„Így volt szép” – Életútinterjú Pásztor Erzsivel

Mi volt az első meghatározó találkozása a színházzal, amely kialakította Önben a vágyat, hogy színművész legyen?

Kislány koromban édesanyám elvitt a János vitézre a Városi Színházba, amit ma Erkel Színháznak hívnak. Páholyban ültünk, onnan ráláttam a nézőtérre és a színpadra: képzelheti mekkora hatással volt rám! Ez volt az első színházélményem, utána pedig rendszeres színházlátogatókként bérletet váltottunk a Nemzeti Színházba. Főiskolásként magamba szívtam a filmes és színházi alkotások garmadáját: a főiskolától biankót kaptunk, amivel ingyen mehettünk moziba és színházba.

Horváth Teri volt az első színművésznő, akivel személyesen találkoztam, fantasztikusan játszott.

Sulyok Mária főiskolai tanáromtól tanultam el az öltözködés és viselkedés szabályait: a főiskolán külön képzést kaptunk arra, hogyan kell belépni egy helyiségbe, kezet fogni a másik emberrel, és viselkedni az étkezőasztalnál. Minket az életre neveltek a főiskolán.

Érezte-e valaha, hogy hátrányból indul azért, mert nem művészcsaládba született? Segít-e, ha az illető szülei maguk is színművészek vagy rendezők?

Édesanyám fodrásznő volt, édesapám villamosüzemeltető vállalatnál dolgozott. Előképzettség szempontjából nem voltam lemaradva, mert a szüleimmel rendszeresen jártunk színházba; inkább anyagilag sínylettem meg az ötvenes-hatvanas éveket. Viszont hadd adjak egy jó tanácsot már az elején: csak az menjen színészi pályára, akinek van pártfogója a családban! Jó példa erre Galambos Erzsi, aki minden fontos szerepet megkapott a Petőfi Színházban, mivel Petrovics Emil zeneigazgató volt a férje. El szerettem volna játszani Mari szerepét Molnár Ferenc Liliom című darabjában, de a rendező csak annyit mondott nekem: „Erzsike, a zeneigazgatóval nem lehet konkurálni” – így hát Galambos kapta a szerepet. Tudomásul kell venni, hogy ezen a pályán szakmai támasz nélkül – legyen az férj, feleség vagy nagybácsi – reménytelen a nagy színészi karrier.

Szinetár Miklós volt az osztályfőnöke a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, akit többször aposztrofált a legmeghatározóbb mestereként. Miben rejlett Szinetár tanár úr kiváló oktatói vénája?

Mázlim volt, hogy Szinetár osztályába jártam! Nem volt gőgös, mint sokan mások ebben a szakmában. Olyanokat engedett meg a növendékeinek, amiket semelyik másik tanár a főiskolán. Az első órán felajánlotta, hogy tegeződjünk. Csupán néhány évvel volt idősebb nálunk, de mindenki tisztelettel beszélt vele. Máig csodálatos emlékem Brecht Koldusoperája, amit Szinetár velünk, növendékekkel rendezett meg, és utólag is többször volt szerencsém játszani. Ezen kívül Szinetár tisztában volt azzal, hogy sok főiskolás szegény családból érkezett: egyik rostavizsga előtt a kopott aktatáskájával bejött a kollégiumba, és kivett két szál kolbászt és egy darab szalonnát, hogy legyen mit ennünk. Dégi István az éhségtől elájult a Bánk bán előadásán. A fiúk kockacukrot és kenyeret ettek vacsorára a kollégiumban. Ma már felfoghatatlan az ötvenes évek szegénysége. Szinetár nemcsak tanárként, hanem embernek is kiváló!

Hogyan indult a színészi életútja? Mi volt az első szerepe?

Abban az időben a főiskola után mindenki vidéken kezdett el dolgozni. Engem Debrecenben szerződtettek, ahol Hofi Gézával és Holl Istvánnal dolgoztam együtt, utóbbi később a férjem lett. Szendrő József, a debreceni színház igazgatója külön figyelmet fordított arra, hogy a színészek munkája kiegyenlített legyen: cserélgette a főszerepeket és mellékszerepeket.

Ha egyik este valaki Hamlet volt, másik este neki kellett játszania a sírásót.

Első szerepem Dorine volt a Tartuffe-ben. A bemutató után Szendrő megemelte a fizetésemet, ami felháborította a férfi kollégáimat: kifogásolták a pályakezdő honoráriumomat. Szendrő bölcs volt, és közölte velük, hogy ebben a szakmában a nők mindig a háttérben maradnak, és a férfiak fizetése jócskán le fogja körözni a nőkét, ezért kötelességének érzi, hogy az elején támogasson engem.

Szakmai életútjáról nem lehet beszélni a különböző politikai korszakok megemlítése nélkül. Pályájának egészét áthatják a történelmi témájú színházi és filmes alkotások. Milyen volt a színészi hivatás a szocializmusban? A rendszerváltozás óta hogyan bánik a kapitalizmus a színházművészettel?

A szocializmus alatt érezhetően nagyobb volt a színészek társadalmi presztízse, mint ma: előbb kaptunk telefont, mint mások, április 4-én béren kívüli juttatások voltak, és egyes darabok után még prémiumot is osztottak. A rendszerváltozást követően hanyatlani kezdett a színészek ázsiója: elvették a Gobbi Hilda által alapított Jászai Mari Színészotthont és Ódry Árpád Művészotthont. Ezen kívül a televízióban gyakran vannak olasz és francia filmnapok, de magyar filmnapok soha, pedig nem lenne szabad veszni hagyni a régi magyar filmeket! Összességében elmondható, hogy a szocializmus alatt többet törődtek a színészszakmával, mint ma. A hatalmi elnyomás eszközei közül egyedül a cenzúrával találkoztam: Aczél György bejött a próbákra ellenőrizni. Az Übü király bemutatója előtt Aczél konkrét utasításokat adott arra vonatkozóan, hogy mit írjunk át a darabban vagy mit húzzunk ki a szövegből.

A Rákosi-korszak hatalmi terrorja az Angi Vera című film központi témája, amely 1979-ben elnyerte a filmkritikusok díját a cannes-i fesztiválon. A film kommunista pártiskolát mutat be, ahol ideológiai továbbképzés folyik: a fiatalok szállásért és ellátásért cserébe agitátornak tanulnak. Milyen körülmények között zajlott a film forgatása, és hogyan fogadta az akkori politikai vezetés?

Gábor Pál, a film rendezője anélkül kért fel Traján Anna szerepére, hogy bármilyen próbameghallgatáson részt vettem volna. A kertben ültem a Balaton-parton, amikor odajött hozzám: „Filmet készítek egy élő újságírónőről; a szerepet neked szántam, elvállalod?” Rögtön igent mondtam, mert örültem minden szerepnek, ami elém került. A filmbeli karakterem egy újságírónő, akiből a nyilasok kiöltek minden emberséget, és most agitációs munkát végez. A rendezés fantasztikus volt! Olyan jelenetek is vannak a filmben, ahol a színészeknek nincs szövegük, nem beszélnek: a szereplők reakciói mindent elárulnak a korszakról. A film óriási sikert aratott Londontól Cannes-ig. Ennek a filmnek köszönhettem, hogy a lányommal elutazhattam Londonba.

Ugyanis egyszerű polgárokként kérelmeztük az angol vízumot, amit először elutasítottak,

de a kint élő magyarok bevitték a minisztériumba azt a londoni újságot, ami beszámolt az Angi Vera sikeréről… Két nap múlva megkaptuk a vízumot.

Sokan a Veri az ördög a feleségét című szatírát tartják a filmes karrierje csúcsának. Az alkotás elnyerte az 1978-as Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál fődíját. Mivel magyarázza a film máig tartó sikerét?

Sikeres a film, mert annyira „magyar”! Megy az ember a vásárba Szűz Mária képével a kezében, utána délben zabál az ebédlőasztalnál, végül este fejkendőben imádkozik a templomban. A film bemutatja, hogy a magyar emberek életét mennyire áthatja az „állatias” munkavégzés. A film szereplőinek már mindenük megvan, mégis őrült módjára összeharácsolnak különféle ingóságot és ingatlant, semmi nem elég nekik. Ilyen a magyar emberek élete. A film vége gyönyörű: napsütés közben az eső elered és befolyik a sírkő alá. A filmfesztivál kapcsán tisztán emlékszem, hogy repülővel vitték Karlovy Vary-ba a rántott csirkecombot és túrós rétest, hogy a külföldiek is megkóstolják a filmbeli ételeket. Utána meghívtak bennünket Moszkvába is, ahol a követség körbevezetett minket a városban: oda is repülővel vitték a magyaros ételeket. Óriási sikere volt a filmnek; a története pedig minden évtizedben egyre aktuálisabb.

Legemlékezetesebb színházi és filmes szerepei zömében ellenszenvesek, gonosztevők és spiclik. Mivel magyarázza, hogy a luciferi szerep ilyen sokszor megtalálta Önt?

Egyszer megkérdeztem Szinetár Miklóstól, aki már a Magyar Televízió elnökhelyettese volt, hogy miért osztják rám sorozatosan az öregasszony szerepét. Miért én vagyok a púpos és nyomorult, ha csak a húszas éveimben járok? Szinetár azt válaszolta, hogy azért, mert én képes vagyok eljátszani őket, és higgyem el, 40 év múlva hálás leszek, hogy a közönség életkortól független karakterekben ismert meg. És valóban így történt!

Hány kolléganőm panaszolta el, hogy fájdalommal engedik el a régi szerepeiket, mert már nem hitelesek bennük!

Nehéz azoknak a színésznőknek, akiket hősi szerepekben ismert meg a közönség, mert egy bizonyos életkor után át kell állniuk új szerepkörre, amire nem mindenki képes. A magam részéről kortól függetlenül el tudtam játszani a púpos karaktereket, és szerencsére a közönség máig emlékszik rájuk: Mathilde (A fizikusok), Gertrudis királyné (Bánk bán) és Janka néni (Szomszédok).

Idén zárta színművészként a 66. évadját. Mire a legbüszkébb a szakmai életútjából?

Örkény István Macskajátékát három különböző produkcióban játszottam. Az elsőt maga Örkény is látta, a másodikat és harmadikat pedig már csak a felesége. A harmadik előadás-sorozat után a felesége megajándékozott egy Örkény-könyvvel, amibe a következőt írta nekem: „Orbánné te voltál, te vagy és te leszel.”

Mit üzen azoknak a fiataloknak, akik azt fontolgatják, hogy a magyar kultúrának, azon belül a színházművészetnek akarják szentelni az életüket?

Egy szakmai és egy emberi tanácsom van számukra. Egyrészt sajátítsák el a jó légzéstechnikát és artikuláljanak érthetően! Enélkül soha nem lesznek jó színészek. Például Törőcsik Mari fiatalon eljátszotta Solvejg szerepét Ibsen Peer Gyntjében, de olyan halk volt, hogy egy szavát sem lehetett érteni. Másrészről alaposan gondolják át a fiatalok, hogy a saját helyzetükben érdemes-e belevágniuk a színházszakmába, mert – ahogy az elején említettem – ez egy igazságtalan pálya, és megfelelő családi támasz nélkül reménytelen a nagy színészi karrier. Minden generációból kiemelnek egy-két színészt, akit a létező összes filmbe és színdarabba meghívnak: nélkülük két fadarabot nem tesznek keresztbe, csak ha ők benne szerepelnek. Ritka, hogy valaki olyan tehetséges színész, hogy élete végéig felfelé ível a karrierje. Sajnos Magyarország úgy működik, hogy ha nincs húzónév egy színháznál, ott lehúzhatják a rolót.

Nemrég megjelent az önéletrajzi könyve Mégiscsak színésznő vagyok címmel Lakner Zoltán és Reznák Gábor gondozásában. Milyen útravalót ajánl a könyv olvasásához?

Hálás vagyok Lakner Zoltánnak és Reznák Gábornak, hogy megkerestek az életrajz ötletével, mert személy szerint nem gondoltam arra, hogy könyvet írjak magamról. Mindketten jó humorúak, intelligensek és okosak, igazán jóban lettünk. Először csak ezer példányt nyomtattak a könyvből, de olyan hamar elfogyott, hogy utánnyomást rendeltünk. Bízom benne, hogy a kedves olvasóknak legalább olyan izgalmas lesz a könyv, mint amilyen öröm és boldogság volt számomra felidézni az elmúlt kilenc évtized emlékeit. Hadd idézzem Orbánné szavait Örkény Macskajátékából, amikor megkérdezik tőle, hogy ha újrakezdené, másodszor is úgy élne-e, ahogy élt: „Így volt szép.”

 Bónuszkérdés: Arra szeretném kérni, hogy 90. születésnapja alkalmából a Szomszédok Janka nénijeként válaszoljon az utolsó kérdésemre. Félig tele vagy félig üres a pohár?

„Ne játsszunk a poharakkal! Hozd ide azt az üveget és töltünk, amennyi jól esik: vagy félig, vagy tele!” Jó voltam?