„Még egy olyan visszataszító hely is lehet az intimitás szentélye, mint egy pláza” – Interjú Kisházy Eszterrel és Soós Andrással az Oázis Center című filmtervről

Középosztálybeli gyerekként természetesen az volt a legfőbb motivációm a pályaválasztás során, hogy felfoghatatlan jómódban élhessek, ez viszont nem tűnt összeegyeztethetőnek az irodalom iránti érdeklődésemmel. Az Eötvös gimnáziumban viszont nagyon jó barátok lettünk a fantasztikus Kapitány Frigyessel, aki már akkor is filmkészítéssel foglalkozott, így adta magát a lehetőség, hogy elkezdjünk közösen forgatni ezt-azt. Innen már egyenes út vezetett a régi SZFE forgatókönyvíró szakára és a filmszakmába, ahol – legnagyobb örömömre – nem kirívó, hogy emberek ízléstelenül megszedjék magukat. Nekem mondjuk még nem sikerült, de dolgozom az ügyön.

Andrissal ugyanabba a gimnáziumba jártunk, és amikor elmentem a nyílt napra, pont az általa említett Kapitány Frigyes tartott körbevezetést. Így derült ki, hogy a gimnáziumnak van egy saját filmfesztiválja, ahová jelentkezhetnek a diákok a kisfilmjeikkel, ráadásul az Urániában rendezik meg minden évben. Tizenöt évesen elképzelhetetlennek tartottam, hogy készíthetek egy filmet, amelyet aztán levetítenek egy ekkora vásznon – ezután minden évben csináltam egy filmet. Az osztálytársaimmal, barátaimmal együtt dolgoztunk, nagyon inspiráló közeg volt a gimnázium, azt hiszem, ekkor döntöttem el, hogy ezzel szeretnék foglalkozni.

A sajtóanyag szerint az Oázis Center egy misztikus hangvételű dráma, amely egy kihalófélben lévő külvárosi plázában játszódik, és egy tolvaj és egy biztonsági őr egymásra találását mutatja be. Miből nőtt ki a film története?

Régen felfigyeltem arra a jelenségre, hogy sokan lopnak el apróságokat innen-onnan. Ha egy társaságban például valaki elmeséli, miket lopott el élete során, biztos, hogy a többiek is rácsatlakoznak a témára. Ezekben a sztorikban általában az a közös, hogy soha senki nem bukik le a lopás miatt. Nyomasztónak találtam, hogy azt hisszük, léteznek bizonyos szabályok – mint például az, hogy ha valaki rosszat tesz, azért büntetés jár –, de a valóságban folyamatosan az derül ki, hogy ez mégsem így van. Mivé válik a bűnként aposztrofált aktus, ha elveszíti a súlyát, a lényegét? Lehetséges-e az, hogy valaki segélykiáltásként követ el bűnt, hogy legalább így figyeljen már rá valaki?

Én máshogy emlékszem. Minden a csernobili gombákkal kezdődött – kevés élőlényt tisztelek annyira, mint őket. Az osztálybűntudat és talán a józan belátás annak idején engem is a baloldal felé sodort, így természetesen én is megtanultam, hogy problémáim fő eredője a kapitalizmus. Aztán pár éve megnéztem egy rejtélyes, ötórás dokumentumfilmet a csernobili gombákról (hihetetlen, milyen élménygazdag és boldog az életük!), és megvilágosodtam:

hagyjuk a kapitalizmus meddő kritizálását, és inkább tanuljunk meg végre élni az élhetetlenségben, nagyjából úgy, mint a gombák a sugárzásban.

Ha igyekszel, megemészthető a műanyag, és igenis, még egy olyan visszataszító hely is lehet az intimitás szentélye, mint egy pláza: lényegében erről fog szólni az Oázis.

Eszter, eddig egyedül írtad a filmjeid forgatókönyvét. Miért döntöttél úgy, hogy az Oázis Center scriptjét Andrással szeretnéd megírni?

Andris egyszer véletlenül odatévedt a barátom szülinapi bulijára. Akkor tudtam meg, hogy forgatókönyvíró, és hogy ugyanabba gimnáziumba jártunk, aztán később láttam a Diamond Beautyt, amelyet Andris írt, és nagyon tetszett, sokat gondolkoztam rajta. Akkor jutott eszembe, hogy a majdnem közös múltunk jó kiindulási alapja lehet egy közös munkának. Az Oázisnak addigra volt egy kész forgatókönyve, amely teljesen más volt, mint most, és arra gondoltam, jó lenne megmutatni egy friss szemnek, és tényleg így volt. Amikor először találkoztunk, lenyűgözött Andris műveltsége is, de persze én is igyekeztem őt lenyűgözni, szerintem jól sikerült.

András, téged mi vonzott a közös munkában? 

Miután láttam Eszter első rövidfilmjét, a Hajnalt, mardosó irigységet éreztem a film francia újhullámos kócossága és a benne lévő monológok szellemessége miatt. Sokszor az efféle alantas érzelmek a legbiztosabb előjelei annak, hogy kivel fogsz tudni hatékonyan együtt gondolkodni.

Egy közös barátunktól, Kungl Zsigmondtól többször is visszahallottam, hogy Andrisnak mennyire tetszik a Hajnal, engem pedig idegesített, hogy miért nem személyesen nekem áradozik inkább.

Eszter, egy interjúban említetted, hogy régóta szeretnétek elkészíteni az Oázis Centert. Mi az oka, hogy ilyen sokat kellett várni, hogy megvalósulhasson?

Az egyik oka az, hogy Magyarországon viszonylag sokáig nem működött a filmfinanszírozási rendszer – ha működött volna, valószínűleg már kész lenne a film. Én sokszor érzem úgy, hogy sietni kellene, le vagyok maradva, de Andris elég sokat segített, hogy megnyugodjak ezzel kapcsolatban: ha az Oázis már kész lenne, sokkal unalmasabb film lenne, mint amilyen így lesz majd.

Nem tudunk elég hálásak lenni Káel Csabának és társainak, akik fáradságot nem ismerve gáncsolták a szakmát az elmúlt nyolc évben. Ha jól működik a filmfinanszírozás, az ember nagyon hamar egy lelketlen produkciós gépezetben találhatja magát, ahol gyártási asszisztensek lihegnek a fülébe szüntelenül, ő pedig szép lassan alkalmazottá válik a saját, egyre idegenebb projektjében. Csabáék áldásos tevékenységének köszönhetően volt időnk álmodni, és „minden mindegy” alapon, valóban szabadon gondolkodhattunk. Amúgy mindenkinek ajánlom Káel Csaba NEM című kisfilmjét. Egy korszakos remekmű.

Több filmestől is hallottam, hogy mennyire nehéz befejezettnek nyilvánítani egy forgatókönyvet, és elengedi azt. Ti is éreztétek ezt az Oázis Center kapcsán?

Ez az első olyan filmem, amelynek a forgatókönyvét nem egyedül írom. Ennek az az egyik hozadéka, hogy lassabban készül el a script, de úgy érzem, hogy nagyon jót tesz a filmtervnek. Egyébként nem érzem hosszúnak azt az időt, amióta dolgozunk az Oázis Centeren.

Az írók és rendezők nagy része egyfajta alacsony intenzitású zsizsegésben tölti az életét: szívbemarkolóan drága kávézókban ücsörögve, gondterhelt arccal telefonálunk és jegyzetelünk, „megbeszéléseken” veszünk részt, néha esetleg pályázatot írunk, vagy akár még „workshopokra” is elmerészkedünk, de ez sokkal inkább emlékeztet a semmittevésre, mint a tulajdonképpeni munkára. Rejtély, hogyan, de Zénón paradoxonjaira rácáfolva néha mégis elkészül némelyik film.

Eszter, azt mondtad egy interjúban, hogy a rövidfilmjeid (Hajnal, Ne nézz a napba, Utószezon) elsősorban nem generációs filmek, hanem saját élményeid ihlették őket. Az Oázis Center is illik ebbe a sorba?

Kevésbé. Saját élmények is ihlették a forgatókönyvet, de sokkal elemelkedettebb a történet, mint az eddigi filmjeim. Ez részben, azt hiszem, Andris hatása is, de a realista ábrázolásmód egyre kevésbé érdekel.

Nem nagyon tartom izgalmasnak, hogy untig ismert élethelyzeteket, társadalmi problémákat, érzelmi állapotokat pontosan úgy mutassunk be, hogy a legtökéletesebb valóságutánzásra törekszünk közben.

Az Oázis Center ehhez képest új irány, misztikusabb, kevésbé egyszerű világ, ami nekem most sokkal izgalmasabb.

Eszter, több rövidfilmben és egész estés alkotásban is dolgoztál asszisztensként, többek között Szimler Bálint filmjében, a Fekete pontban is. Rendezőként mit tanultál abból, hogy egy más feladatkörben is kipróbáltad magad?

Rengeteg tapasztalatot szereztem. Szerintem rendezőként nagyon fontos átlátni minden folyamatot, amely egy forgatáson zajlik, megérteni, mit tesz hozzá az egészhez minden egyes ember munkája. Sok rendezőt láthattam dolgozni, láttam jó és rossz példákat arra, hogy érdemes viselkedni a munkatársaiddal, a színészekkel, a stábbal. Ebből sok dolgot boldogan viszek tovább, de van olyan is, amit mindenképpen igyekszem elkerülni.

András, a sorozatok (A mi kis falunk, Apatigris, Gólkirályság) mellett olyan rövidfilmekben dolgoztál, mint a 12. Friss Hús rövidfilmfesztiválon a legjobb magyar élőszereplős filmnek választott Diamond Beauty vagy a Nikó. Másképp méred a sikert egy általad írt sorozat és egy rövidfilm esetében? 

Kérdés, hogy egyáltalán mennyiben vagyok sikeresnek tekinthető, tudomásom szerint például senki se tetováltatta még magára az arcképemet, vagy ilyesmi. A sorozatírás abból a szempontból nagyon tanulságos, hogy a saját bőrömön tapasztaltam meg azt, amiről Bourdieu ír: hogy a jelentős kulturális tőkével rendelkező felsőbb osztályok a „jó ízlés” meghatározásán keresztül lényegében egy újabb eszközre tesznek szert a társadalmi különbségek fenntartásához.

Amikor némelyek fanyalogva húzzák a szájukat a napi sorozatokra, valójában nem pusztán egy műfajról mondanak ítéletet, hanem az ezeket néző társadalmi osztályokról is.

Nekem a gimiben napi két Tarr Béla-film volt az átlagfogyasztásom, így azt gondoltam, röhögve meg fogok tudni írni egy „bugyuta” vígjátéksorozatot. Hamar vissza kellett vennem az arcomból: irtózatosan nehéz egy ilyet megírni. A „populárisabb” műfajokkal szemben tanúsított alázat szerintem társadalmi érzékenységgel is jár, az pedig pláne nagyon nem mindegy, hogy mit írok le: A mi kis falunkat egy évtizede nézi fél-egy millió ember, így végig szem előtt kell tartanom, mekkora közönséggel kommunikálok.

Az Oázis Center filmtervét először a Vienna Shorts, majd a Friss Hús pitchfórumán mutattátok be, utóbbin pedig elnyerte a Magyar Játékfilmrendezők Egyesületének díját. Mennyire formálódott ezek alatt a script?

A pitchfórumokon a forgatókönyv tartalmáról általában kevés szó esik, ezek inkább a pitchelés technikájára fókuszáló workshopok. Nekem izgalmas volt az összes ilyen alkalom, mert alapvetően félek a színpadon, és remélem, a következő már talán kevésbé lesz ijesztő. Ezenkívül mindig érdekes, hogy mit gondolnak olyan emberek a filmtervedről, akik először hallanak róla, főleg, ha nemzetközi közönségről van szó.

A filmtervetek a Future of Film Is Female (továbbiakban FOFIF) női filmkészítőket támogató New York-i nonprofit szervezet Short Film Fund programjában nyert támogatást. Hogyan találtatok rá erre a programra, és hogyan segítheti ez az Oázis Center elkészülését?

Jó ideje figyelem, milyen ehhez hasonló kezdeményezések léteznek, és habár

sokan azt hiszik, hogy egy olyan „hiperwoke” világban élünk, ahol művészeti közegekben nőként nagyon könnyű érvényesülni, elenyésző az olyan filmes támogatási programok vagy fesztiválok száma, amely női alkotókra fókuszál.

Arról nem is szólva, hogy milyen siralmas a női-férfi arány a legtöbb programban vagy fesztiválon. Sokáig azt hittem, hogy a FOFIF csak amerikai alkotóknak szól, aztán kiderült, hogy ez egy nemzetközi program, úgyhogy beneveztük az Oázis Centert, és nyertünk. Az anyagi támogatás mellett mentorálni fogják a film elkészítését, és vetítéseket is szerveznek majd az Egyesült Államokban, valamint a FOFIF viszi majd a film amerikai forgalmazását. Jó jel, hogy a FOFIF korábban olyan rendezőket támogatott, mint például Sophy Romvari és más alkotók, akiknek az A24 vagy a NEON gyártásában jelentek meg az első filmjeik.

Az Oázis Center egyik főszereplője Wrochna Fanni lesz. Őt hogyan választottátok ki, és hogy álltok a többi szereplő kiválasztásával?

Amikor az egyetemen elkezdtem írni a filmtervet, már tudtam, hogy Fannit szeretném felkérni főszereplőnek, ő pedig már régóta tud a filmről, és készül is rá, ez nagy öröm nekem. A biztonsági őr szerepére nemsokára elkezdjük a castingot, jelenleg több jelöltünk is van, és kíváncsiak leszünk, hogy ki működik majd a legjobban együtt Fannival. 

Mikor tervezitek elkezdeni a forgatást?

Minél hamarabb. Attól függ, hogy a Nemzeti Filmintézet mikor dönt majd az elbírálatlan pályázatokról, a mi pályázatunk ugyanis hosszú hónapok óta elbírálásra vár. Amint megszületik a döntés, azonnal szeretnénk elkezdeni a munkát.

Sok olyan projektetek volt az elmúlt években, melyek azért nem valósultak meg, mert nem kaptatok rá támogatást a Nemzeti Filmintézettől, vagy meg sem próbáltatok pályázni vele, mert úgy éreztétek, úgyis elutasítanák?

Én az Oázis Center előtt még nem pályáztam, mert az egyetemi rövidfilmjeimnél ez nem volt indokolt, illetve mióta filmeket készítek, az NFI sosem volt hatalmas reményekkel kecsegtető hely. Ez az első élményem a Nemzeti Filmintézettel, szuper első élmény.

Nekem elég sok pályázatomat utasította már el az NFI. Elképesztő költői tömörséggel tudták megfogalmazni az indoklásaikat. A kedvencem az volt, hogy „egy ismert gasztrosorozat műsorvezetőjének a férje” a miénkhez hasonló témában adott be forgatókönyvet a közelmúltban.

Mennyire vettetek részt a Filmreform 2026 kezdeményezésben? Csatlakoztatok valamelyik szakmai szervezethez?

Én a Magyar Forgatókönyvírók és Filmdramaturgok Egyesülete (MAFOR) alakulásakor elég aktív voltam, de aztán elkezdtem dolgozni Korom Anna új filmjén, ezért nem tudtam tovább részt venni a munkában. Most még mindenki elég lelkes, és azt reméli, hogy lesz pénz, paripa, fegyver. 3-4 év múlva valószínűleg vissza fogjuk sírni ezt az időszakot, hogy milyen jó volt álmodozni és reménykedni.

Én kevésbé vettem részt benne, mert úgy éreztem, hogy vannak nálam sokkal ügyesebb emberek, akik aktívan alakítják a folyamatokat, de feszült figyelemmel követem az eseményeket, és tagja vagyok több frissen létrejött szakmai szervezetnek is.

Min dolgoztok még jelenleg az Oázis Center mellett?

Most, hogy felcsillant a remény, hogy végre lehet filmet csinálni, több rendezővel is magasabb fordulatszámra kapcsoltunk. Korom Annával épp előkészítjük a Lady Sunshine munkacímű nagyjátékfilmünket, amelyre a BIFF (Budapest International Film Festival) által létrehozott Cine-Collegium Budapest filmfinanszírozási programjának keretében kaptunk támogatást, és jövő novemberben be kell mutatnunk. Emellett még jó pár projekt készül a fent említett lázas semmittevés jegyében.

Én most először elkezdtem nagyjátékfilmben gondolkozni, izgalmas, jó állapot ez. Több tervem is van, amelyet szeretnék elkészíteni, de még egyik sincs olyan formában, hogy megmutassam Andrisnak.