• Mint éjidőn a fa – esszé Sirokai Mátyás Lomboldal című verseskötetéről

    2020.07.30 — Szerző: Papp Máté

    A humánszférán túli élővilág iránti érzékenység egyre meghatározóbb tendenciája a kortárs magyar irodalomnak. Sirokai Mátyás negyedik verseskönyve is ezen a benső ösvényen halad, az ember útjának sötét erdejéhez közelítve.

  • Sirokai Mátyás  Fotó: Szöllősi Mátyás
    Sirokai Mátyás
    Fotó: Szöllősi Mátyás

    Kimért, ám fokozódó, tetőpontokra hágó ritmika, áttetsző, ugyanakkor burjánzó stilisztika, szellősségében is telített szövegtér képezi Sirokai Mátyás új könyvének auráját. A Lomboldalt A beat tanúinak könyve, illetve A káprázatbeliekhez című verseskötetek szerves folyományaként a szerző által organikus figyelemnek nevezett költői koncentrációkészség (más szóval: „növénylés”) teszi helyenként kifejezetten revelatív közeggé. A sajátos érzékenységű – a „slow life” címkéjű életvezetési technika gyakorlójaként is ismert – Sirokai a már zsigerekben érezhető ökológiai válság közepette egy elévülhetetlennek tetsző, természetben „elvegyülő” lírai ént formál, mintegy maga köré.

    Hasonló – bennsőségében a humán elidegenedés jegyeit is magán viselő – alakváltozatok ugyan fellelhetőek a kortárs irodalomban (főként Győrffy Ákos műveiben), de ennyire tendenciózusan talán mégsem jelenik meg az a fajta „zöld derű”, amely nem a melankóliából, inkább valamifajta egyensúlyérzeted adó transzállapotból igyekszik energiáit nyerni. „Egyetlen magányos, ellazult nyelvi lépés, mielőtt beáll az egyensúly. Némák a fák, mert egyensúlyban tartják magukat. Mégis érintik egymást” – hangzik az egyik szemelvény. Egy másik szöveghelyen már inverz intenciók is beszüremkednek a szinte kizárólagos helyszínként/kontextusként (egyszerre konkrétan és képletesen) felnövekvő erdő rezdüléseibe: „Nemcsak én mászom a fákon, a maguk lassú és türelmes módján ők is kapaszkodnak belém.” Végh Attila Virrasztó Jenő álmai című novellaciklusának egyik darabjában szinte szóról szóra ugyanez a metafizikainak is mondható mozzanat érhető tetten: „Ölelte, egészen addig, amíg nem érezte: a fa visszaölel. Átölelte a megvert, megalázott természetet. Nyugodj meg, most nincs idő, most nincs pusztulás – mondta a fának. Hogy égig érjek, azért kapaszkodom beléd, de ha nem kapaszkodnék beléd, nem érnél az égig.” Akár a beat jeles tanúját, Jim Morrisont is idézhetjük a When the Music Over című Doors-dalból: „Mielőtt elnyel engem, mielőtt a nagy álom elnyel engem, / Hallanom kell, hallanom kell, hogy sír a lepkekirály. (…) Mit tettek veled, óh, Föld? / Mit vétett nekik a gyönyörű nővér? / Szétdúlva, kifosztva, meggyalázva, / Fekszik a hajnal oldalán.” (Földes László fordítása) Az ő sámánisztikus előadásmódja egyébként, ha nem is performativitásában, de gyökerénél – a révületnél – fogva mutat eredendő rokonságot a Sirokai-féle beszédmóddal, amely korántsem a megszólalás esztétizált módozataival, hanem a szavak lejtésével-lüktetésével, légies tömbösítésével, azon belül is meditatív helyi értékével éri el a befogadás delejező hatásfokát. Ennek ellenére akadnak kevésbé plasztikus elemek, túlírt, felszínesebben megdolgozott részletek a könyvben (pl. „Egy árnyék bevitorlázza egyhely-magányomat.”)

    Sirokai Mátyás  Kép forrása: a szerző archívuma
    Sirokai Mátyás
    Kép forrása: a szerző archívuma

    Ugyanakkor az is megállapítható, hogy ez a könnyedén bejárható, átlátható versvilág különösebb poétikai pluszt nem tartogat magában – a karcsú kötet érzéki rétegzettsége mégsem engedi elsikkadni a figyelmet, továbblök a mérsékelten gördülékeny bekezdéseken is.

    Aki pedig felveszi a ritmust, több ponton önkéntelenül is eljuthat egy nyelven túli dadogáshoz, amelyet egy új artikulációt formáló (Weöres Sándor halandzsáihoz hasonló) rigmusrendszer töredékei oldanak fel: „Barion biriallé, ayutta dit, ullam fraggé variago.” Ezek a zárványszerű, nem eléggé organizált szólamok azonban kibontatlanságukban vagy reflektálatlanságukban – bár hogyan lehetne mindezt kibontani, reflektálni? – hagynak némi űrt maguk után. Akárcsak Győrffy Ákos Isteni című szövegrészletének jelenése, amely szintén idekívánkozik: „Egy zöld isten futott / a fahordó úton fölfelé. / Gyerekkoromban volt, / nem emlékszem, / hogy hány éve pontosan. / Esőcseppektől csillogó moha borította a testét. / Friss, tavaszi moha, az egész völgy napokig esőillatú volt utána. / Láttam, ahogy megfordult, és egy pillanatra / a szemembe nézett. / Akkor nőtt ki bennem az erdő, / a nézésétől nőtt ki hirtelen, / és attól a nézéstől lett bennem / a félelem is.” Eme elnémító pillanat ritka Sirokai prózaverseiben, viszont a fellélegzések annál gyakoribbak a szív ütemének időről időre való kihagyásaival, egyenletes levegővételtől kísérve, a – Győrffy-versben megjelenő álomszerű – félelemérzet, az erdő árnyékos oldalának sötétbe húzó mélysége nélkül.

    Az erdő koncentrikus köreiben egyre beljebb hatolva mintha leválna minden, amit a mindenkori emberi természet tárgyköreibe sorolhatunk – a szavakig bezárólag. És ez a némaság talán beszédesebb, mint bármi más. Persze az egyre sűrűsödő digitális lábnyomokat hagyó globális felhasználó/fogyasztói réteg nyilvánvalóan elenyésző hányada téved a hipertéren inneni/túli erdőbe.

    Sirokai Mátyás  Fotó: Valuska Gábor
    Sirokai Mátyás
    Fotó: Valuska Gábor

    A Lomboldal szerény, ám öntudatos (a Zen ideológiamentes fizikai-művészi gyakorlataihoz, esetleg a jógához közeli) kísérlete sem láttat mást, csupán hologramként derengő testeket – vagyis legfeljebb a humán erőforrássá lefokozott ember szellemképe az, amit magunk elé képzelhetünk olvasás közben.

    A lírai én ezzel együtt káprázatból kiszakadó avatarként is szolgálhat, mindenféle misztifikáció nélkül reprezentálva egy olyan fenntartható életfeltételt, amely az anyagi javak fölözésében kimerülő materialista/konzumidióta beállítódás mentális ködének felszállása után a regenerálódást segítheti elő: „Aki képes, az újra átéli a születés előtti lét mély álmát, az emberi magzat előtudatának üdvét. És nem akar majd újra megszületni.” Ez az előtudat lehet az emberi szervezetet visszasejtesítő erdő eredője is, amely e kötet tanúsága szerint nem evolúciós távlatokban értelmezhető, hiszen bármikor elő tudjuk hívni magunkból. De nem is a kerülővel elérhető megváltó nirvána képzeteit kelti. A megsemmisüléssel szemben éppen az erózióból fakadó vitalitást, avagy – Mészöly Miklós szavaival élve – az értelmes elmúlásban feloldódó meditatív jelenlétet, valamint a dinamikus életigenlést serkenti. Így készteti hallgatásra befogadóit is a lomboldalon rejtőzködő befogadó, az immár nem menekülő „zöld isten”, hogy aztán – ezer levelével – megszólaljon mind… mint éjidőn a fa.

     

    Sirokai Mátyás: Lomboldal

    Jelenkor, 2020

    Sirokai Mátyás: Lomboldal

  • További cikkek