Elhúzni a függönyt és belelátni a jelenetbe – interjú Ördög Tamás rendezővel

Szeptemberben mutattátok be a Trafóban a Kelet et. Az előadás alapja a szokásostól eltérően nem irodalmi mű, hanem egy kutatás volt. Hogy keveredtetek bele?

Amikor Finnországban játszottuk a Csehov című előadásunkat, Millei Zsuzsa is látta, aki a posztszocialista országok lakóinak gyermekkori emlékeit kutatja már évek óta. Ő mondta, hogy a finn Kone Foundationnek van egy pályázata, amelyre a világ minden pontjáról lehet pályázni a művészetet és a kutatást összekapcsoló projekttel. Beadtuk, de az esélytelenek nyugalmával. Aztán jött a hír Zsuzsától, hogy megnyertük, és realizálódott, hogy akkor ezt meg is kéne csinálni – de hogy pontosan mit, az még nem körvonalazódott. Nemcsak a Kelet létrejöttére adott lehetőséget egyébként a pályázat, hanem arra is, hogy az ő kutatásuk is új lendületet kaphasson. A kezdeti posztszocialista hívószó kinyílt, és kibővítették a területüket a hidegháborús országok gyermekkori emlékeire.

Hogyan hangolódott össze a kutatás az előadás megalkotásával? Együtt dolgoztatok?

Volt négy emlékgyűjtő workshop – Helsinkiben, Rigában, Berlinben és Mexikóvárosban –, amelyekre jelentkezhettek kutatók és művészek. Ezek közül hármon részt vettem, de nem pont az történt ezeken az alkalmakon, amit vártam. Színházi emberként azt gondoltam, hogy egy emlékgyűjtő workshopon színes-szagos, zsigeri történeteket hallgatok majd: sorsfordító, drámai emlékeket, traumákat. De három nap alatt szisztematikusan leépítették a személyességét a privát emlékeknek. Eleve angolul zajlottak az alkalmak, a résztvevőknek pedig a maximum a két százaléka volt angol anyanyelvű, tehát közvetítőnyelven keresztül kellett megosztani az emlékeket, ráadásul egyes szám harmadik személyben. Ettől inkább kaptunk kordokumentumot, mint személyes sztorikat. Ekkor jött az izgalmas része a projektnek: mit kezdünk olyan emlékekkel, hogy „a lány a nagymamájával vonattal utazott Moszkvába, és közben almát ettek”?

Dokumentumszínházhoz kiváló alapanyag lenne.

Az elejétől megállapodtunk, hogy nem akarunk dokumentumszínházat: nem akartuk a színészek szájába mások emlékeit adni. Az érdekelt inkább az egészben, hogy hogyan tud inspirációs forrás lenni az az antiszínházi nyersanyag, amit Zsuzsáék kutatásából kijött. Előttünk állt körülbelül ötszáz emlék, ezekben kerestük meg a közös pontokat, amelyek Mexikótól Helsinkin át Berlinig azonosak. Rengetegben volt például utazás, a legtöbb nyáron játszódott, és a szülők, főleg az apa hiánya is kitapintható volt. Ezekkel mentünk aztán tovább. Illetve a címet is a kutatásból indulva találtuk meg, hiszen mi kelet-európainak tituláljuk magunkat, ráadásul itt van a keleti blokk is mint fogalom… Ezekről mind gondolkodunk, és valahogy a részünk.

De hol van Kelet, és jelent-e egyáltalán valamit?

Alig pár évet éltél a szocializmusban. Ennek ellenére érezted, hogy közöd van a témához?

Persze. ’86-ba tettük az előadás idejét is, mert nagyjából ekkor születtünk, és ugyan nincs sok emlékünk róla, de tudunk hozzá kapcsolódni. Arra is kíváncsi voltam, hogy hogyan tudunk párhuzamot vonni 2020-szal.

Saját emlékek is kerültek az előadásba, holott a csapat egy része a rendszerváltás után született.

Nekik inkább a korhoz való viszonyukat dolgoztuk bele a darabba. Kis dolog, de például ahogyan Dezső [Georgita Máté Dezső – a szerk.] nézi a tévében a Csernobilt. Neki és a másik fiatal szereplőnek, Zsombornak [Kövesi Zsombor – a szerk.] inkább a kívülállásukat mutattuk meg. Az alapot Rába Roland sztorija adta: a Ki mit tud? közönségdíjasaként kiutazott Thaiföldre. Ebből indultunk ki, aztán azt a munkamódszert használtuk, amivel az összes Dollár Papa Gyeremei előadásban dolgozunk. Ülünk a darabon két hétig, és rengeteget pofázunk róla. Ebben a helyzetben óhatatlanul előjön, hogy „ja igen, mint az én anyám!” meg hasonló személyes sztorik. Eleve szeretem, ha otthonosan érzi magát mindenki az elejétől kezdve – ez is az oka annak, hogy maximum egy új ember van a csapatban. Ettől nagyon családias közeg alakul ki, mert már mindenki ismeri egymást, és sok közös projekt van mögöttünk.

Ez az első olyan előadás, amelyben nem irodalmi művet dolgozol fel. Milyen volt ez a kihívás?

Teljes agyi szárnyalás volt, bármit lehetett. Ennek a szabadsága az elején nagyon nyomasztó volt, aztán megtaláltuk a kapcsolódási pontokat, és élveztük. Emőkével és Bencével [Kiss-Végh Emőke és Bíró Bence – a szerk.] közösen írtuk a darabot, szóval egyfajta műhelyt alakítottunk ki. Ezt a kezdetektől így akartam, lehetetlen is lett volna ennyi emléket egyedül átnézni. Így viszont beosztottuk, ki mit olvas, ki mit keres, aztán összeraktuk a struktúrát.

Annak ellenére hogy most nem irodalmi műhöz nyúltatok, mégis közelebbinek érzem azt az előadást a kezdeti darabjaitokhoz (Család trilógia), mint mondjuk a Lady Chatterley szeretőjéhez.

Én is így érzem. A Kelet oda tart, ahova a Család trilógia tartott.

Ez az a téma, ami nonstop a leginkább érdekel, azaz a család mint helyzet, mint megmutatni való dolog.

Ez ugyanaz, mint a korai darabjaimban, csak most nem volt mögötte egy Ibsen- vagy Strindberg-alap. Viszont a munkafolyamat ugyanaz volt: lementünk vidékre egy hétre táborozni, és ízekre szedtük az alapot. Tartalmilag nem változott, de a karakterek elképesztően sokat gazdagodtak attól, hogy hús-vér emberek beleadták magukat.

Tervezel ellépni az irodalmi művektől a jövőben, és áttérni a darabírásra?

Ha erre vagy kíváncsi, nem érzem, hogy elkapott a gépszíj, és várakozik a fiókban kétszáz darab. Sokkal jobban érdekel az, ha van egy kiindulási pont, amit aztán meg lehet kérdőjelezni, ellene lehet menni, át lehet alakítani. Nincsenek bennem ilyen idétlen nyomasztások, hogy újuljak már meg... Bármit is játszunk, az egy átirat – legkevésbé talán a Lady Chatterley, ahol eléggé ragaszkodtunk az eredeti szöveghez. Általában átírjuk a produkciókat a jelenbe, de a Chatterley-nél azt éreztem, hogy ha lerántom a magyar rögvalóságba, és mondjuk, Csepelen szökik el Kiss-Végh Emőke a BKK-kocsiszínbe, az elég idétlen lenne. Az intimitás és annak hiánya érdekelt, az emberek közti rossz dinamikák, amit így jobban tudtunk megmutatni. És azt is, hogy nem változik a korral: ugyanazt a nyomort éljük.

Egy barátommal néztük az előadást, aki a végén azt mondta: ezek az emberek annyira szeretik egymást!

Ez a Keletnél tényleg nagyon megvolt.

Először ért minket úgy a premier, hogy jónak éreztük az előadást.

A stúdiódarabok bemutatóján mindig olyan érzésem van, mint amikor az ember ül egy közvécén, rányit egy egész turistacsoport, és nem csukja vissza az ajtót. Egy személytelen, tolakodó pillanatnak szoktam megélni a premiert, de a Keletnél egészen más volt: bementünk a színpadra, és egyszerűen csak ment a dolog.

Az előadásaitokban minimális díszletet, kelléket használtok. El tudod képzelni, hogy csinálsz egy olyan grandiózus produkciót, mint például Mundruczó Kornél?

Nagyon látnám egy ilyen előadásban magamat, akár színészként is. Azért retekunalmas ez a szegényszínház éveken át. De az esztétikát meghatározza, hogy mennyi pénzből dolgozol, mindig van egy limit. Persze én nagyon szeretem is ezt a minimál-, színészközpontú dolgot, de azért érdekelne, hogy tudnék-e így csinálni színházat, el tudnék-e mozdulni .

Csak anyagi okokból nem próbáltad még ki?

Praktikus okai is vannak. Független társulatként nem tudunk hol raktározni, meg én ezt az egészet nem értem, nem ismerem. A Kelet kellékei elférnek két kartondobozban, de már ettől rosszul vagyok. Van bennem egy ösztön, hogy mindent irtsak ki, ami nem feltétlenül szükséges. Sok rendezőnél azt látom, hogy mindent feldúsítanak díszlettel, eszközzel, zenével, fényekkel vagy akár ötlettel is.

Én meg valahogy mindent elvonok – mintha nem is rendeznék, csak kivonnék.

De ez igaz a jelmezre is. Kiss Tibivel, a jelmeztervezővel dumáltunk róla, hogy hogyan is kéne a Kelet tv-blokkjában megoldani a jelmezt. És végül itt is az elvonás győzedelmeskedett: az egész előadás alatt fürdőruhában van mindenki. A vacsorát, ami a produkció fő jelenete, eleve ebben a ruhában akartam, és annyira béna lett volna, hogy csak azért, mert épp híradós jelenetben vagyunk, ráadunk Terhes Sanyira egy zakót. Minket az érdekelt, hogy egy víziót csináljunk, amiben nem lehet tudni, hogy Roland agyában vagyunk, aki kipörgette a YouTube-on a saját fellépéseit, és bekerült egy tripbe, vagy ez tényleg megtörténik. Egyszóval össze akartam kapcsolni a tv-blokkot a vacsorával. Például az előadás elején megy egy tornajelenet, ahol Stork Natasa mutatja be a gyakorlatokat a vacsorában már a fiait alakító két színésszel. Később ugyanő a vacsora alatt Rubint Réka-videókat néz, és érezhető, hogy milyen gondolatok vannak a fejében. Szóval ez a sok kivonás mind azt is szolgálja, hogy ilyen összemosódások létrejöhessenek, és összerakható legyen úgy az előadás, hogy különböző síkokat kapcsolok össze.

Nem nehezíti meg a rendezést, hogy te is szerepelsz?

De. De közben azért színésznek gondolom magam.

Elsősorban?

Ez átalakult az utóbbi években, de nem is hívnak játszani, pedig érdekelne! De a saját rendezéseimben mindig enigmatikus szerepeim vannak.

A Keletben meg sem szólalsz.

Akartam egy karaktert, akihez semmit nem tudunk társítani, és az előadás után a néző vakarja a fejét, hogy ez meg ki az isten volt... Minden családban van egy ilyen rokon, aki folyton ott van, de igazából tök mindegy a jelenléte – kicsit ilyen macskaember. Színészileg is nonstop kivonásban érzem magam egyébként. A főiskolán mindig afelé toltak minket, hogy többet, színesebbet csináljuk, én meg inkább a kevesebben érzem jól magam. Például azt is szeretem, hogy a Keletben sokszor háttal ülnek a színészek. Nagyon érdekel, hogy így hogyan tud összeállni a történet. Én azt hiszem, összeáll úgy is, hogy nem látom a színészek arcát, hiszen ugyanúgy játszik közben, végigéli a szerepét. A Lady Chatterley-ben például tutira fárasztó a nézőknek, hogy este nyolckor gyertyafényben, ráadásul most maszkban (az interjú a korlátozások előtt készült, a szerk.) nézik az előadást, amiben néhány színész háttal ül nekik. De ettől van egy kukkolásjellege a dolognak, ami engem nagyon érdekel. Csak úgy bekukucskálni, kicsit elhúzni a függönyt és belelátni a jelenetbe. Sokszor felmerül a munkáimban, hogy nem fogja érteni a néző ezek miatt a gesztusok miatt. Én meg azt hiszem, hogy igenis fogja, vagy ha mégsem, akkor egy jó kérdőjel rajzolódik majd ki benne. Hiszen mi, akik csináljuk az elődást, mind ugyanazt hisszük és éljük át – ennek át kell mennie a nézőn is. De neki is bele kell adnia magát. Egyik előadásunk sem könnyed kikapcsolódás.

Hiányzik, ha nem szerepelsz?

Az Álmodozókkal, amit az FAQ társulatnak rendeztem, nagyon boldog voltam a rendező szerepében is. Aztán egy ponton meguntam, hogy ha már mindig ott vagyok az előadásokon, akkor mi a francért nem szerepelek? Szóval belejátszottam magam a darabba kb. a tizedik előadástól, mert éreztem, hogy színészileg jó lenne nekem. Engem eleve a létezés érdekel: benne vagy a produkcióban, és egyszerűen jó. Úgy elvagyok. Hogy működik egy struktúra, amit értesz, és ezért nem is tudod elcseszni. A Keletet azért szeretem, mert van egy létezés abban a vacsorában. Megy az egész, növekszik mint egy nagy gomba, egy pöfetegdög… Megy magától. Nem rugdossa magát a színész, hogy „sírjál már!”.

Van kedvenc előadásod?

Az Otthon. Nemrég játszottuk újra háromnegyed év szünet után a Trafóban, mert ment volna Dániába, és elővettük, csak az is elmaradt. Színészként nagyon becsülendő, szép pillanata az életnek, amikor előadás után azt érzed, hogy ez most nagyon jó volt. Hogy megtörtént. Épp készítjük a Dogma-film-verzióját, amit az e-Trafó tűzött műsorra, és december 11-én lesz látható online.

Mit tartogat a jövő, min dolgoztok most?

Az Örkénybe hívtak rendezni, ahol Bergmantól a Jelenetek a bábuk életébőlt fogjuk feldolgozni a Stúdióban, Kiss-Végh Emőke és a Polgár Csaba lesznek a főszereplők. Nagyon izgat: ez az egyik kedvenc filmem Bergmantól, ezer éve szemezek vele.