versében is: „két szája van időnként, / és úgy beszél, mintha önmagának felelgetne, / máskor meg eltűnik mindkét szája, / illetve egymásba csukódnak a nyílások, / ilyenkor mindkét végén összekapcsolódik, / és önmagát áramoltatja önmagába, / aztán teljesen leválasztja / egyik felét a másikról, / és így tesz-vesz két külön helyen / ugyanabban az időben a Kettő”. Egy vagy kettő, lehet-e egy, lehet-e hermetikusan elkülönülő kettő? Bármilyen banális téma generálhatja a dilemmát: „Nem mindig ott hasad a fa, / ahol a finom erezet mutatja, […] de még a szilva rücskös, barna magjához is / hozzáragad néhány foszlány az édes húsból […] néhány verejtékcsepp / vagy apró pihék, szőrszálak, / mikroszkopikus bőrcafatok / kerülnek ránk a másikból, / és sohasem pontosan ott válunk szét, ahol / nem sokkal azelőtt összeforrtunk, / már csak ezért sem kaphatjuk vissza többé / ugyanazt a testet vagy lelket, / ha egyáltalán vissza szeretnénk kapni” (Penge). Az egy, a kettő dilemmás gondolata jelenik meg a könnyed, játékos, érzéki Románc című, jellegzetes markói retorikával fölépített versben is. Egyszerű élethelyzet, rutinos napkezdet leírásának indul a vers, a rutinmozdulatok rögzítései finoman átfordulnak egy szerelmi aktus leírásába – „jóleső feszültséggel fogadja / az újabb meg újabb hullámokat, / hagyja, hogy mindenütt behatoljon / és hosszan lüktessen a combjai között” –, s csak a vers csattanója jelzi és egyúttal oldja fel a metaforát: egy uszodai élményt mesélt el, a vershős számára az úszás ugyanolyan örömteljes, beteljesült érzéki létélmény, mint a szeretkezés.

Máskor egészen banális történetből szerveződik súlyos morális kérdéssel szembesítő költemény, mint a Jégrevűben. Az élőbeszéd egyszerűségével kezdődik a történet: nyaralásból hazatérve egérürüléket talál a család a lakásban, elkezdődik a hajsza, majd az egér kiirtása. A családfő (a költő) végül ragasztóanyagot ken egy kartonlapra, amely „kékesszürkén csillogott, mint a jégpálya”, meg is lett az eredmény, a riasztó valóság túltesz a szürrealisztikus, költői látomáson: az egérkék beleragadva az anyagba „hangtalan nyújtóztak erre-arra, / időnként már összehajolva, / máskor ketten kétfelé / egy nyilvánvalóan befejezhetetlen táncban, / szikrázott a ragasztó az éjszakai fényben”. A családfő pedig szó nélkül – pragmatikusan – kukába dobja a ragasztóban táncoló egereket, s csak fia emlegeti azóta is, hogy „még éltek”. A válasz: „ez is egy megoldhatatlan / kirakós játék volt már abban a pillanatban, / ez a jégrevű vagy egérirtás, / olyan mindegy most már utólag”. Borzongató, többértelmű verszárás: nincs „jó” megoldás.

Markó mestere a finom áthajlásoknak, átvezetéseknek.

Gyakran kezdődik objektív, tárgyias leírással a verse, s aztán távoli párhuzamra lelve folytatódik, majd újabb párhuzamok beemelésével új jelentésekkel, variációsan bővül a főtéma, s végül finom csattanóval fejeződik be. Mint a Tanítás című, a kötet egyik legerősebb versében. Szenvtelen tájleírásnak indul a költemény, egy „kiszikkadó patakmeder” objektív leírásának. Még „vonaglik egy-egy hal”, de már kiviláglik a meder iszapjába süllyedt szemét. Szerves és szervetlen küzd még az életért, de visszafordíthatatlanul pusztul élettelen és élő. A táj pusztulásának utolsó pillanatai az objektív szemlélőben az emberi fájdalom hasonlatát hívják elő: „rozsdás vasdarabok bukkannak fel a homokból, / akár a törött csont a bőr alól” – borzongató az emberi kín váratlan fölbukkanása, mert, leheletfinom átvezetéssel, a táj pusztulásának aktusa és az emberi halálé ugyanazokat a tüneteket jelzi: „liheg, zihál és egyre jobban bűzlik / a kíméletlen napfényben a sár, / bugyborékol még itt-ott, majd lecsordul, / vagy csak kibuggyan, s fehérlik sokáig / a száj sarkában a sűrű nyál, / szivárog lent a drága húgy, / s a feltámadó szél a nézők felé viszi / az ürülék szagát”. Tulajdonképpen semmilyen konkrét utalás nem jelzi, csak megsejtjük, hogy nem általában vett emberi halálról beszél most már a vers, hanem Krisztuséról. Sejtésünket később erősíti meg a vers: „óriási reflektorával / végigkutatja a testet az Isten, / és velük együtt figyeli a változást, / ahogy a nyílásokban megszárad a szenny” – erősen blaszfémiagyanús Istent, az Atyát objektív, szenvtelen szemlélőnek leírni, a bámész tömeg szintjére lehozni. Ez az istenkép negligálja a kereszténység legfőbb tételét, mely szerint „úgy szerette Isten a világot, hogy keresztfára küldte érte Fiát”, ugyanakkor mégis mélyen, esendően emberi – éppen kutakodó, vizsgáló magatartásával. Bravúros a vers folytatása: a haldoklóból „minden résen áramlott kifelé az élet, / és végül megtisztult a mocsoktól […] ez egyébként is inkább érkezés” – a test megtisztult a halálban, naturálisan kilökte magából az alantas nedveket, mocskot, ürüléket, készen áll az „érkezésre”, készen arra, hogy tiszta corpus legyen. S ezen a ponton tér vissza a vers a nyitó képhez és gondolathoz: „kibomlik a nedves folyóágy / az elvékonyodó, puha héjból, / és ott van már az egész nyitott szerkezet, / kismutató, nagymutató” – azaz ahogy a kereszthalált halt testhez, a táj elváltozó pusztulásához sem a halált, az elmúlást, hanem egy másfajta, teljesebb létezésmódot társít a költő: „s teljes szépségében látszik végre a mélység, / bejárható lesz, megfogható / és végtelenül egyszerű” – a bomláson, pusztuláson túl létünk értelmes rendben, harmóniában és oltalom alatt áll.

A cikk teljes szövege itt olvasható.