Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • Hétköznapjaink HD-ben – kritika Szávai Attila Távoli vidékek felé című novelláskötetéről

    2020.04.02 — Szerző: Mosolygó Miklós

    A kortárs irodalom alkotásai sokszor nyakatekert narratívákba, meghökkentő történetekbe csomagolják a jelenkor Magyarországáról felmerülő gondolataikat. Ritkaságszámba mennek azok az írások, amelyek nem vállalnak mást, mint mindannyiunk hétköznapjainak fotórealisztikus megörökítését.

  • Szávai Attila  Fotó: Jelencsik Péter/Népszava
    Szávai Attila
    Fotó: Jelencsik Péter/Népszava

    Bizonyára sokaknak ismerős az a jelent az Amélie csodálatos élete című filmből, amikor a lány karon fog egy vak öregurat, és részletesen elmeséli neki, hogy mit láthatna a szeme a Montmartre kacskaringós utcáin. Szó esik egy jóllakottan integető halárusról, a süteményespult hívogató édességeiről, a virágüzlet szinesztéziába hajló látványáról, egy léggömbjét sirató, pirospozsgás kisfiú arcáról, egy hentesre csodálattal néző foxterrier kutyáról. Ezzel a rövid hangulatcsinálóvalképet kaphatunk Szávai Attila novelláinak elbeszélésmódjáról, ami lényegében tájleírásokra és aprólékos karakterrajzokra épül. A cselekmény mellékes szerepet tölt be a novellák szerkezetében.

    Tudunk róla, hogy megtörténnek a dolgok, leginkább csak ez-az, de ezek az események marginális elemek csupán a világ apró, de nem lényegtelen részleteinek megörökítése mellett.

    A rövid terjedelmű elbeszélések látszólag nem kötődnek egymáshoz, de mindegyik egy-egy személyes élethelyzetet, társadalmi szituációt tár fel. Aztán tüzetesebb vizsgálódás után felfedezhetjük, hogy a novellafüzér darabjai meghatározott helyszínek köré csoportosulnak. A falusi élet tereit felváltják a lakótelep díszletei, ezt követően pedig – vidéki kisboltok oázisait érintve – eljutunk a wellness-szállodák műanyag, olcsó járólapos luxusvilágába. Ezek a helyszínek mind érvényes látleletét adják a neoliberalizmusban tovább cincált, posztkádári magyar társadalomnak. Ennyiféleképpen, ennyi helyen élünk érvényes életet mi, magyarok a lángoktól öleltben. A vasutas karaktere azért is kulcsfontosságú, mert a kötet látszólag széttartó térszerkezetének különböző elemeit munkájából következően összeköti, mint a gyerek a fekete pontokat a kifestőben.

    A szereplőkre többnyire jellemző a szociális érzékenység: az elbeszélői hang szenvtelensége sem sokáig marad meg, egyre inkább áthatja az empátia, amivel a társadalom underdogjaihoz közelít az író. Ez a fajta szociografikus szemlélet sikerrel ébreszti fel az olvasóban a bűntudatot, és amilyen nagy erőkkel próbáljuk elfordítani a fejünket a kéregetőktől az utcán vagy érezzük reménytelennek, hogy akár adónk 100%-át is a rászorulóknak utaljuk, úgy tolja Szávai az orrunk elé társadalmunk hétköznapi, de annál égetőbb problémáit. Mindez azonban még nem teszi egyedülállóvá a könyvet.

    Szávai Attila. Fotó: Jelencsik Péter
    Szávai Attila. Fotó: Jelencsik Péter
    Kép forrása

    Ami valamennyire unikálissá teszi a mai kortárs szépirodalomban, az a vadász téma látványos dédelgetése. Szávai Attila az irodalmi folyóiratokon kívül a Nimród című, vadászattal foglalkozó lapban jelentette meg az ilyen ambícióiból született írásait, de a kötetben most a vadászat szubkultúráján kívül esők is ízelítőt kaptak ezekből. Az épített környezet elemeit, kiváltképp a városi tereket jóval nagyobb távolságtartással kezeli a szerző, mint a természet organikus építményeit. Láthatólag megindító élmény számára az ezernyi csengő-bongó-lélegző élőlény közelsége, és ez a meghatottság bizony könnyelműségre is csábítja. Ezek azok az elgyengült pillanatai, amikor nemcsak a szíve-lelke, de a tolla is megremeg, és enged az esztétikai túlzások szarvasbőgésének.

    „In writing, you must kill your darlings” (szabad fordításban: „Ha írni akarsz, nyírd ki a drágaságaid”) – William Faulknernek, a 20. századi amerikai irodalom jelentős alakjának tulajdonítják ezt a mondatot, amivel a látványos írói eszközök túlzott használatáról próbálta meg lebeszélni fiatalabb írótársait.

    Igaza volt Faulknernek abban, hogy a meztelen igazságot szikár stílusban a leghatásosabb bemutatni, de Szávai nem tud ellenállni a kísértésnek.

    Már a kötet első szövegeiben érezni, hogy tumultus alakul ki a színes hasonlatok és agyafúrt metaforák között, ezek pedig gyorsan csömört okoznak az olvasóban. Egy szerző sokszor esik abba a hibába, hogy egyszerűen beleszeret egy költői képbe, egy hasonlatba, egy bravúrosan megszemélyesített hangulatba, amit aztán semmi pénzért nem akar elereszteni. Az ilyen megvalósítás tompítja az élét az egyébként remekül felismert helyzeteknek, a lassú lefolyású egyéni tragédiáknak, amikre nincs megoldás.

    Szávai Attila novellái bőséges tartalommal beszélik ki és mutatják meg 2020 Magyarországának megható, boldog, szomorú és nyomorúságos pillanatait. A tény, hogy egy író a mindennapokban tapasztalt mikrojelenetek és egyéni szociális problémák felé fordítja a tekintetét, már önmagában is dicséretes. Ha ez nem párosulna egy túldíszített, cirádás nyelvezettel, még dicséretesebb lenne. De még így is érdemes a kezünkbe vennünk ezt a kötetet.

     

    Szávai Attila: Távoli vidékek felé

    Napkút, 2019

    Szávai Attila: Távoli vidékek felé

  • További cikkek