POV: mindig a koncepció az első – Interjú Puskás Marcell média- és performanszművésszel

Ha egy szóval kellene jellemezned magadat, melyiket választanád: tipográfus, médiaművész, rendező, performanszművész, koreográfus vagy valami teljesen más? 

Talán rendező, de nem a klasszikus értelemben, inkább, mint a reklámszakmában a kreatív igazgató. Több terület elemei alkotják az eszköztáramat: tipográfia, zene, médiaművészet vagy a generatív dolgok. Kitalálok egy koncepciót, amihez tudok kapcsolódni, és azt nézem, hogyan lehet az eszköztárat úgy rendszerezni, hogy a végeredmény kifejezze, amit közölni szeretnék. Egyfajta projektösszefogó, projektkoordinátor vagy mindenes ember vagyok, akiben megvan sokféle tudás, és az is, hogy ezt egy koncepcióvá gyúrjam. A METU-s diákjaimnak is azt tanítom a tervezőgrafika szakon, hogy a sok tudás és együttműködő barát önmagában nem elég, mindig a koncepció a meghatározó. A jelenlegi munkáimban a grafika egyre inkább háttérbe szorul; a tipográfiával indult minden, de mostanra kezd kikopni a munkáimból.

Mikor tudatosult benned, hogy nem elég számodra a tervezőgrafika, hogy a nézőt „bele akarod rántani” a munkáidba?

Már a METU tervezőgrafika szakának első félévében, amikor tanultuk az alapokat, például a logó- vagy arculattervezést. Ezek egyáltalán nem izgattak, mert azon gondolkoztam, hogyan lehetne egy klasszikus logótervezős feladatot egy óriási világot építve megközelíteni, aminek a logó csak egy kis darabja. Sokkal nagyobb léptékű dolgokban gondolkodtam.

Elősegítette ezt egy random találkozás is. Balázs Gábor zenész ismerősöm eljött az egyik kiállításomra, tetszettek neki a munkáim, és mondta, hogy nekünk valamit együtt kellene csinálnunk. Egy évvel később showreelvideót készítettem a grafikai munkáimból, és megkerestem, hogy kreáljon hozzá zenét. Mire elkészült volna, a showreel már rég kiment, de Gábor nem tett le róla, hogy alkossunk valami élőzenei, performanszos dolgot, és a következő évben megvalósult az első közös, zöld poszteres munka. Nagyon megtetszett mindenkinek: nekem, Gábornak és egy harmadik embernek, Biljarszki Maxim médiaművésznek is – innentől együtt kezdtünk dolgozni.

Leginkább mi változott benned alkotóként az elmúlt években?

Az, hogy milyen területeken, milyen médiumokon keresztül dolgozom. És hogy rájöttem: nem kell mindent egyedül csinálni. Attól a mű nem ér egy csöppel sem kevesebbet, hogy felkérsz hozzá az adott területen nagyobb tudással bíró embereket. Így jobb lesz az eredmény, és másra is tudsz fókuszálni, mint hogy 500 tutorialt megnézz arról, hogyan kell valamit összerakni. Ráadásul, ha új embereket vonsz be egy adott projektbe, az újabb és újabb potenciális közönséget tud megmozgatni. Ez változott: csapat kezd épülni körülöttem.

Érzékelők, kamerák, algoritmusok, generatív grafika, élőben torzuló kép és hang. Mit ad hozzá a technológia egy ötlethez?

Engem a pszichológia, az internet és a digitális világok együttállása izgat. Szinte minden munkám alapgyökere, hogy az emberek gondolkodása hogyan kapcsolódik össze a gépi tudással, az internettel, a közösségi médiával.

A technológia ezt a kapcsolódást adja hozzá, ráadásul interaktív: az emberek tudnak vele kontaktálni, meg tudják élni a saját érzéseiket.

És ez nagyon fontos: a technológia használata nem szabad, hogy öncélú legyen. Nem azért kerül bele egy koncepcióba a mesterséges intelligencia, mert most trendi, és nem azért fejlesztünk egy programot, hogy megmutassuk, hogy ezt is tudjuk. Mindig az adott konceptnek megfelelően választjuk ki az eszközöket.

Azt is el tudom képzelni, hogy ezeket egy ponton elhagyom. Érdekes lenne digitális témát teljesen analóg eszközökkel megjeleníteni, minden technológiát mellőzve. Lehetséges, hogy egyszer kipróbálom, milyen egy elvonuláson faágból farigcsálni valamit, ami az internetet fejezi ki.

Az első projektjeid óta visszatér nálad a kérdés: ha mindenünk adatokban raktározódik, akkor mi marad belőlünk? Találtál erre valaha választ?

Nem találtam még, de keresem. Szokták mondani, hogy azok maradnak mögöttünk, akiket szeretünk, és azért kell családot alapítani, hogy a gyerekeink emlékezzenek ránk. Ez szép is, jó is. De ha folytatod ezt a logikát, a dédnagyid nagymamája 1800-ból neked is teljesen ismeretlen ember, amikor képeket mutatnak róla. Ő is csak egy adathalmaz része, és mi is azok vagyunk most. Lehet, hogy csak az adathalmaz elraktározásának módja változik: régen gyűjtöttük a leveleket és fotókat, most a drive-ba töltögetjük fel a preziket és az anyagainkat.

Zavarba jössz, ha kameráznak vagy sokan néznek? Miben változtatja meg az alkotást a figyelem?

Nem, sőt, nagyon is szeretem, ha figyelnek. Amikor a TED-en a színpadra kellett állnom, vagy adott esetben táncolnom kevés tapasztalattal, egyáltalán nem éreztem, hogy izgulnom kellene. Prezentáláskor és a munkáim bemutatásakor is élvezem, hogy sok ember figyel: elmondom, amit akarok, minden lépést én uralok.

Én akkor izgulok, ha hozzám közelálló emberekkel kell beszélgetnem, és nem tudom, mi fog történni, bárki bármikor közbekérdezhet… Ezért a családi/baráti találkozókra elképesztően rá szoktam feszülni, és látszanak is rajtam a feszültség jelei az ilyen esetekben. Pont azt csinálom, mint mások a színpadon: igazgatom a hajam, nézegetem a telefonomat, babrálom az ujjam.

Ez az aspergeres TED-es előadásomnak is a témája: az aspergernek különböző súlyosságai és spektrumai vannak, mindenkinél másképp jelentkezik. Valakit zavarnak a hangok, valaki nem meri megérinteni a másikat, valaki nem érti az elvont fogalmakat. Nálam ezek mind jól működnek, az egyetlen dolog, ami hiányzik, az a beleérzés képessége. Látom és értem, amikor valaki mesél egy személyes történetet, ami megérintette, elszomorította vagy éppen megnevettette. Pontosan tudom, mi történik, de nem tudom ugyanúgy átélni. Csak ülök, nézem, és azt mondom: „Ja, ez tényleg szomorú.” Emiatt a másik könnyen azt érezheti, hogy nem érdekel, amit mond, pedig ez egyáltalán nem így van. Az ilyen találkozókon végig azon gondolkodom, hogy a reakcióim elég jók-e ahhoz, hogy el tudjam hitetni a másikkal: nemcsak értem, amit mond, hanem tényleg érdekel is. És ez elképesztően megterhelő.

Személyes dolgokról beszélsz, mégis valamilyen gépen, algoritmuson, adaton vagy technológián keresztül. Hogyan segíti ez a közvetítettség az önkifejezést?

Ugyanez történik, amikor saját magamat nézem, a beleérzések itt is hiányoznak. Amikor nagyon személyes dolgot teszek közzé, mint például tavaly a kiállításon az 5000 darab naplóbejegyzéses oldal, azt mások nyilván elképesztően ijesztő és mélyen személyes dologként élik meg. Nekem viszont ezek csak szavak egymás után, amiből kijön egy mondat.

Bármilyen személyes témámat meg tudom osztani, nem érzem azt a határt, hogy „hú, ez már tényleg olyan személyes, hogy senkinek nem lehet elmondani”, és ezt a technológia erősíti. Csak egyesek és nullák egymás után, amiből kijön egy sztori, kép, videó vagy bármi. Vannak benne személyes dolgok, mégis tényszerűen és adatszerűen közölve.

Ha kiülnék eléjük, és azt mondanám, hogy „most megnyílok nektek, és elmondom a legmélyebb érzéseimet”, annak teljesen más lenne a vibe-ja, mint annak, hogy ott állsz a kiállításon, és írógépbetűkkel kinyomtatott oldalakon olvasod azt, amit igazából senkinek nem kellene elolvasnia, mégis bárki hozzáférhet. Ez az izgalmas benne: hogy a személyes és a személytelen egyszerre van jelen.

Lehetséges, hogy valójában ugyanazt a kérdést járod körül minden alkotásban: hogyan lehet kapcsolódni másokhoz?

Nehéz kapcsolódnom az emberekhez. Megszólítani valakit, megtartani egy kapcsolatot, folyamatosan fenntartani a kapcsolódást borzasztóan sok erőfeszítés számomra. Tudom, hogy hozzám is nehéz kapcsolódni, és szerintem az emberek nem mindig értik ezt a fajta gondolkodást.

Pont ezért a művészet számomra egy jó kapcsolódási forma. Egyrészt önkifejezés, másrészt úgy tudok kapcsolódni az emberekhez, hogy nem kell mindenkinek külön elmondanom, mi van bennem, mit gondolok, hogyan működöm.

A munkákon keresztül szavak nélkül is beleláthatnak a világomba. Sőt, átélünk, megélünk, megtapasztalunk valamit együtt.

Inkább megfigyeled az embereket, vagy saját magadat figyeled meg rajtuk keresztül?

Könnyen észreveszek mintázatokat – legyenek a természetben, beszélgetésekben vagy emberi viselkedésekben –, és ezeket könnyedén tudom egy koncepció mentén rendezni. Ha sok embert és helyzetet jól megfigyelsz, könnyű az apró építőkockákból összerakni egy sztorit. Lehet belőle egy szép előadás, egy megható történet, de akár olyan is, amiben én vagyok a legkirályabb, az áldozat vagy a meg nem értett művész.

Ijesztő is tud lenni, ha bárkivel beszélgetsz, már azon gondolkodsz, hogyan keretezz, mit emelj ki, mit nagyíts fel, hogy a végén egy megható sztori álljon össze.

Inkább az embereket és a nagy egészet figyelem, és abban próbálok mintázatokat, ismétlődéseket észrevenni. Ezeket aztán visszavetítem a saját életemre: bennem vajon ez megvan-e, és ha igen, miért, mi volt a kiindulópontja. Az embereken keresztül figyelem saját magamat.

Mennyire engeded meg magadnak, hogy hibázz? Melyik volt a legnehezebb pillanat egy projekted elkészítése során? Előfordult már, hogy majdnem feladtál egy munkát?

Abszolút szeretek hibázni, és erre a diákjaimat is bátorítom: nem kell attól félni, hogy rossz dolgok születnek. Kifejezetten szeretem a hiba esztétikáját, azt, amikor valami véletlen szül egy gondolatot vagy ötletet.

Feladni nem szoktam. Ha valamit a fejembe veszek, addig viszem, ameddig el nem érem, amit kitaláltam. Nekem ez az életem központja.

Minden más – a munka, a fáradtság, a hobbi, a haverokkal lógás, a szerelmi élet – ez alatt van.

A mostani művészeti projektekben már több emberrel dolgozom, akik sokkal szabadabban gondolkodnak, mint én, és ezzel együtt jár az a stressz is, hogy nem az én határidőim szerint haladunk. A pénzügyi forrásaink is, sajnos, igencsak végesek. Nehéz úgy egyben tartani az egészet, hogy mindenki azt érezze, nagyszerű, élvezetes, önazonos volt számára, és a következő évben is önszántából akarjon még ilyet csinálni. Talán az emberek menedzselése a legnehezebb. Aki nincs benne, bele sem gondol, mennyi lépés, mire a komplett alkotás összeáll.

A következő munkád előtt beszélgetünk. Miben vagy most, és miben lesz ez most más?

Alapvetően ugyanaz a folyamat: minden évben január 1-jén felkelek, kinyitom a laptopomat, és elkezdek aktuális közösségi médiás trendeket kutatni. Összegyűjtök egy óriási listát az érdekes témákról, majd végiggondolom, melyikhez tudnék a legjobban kapcsolódni, vagy melyik területen lehet érdekes mondandóm. Februárra általában megszületik az irányvonal, májusig gondolkozom a részleteken: mi lesz a platform, mi lesz a kifejezés, milyen lépések kellenek hozzá. Május végére lezárul a gondolkodás, júniustól augusztusig jön a kivitelezés, végül ősszel bemutatom.

Idén azért más, mert januárban leépítettek a munkahelyemen, és lényegesen több időm maradt gondolkodni, ezért a téma is nagyon hamar megszületett. Ráadásul idén jobb lesz a helyszín, nagyobb produkcióval és színpaddal. Lényegében mindenben szintemelkedés fog történni!

Elárulsz pár kulisszatitkot az idei művedről? Mire számíthat, aki eljön?

A következő munkám ketté lesz bontva. A kiállításon nyomtatott és intermediális anyagok lesznek 2026. október 27-én a 2B Galériában, a színházi előadás pedig november 26-án, este héttől lesz látható a MU Színházban.

Az előadás azt az emberi működést járja körül, hogy néha benne vagyunk egy pillanatban, de közben már kívülről is nézzük azt. Gondoljunk arra, amikor találkozunk valakivel, aki nagyon tetszik, elmegyünk egy állásinterjúra, vagy veszünk egy repülőjegyet egy messzi országba. Miközben megéljük ezeket a pillanatokat, már azon gondolkodunk, milyen jó lesz majd visszanézni rájuk, és egy év múlva milyen meghatározónak fognak tűnni. Például most lefotóznám ezt az asztalt, hogy öt év múlva visszanézve azt mondhassam: tényleg innen indult minden, itt ültünk és beszélgettünk.

Az előadás címe: Amúgy ezt már most visszanézném. A kiállítás ugyanezt a témát járja körül más eszközökkel. A táncelőadás pedig a technológia minden lehetőségét használni fogja: lesz élőben generált vizuál és zene, a táncos mozgására pedig real time kapcsolódnak majd a fények. Nagyon interaktív lesz, ami pont azt fejezi ki, hogy itt vagyunk a pillanatban, miközben már a jövő is befolyásol mindent.

El tudod képzelni, hogy egyszer valakivel közösen építsetek fel egy teljes narratívát?

Lehet, hogy egyszer ketten vagy közösen tudunk valamit kialakítani. A mostani munkákban is szeretem, hogy ugyan én hozom a fő ötletet, de mindenki más belerakhatja a sajátját. Soha nem szólok bele, hogy a zene milyen legyen, milyen hangokból álljon, vagy a koreográfiában milyen lépések legyenek. A próbákon elmondom, hogy éppen azt akarjuk kifejezni, hogy nagyon összetörten és elhagyottan érzem magam, a táncos pedig erre csinál valamit. Ha azt érzem, hogy működik, akkor jó, ha nem, tovább dolgozunk rajta – a nagy egészt tartjuk szem előtt.

A zenész Balázs Gábor azt mondta, azért szeret velem zenét készíteni, mert egyáltalán nem értek a zenéhez… Nem tudok beleszólni, milyen hangszer legyen, vagy milyen ütem. Csak elmesélem, hogy adott jelenetnél azt kéne érezni, hogy riadt, elhagyatott a szereplő. Ő nyomkodja a szintetizátort, és amikor azt érzem, hogy jó, megyünk tovább, ha lehetne keresgélősebb, akkor alakítunk rajta. Mindenki szabadon alkothat a projekten belül addig, amíg én azt érzem, hogy a koncepción van.

Rengeteg impulzus ér, sok mindennel foglalkozol. Honnan gyűjtöd az inspirációt?

Nagyon szeretem hallgatni az embereket, a beszédüket, a mindennapokban rengeteg jó mondatot lehet találni. Szeretem észrevenni a kedves, észrevehetetlen kis pillanatokat. Nyilván kutatni is szoktam: trendeket, elemzéseket nézegetni, olvasgatni. Nem vagyok utazós ember, soha nem éreztem azt, hogy 5000 kilométerrel arrébb valami megszállt volna, hogy akkor most ott valamit alkotok. Szerintem bárhol lehet inspirációt találni. Egy jó mondatot, pillanatot, valamit, ami megakad az emberben.