A lélek sötét éjszakája – Interjú Kertész Erzsivel az Idegen ház című regénye kapcsán

Az Idegen ház a harmadik felnőtteknek szóló regényed. Ha egymás mellé teszed Az átutazót, az Öröklétet és az Idegen házat, milyen írói utat látsz közöttük? Mi újat tudott mutatni neked az Idegen ház, amit az előző kettő még nem?

Ennél a regénynél a korábbiakhoz képest a pszichológusi énem kapott nagyobb szerepet. Ha egy ívet kellene rajzolni, akkor az első két kötetben a bűnügyi szál sokkal erősebb. Ez tudatos koncepció volt: mindkét esetben pszichológiai hangsúlyú bűnügyi regényt szerettem volna írni.

Az Idegen háznál viszont tisztán lélektani jellegű szöveg megírására törekedtem. Ez a szakmám miatt mindig is szívügyem volt. Úgy döntöttem, elengedem a krimit, és ez nyilván a célcsoporton is változtatott.

Szerintem több olyan terület van, amelyhez kritikával közelít a regény. Az egyik a televíziós és influenszervilág. Ivett, az ötvenes éveiben járó főhős influenszerként próbál érvényesülni, és kap egy televíziós műsorvezetői felkérést. Mit gondolsz a televízió társadalomban betöltött szerepéről?

Szerintem bármely képernyő könnyű és csábító út ahhoz, hogy megismerjük a többiek véleményét. Másrészt veszélyforrás is abból a szempontból, hogy mennyire kerülünk külső nézőpontok hatása alá. Személyiségfüggőnek gondolom, ki hogyan fogyaszt képernyős tartalmakat, és mindaz az információ, amit így kap, mennyire épül be a véleményalkotásába, gondolkodásába, mennyire határozza meg a viselkedését. Ez nagyon összetett téma, és úgy gondolom, mindig egyénileg érdemes vizsgálni. Az influenszer mint foglalkozás nem azért kezdett foglalkoztatni, mert mindenképp erről a szakmáról akartam írni, hanem mert úgy éreztem, náluk az önreprezentáció és befolyásolás témája kiemelten van jelen. A követési statisztikák révén összehasonlíthatják magukat azokkal, akik ugyanezen a pályán mozognak, így könnyen mérhető a sikerességük.

Ivett egy ötvenes nő, a regényben a változókori problémák is megjelennek. Szerintem nagyon nyomasztóak azok a jelenetek, amelyekben eladható termékké próbálják varázsolni a főszereplőt. Emiatt nagy hangsúlyt kap a regényben a test, az öregedés, az öltözködés. Miért volt fontos mindezt egy ötvenes nő szemén keresztül bemutatni?

Úgy gondolom, ez a téma nagyon itt van velünk a mindennapokban. Ráadásul – főleg a közösségi média nyomása miatt – lassan mindenkire kiterjed, nem csak a képernyőn hivatásszerűen megjelenő emberekre. Persze kérdés az is, hogy egyáltalán megjelenünk-e ilyen platformon, és ha igen, milyen képet mutatunk magunkról.

Az átlagembertől a sokat szereplő személyiségekig terjedően úgy érzem, hogy a megjelenésnek, a kifelé mutatott arcnak vagy maszknak kiemelten fontos szerepe van a társadalomban.

Sajnos már az egészen fiatal kamaszoknál látom, hogy nagyon hamar tudatossá válnak arra, milyennek látszanak a többiek szemében, és hogyan lehetne ezt a képet továbbépíteni, javítani, kozmetikázni, esetleg teljesen mást mutatni, mint a valóság.

Ez a jelenség nagyon foglalkoztat. Az is, hogy meddig fajulhat, és mikor jön el az a pont, amikor esetleg tömegével érzik az emberek, hogy ismét érdemes egy őszintébb irányba fordulni.

Ivett abból építi a hitelességét, hogy nem akar senkinek megfelelni. Van benne egy dacos ellentmondás, miközben pontosan ezt teszi, hiszen megszállottan monitorozza a követői reakcióit. Ez az ő személyes önellentmondása, az influenszerlét működésmódja vagy mindkettő?

Mindkettő, és szerintem ez az influenszerlét óriási paradoxona. Sok szereplő azzal lesz ismert és népszerű, hogy nagyon is önmagát adja, egyéniségként jelenik meg. Viszont mihelyt elér egy olyan szintet, ahol már húsba vágó, hogy ne veszítsen követőket, vagy tovább növelje a létszámot, el kell kezdenie monitorozni az elvárásokat, a környezet igényeit, azt, hogy mi tetszik a követőknek. Az autonómia, amivel felépítette magát, onnantól kezdve rohamosan csökkenni kezd.

A televízió és a nőiesség mellett a harmadik nagy téma az önismeret, az önmagunkkal való szembenézés. Mit gondolsz a konyhapszichológiáról? Fontos kritikát fogalmazol meg szerintem azokkal a tartalomgyártókkal kapcsolatban, akik semmilyen képzettséggel nem rendelkeznek, mégis gyakorlatilag rendelőt nyitnak maguknak az online térben, és ontják a tartalmakat. Nyilván vannak a pszichológiai témájú tartalomgyártásnak értékes képviselői is, de szerintem nagyon káros személyiségek is megjelennek ezen a téren.

Nagyon ambivalens érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Szerintem jó, hogy a társadalmi tudatosság növekszik a pszichológiai témák kapcsán. Ez sok embernek lehetőséget ad arra, hogy olyan szempontok mentén nézzen rá magára és a környezetére, amelyek eddig nem kerültek a látóterébe, mert nem ilyen körökben vagy területeken mozgott. Viszont ez veszélyt is magában foglal. A könyvben is mutatok rá példát, amikor a nem szakember konyhapszichológus olyan erős hatást tud gyakorolni, hogy már komoly döntéseket befolyásol távoli, idegen emberek életében. Kétélű fegyvernek érzem ezt a jelenséget. Magam sem tudom, hogyan lehetne jobban – most idézőjelbe teszem – edukálni a tartalomfogyasztókat, hogy kritikus szemlélettel válogassanak, például abban, kinek a véleményét, befolyását fogadják el egy-egy fontos témában. Ez csak informálással érhető el, de abban nem vagyok biztos, hogy mindenki könnyen meg tudja találni a hiteles forrásokat.

Ivett nem túl szimpatikus karakter, és több regényednél is látszik, hogy kedveled a megosztóbb szereplőket. Honnan ez az érdeklődés?

A gyerekkönyveimet is beleértve azt mondhatom, hogy imádom a megosztó karaktereket. Ez praktikus döntés is a részemről: úgy érzem, sokkal több történet rejlik egy ambivalens, megosztó személyiségben, mint egy csak jó vagy rossz tulajdonságokkal felruházottban. A másik oldala, hogy szeretem tükrözni a realitást: mi magunk is nagyon összetettek vagyunk. Ha már önismeretről van szó, és kicsit tükörbe is nézünk a könyvekben, akkor a saját tulajdonságainkra is jobban rálátunk, ha a karakterben észrevesszük ezt a sokféleséget. Ivett személyiségében például van bizonyos plusz bátorság, ebben a tekintetben ő szélsőségesebb az átlagnál. Nyíltabban mondja ki a negatívumokat és ilyen értelemben sokunk véleményét felhangosítja. Talán nem korlátozzák annyira a társadalmi elvárások.

Néha mindannyiunkban van egy kis bosszúálló, gonoszkodó rész. Úgy érezzük, jó lenne megtorolni valamit, de van bennünk egy gát, amely szerintem Ivettből hiányzik.

Igen, a gátlástalanság egy szintig lehet irigylésre méltó az önérvényesítés miatt. Azt sugallja a szemlélőnek, hogy de jó neki, hogy az asztalra csapott, nemet mondott, meghúzta a határait, tehát hatékony önvédelmet és érvényesülést mutat. A könyvben azonban ennél egy lépéssel tovább megyek, mert Ivett meg is torolja a sérelmeit. Ez nyilván már etikai kérdéseket is felvet.

A regénynek két nagy szerkezeti egysége van, a Glow Up és a Nigredo. Ezek ellentétes mozgást jelölnek: az egyik a felszín tökéletesítése, polírozása, a másik a bomlási állapot leírása. Kezdettől megvolt benned ez a kettős játék, ez a kettős szerkezet, vagy írás közben találtál rá?

A Nigredo hamarabb megvolt a fejemben, mert mindig nagyon foglalkoztatott a személyiségfejlődés jungi párhuzama az alkímiai folyamatokkal Úgy terveztem, hogy a történet második részében egyfajta „lélek sötét éjszakája”, a nigredo fázisa kerül bemutatásra. Az írás során, amikor a főszereplőmet próbálják képernyőbaráttá tenni, és ennek kapcsán olvasgattam, szembejött a „glow up” kifejezés, amit addig nem ismertem. Nagyon megörültem neki, és ekkor született meg az ötlet, hogy ezt a két kifejezést fejezetcímként használjam, hangsúlyozva a ragyogás és elsötétedés kontrasztját. Így született meg ez a szerkezet.

A címben is megjelölt vidéki ház elsőre menedéknek látszik, aztán rengeteg zavaró esemény történik itt Ivettel. Kicsit olyan, mint Szabó Magda Abigéljében a Matula: elzárt tér, egyszerre menedék a háború elől és börtön a lányoknak. Mit jelent neked az idegen ház?

A ház számomra itt a személyiség szimbóluma. A pszichológiában, például a gyerekrajzoknál is megjelenik ez az értelmezés.

Az idegen ház azt sugallta nekem, hogy a főszereplő valaki mássá akar válni.

Olyan térbe kerül, ahol ki kell lépnie a megszokottból, ahol elvileg meg kell újulnia. Ám esetében a folyamat nagyon külsődleges, csupán felszíni átalakulás. A ház védettséget is jelent, ezenkívül új kihívásokat és a magányt, ahol erősebbé válnak azok a belső hangok, amelyeket a városi nyüzsgésben nem hallott meg.

Mi az oka annak, hogy Ivettnek végül nem jön össze az áhított televíziós műsorvezetői állás? Az, hogy képtelen az önismeretre, és ezzel fizeti meg az árát, vagy annyira fiatalságközpontú médiaközegben zajlik mindez, hogy eleve halálra ítélt projekt volt?

Ha a főszereplőm kicsit simulékonyabb és alkalmazkodóbb lenne, végig tudná csinálni. De egy percig sem gondoltam, hogy meg fogja ugrani ezt a kihívást. Az akadály a személyiségében van: a folyton ütköző, domináns, a szabályokat inkább kikerülő alkatában. Az én elképzelésem szerint a média nagyon kemény világ, Szigorú szabályai vannak annak, hogyan tud valaki hosszú ideig megmaradni, jól teljesíteni és sokféle szempontnak megfelelni egy ilyen közegben. Ez ütközik a szereplőm személyiségével.

Ami ennél fontosabb, és amit nyitott kérdésként meghagytam: vajon a felszíni kudarc tényleg kudarc-e, ha megtorpanásra és átgondolásra készteti a főszereplőt? Nem biztos, hogy mindent elveszített ezzel. Nyilván sok mindent el kell engednie: sikert, hírnevet, esetleges anyagi előnyöket. De lehet, hogy egy másik téren nyer valamit. Az önismeret általában nem nagy ugrásokban halad előre, de akár el is indulhat, kinyílhat előtte egy másik út. Felmerül a kérdés, hogy életének ebben a szakaszában tényleg szüksége van-e a csillogásra, a „glow up”-ra. Abban az élethelyzetben van-e, amikor mindenképpen ezt kell keresnie?

Végeztél kutatómunkát valós influenszerekkel kapcsolatban?

Sokakat meghallgattam, és lenyűgözött, hányféle személyiség tud ezen a módon megmutatkozni. Ugyanakkor bizonyos távolságtartással figyelem ezt a műfajt, mert elég időrablónak tartom ezeket a néha meglehetősen hosszú megszólalásokat. A szó klasszikus értelmében nem követek senkit, inkább úgy próbáltam a regényhez muníciót gyűjteni, hogy több influenszert is meghallgattam. Ivett stílusát azonban nem ezekre a monológokra alapoztam, inkább köznapi helyzetekben elcsípett női témákból, extrémebb beszédmódokból inspirálódtam.

Szerinted elég felismerni a saját működésünket ahhoz, hogy el is induljon a változás? A végén látszólag történik valami Ivettel, de engem nagyon aggasztott, hogy már a születendő unokájától, egy kisgyerektől várja, hogy valamilyen célt adjon az életének.

Így van, a végén két irányt hagytam nyitva. Ha egy kötelet elengedünk, vagy elvész a biztonság, nagyon is érthető és ösztönös emberi reakció, hogy azonnal kapnánk egy másik kapaszkodó után. Ha egy szerep már nem működik, reménykedhetünk, hogy közeledik egy új, amiben majd kiteljesedhetünk. Nem biztos, hogy az unoka rosszul jár azzal, ha Ivett kedélyes, jó nagymamává válik. Mégis veszélyes, amikor valaki annyira azonosul a szerepével, hogy utána ennek kiegészítéseként a többiekre is túlzó elvárások nehezednek.

A regény egy pontján az alapvetően realista igényű prózából egy éles váltással lázálomszerű, misztikus állapotba kerülünk. Van erre jó írói módszered? Hogyan kezeled az ilyen élesebb hangnemváltásokat?

Szerintem ez abból fakad, ahogyan a történetét felépítettem. A magányosság egyre dominánsabb lesz, a külső ingerektől egyre inkább befelé, a belső világba haladunk, ami a szürreálissal, a homályossal, a sejtelmessel kapcsolódik össze. Más is mondta, hogy a történet vége felé egészen megváltozik a hangnem. Ez szándékos a részemről, de én nem éreztem ennyire élesnek a különbséget, ezért nagyon érdekes ilyen visszajelzést kapni. Nálam valószínűleg folyamatként épült fel: kintről elindulunk befelé, és a legbelső ponton már egy egészen szürreális világba jutunk. Ez tükröződik a hangnemben.

Sok tekintetben olyan ez a regény, mintha egy autóbalesetet néznék lassítva. Tudom, hogy közelít az összeomlás, de nem tehetek ellene semmit. Egy ponton képileg szépen megidézed Nietzsche gondolatát: ha sokáig pillantasz a mélységbe, a mélység is beléd pillant. Említetted, hogy a Nigredo is a jungi pszichológiából ered. Szeretsz ilyen pszichológiai játékokat elrejteni a szövegeidben?

Az egész regény egy pszichológiai játék. A másik nő személye volt például a történet kiindulópontja: ő az, aki leginkább szembesíti Ivettet az élethazugságaival. Érdekelt, milyen az, amikor az ember találkozik a saját árnyékával. Ez is jungi fogalom. Érkezik valaki, aki a betonbiztosan felépített képet vagy maszkot először csak farigcsálni kezdi, aztán teljesen összetöri azzal, hogy nagyon elbizonytalanító visszajelzéseket ad, miközben erős elutasítást vált ki bennünk. Ebből az elméleti, pszichológiai alapból indultam ki, és erre építettem egy reálisnak is tekinthető történetet. Mindig izgalmas kérdés, hogy sikerül-e egy elméleti kiindulópontból olyan fogyasztható történetet teremteni, ami érdekes, és az olvasók megtalálják benne a kapcsolódást a mindennapjainkhoz.

Ivett körül sokan egyfajta tükörként funkcionálnak: a követői, a tévés csapat, a szakemberek és a portréfestőként dolgozó Adrián is. Mintha az összeomlását is az okozná, hogy Ivett mindig csak mások szemén keresztül értelmeződik. Szerinted volt olyan karakter, aki jól látta őt, vagy többet látott belőle, mint mások?

Úgy gondolom, mindenki látott belőle szeleteket, és ezek nagy átfedésben vannak, mert Ivett nagyon jól tudja irányítani, mennyit mutasson meg magából. A rejtett rész önmaga és a többiek számára is ismeretlen. Az ő legfőbb képessége, hogy ügyesen megválogatja, mit vetít ki, mit mutat meg, hiszen ez a szakmája. Én is úgy látom, hogy a környezete nem tudott nagyon éles, mélyre látó szemmel ránézni. Adriánnak ugyan van egy-két megjegyzése, mellyel bevilágít a látszólagos fölény és erő mögé, de ez sem annyira domináns. A teljes képet Ivettnek magának kell felfedeznie, ez a kihívás vár rá a történet végén.