Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • Jazz: a zenei kultúrák talán legtermékenyebb találkozása

    2020.04.01 — Szerző: Halper László

    A jazz a múlt században az egyik leggyorsabban fejlődő és legszínesebb művészeti ág volt. Evolúciója során a tömegek kedvenc tánczenéjeként és szűk közönségnek szóló avantgárd muzsikaként is megállta helyét. Ezt a sokszínű, stílusirányzatokban gazdag utat követjük végig ebben a cikkben.

  • Miles Davis és a cool születése
    Miles Davis és a cool születése
    Kép forrása

    Hogyan keletkezett a jazz?

    A művészettörténetben a különböző földrajzi területek stílusainak találkozása sok új művészeti ág megszületését segítette elő. A zenében talán a legnagyobb hatású fúzió Amerikában jött létre az európai és az afrikai zene találkozásakor. Természetesen ez egy bonyolult folyamat volt, de nagyon leegyszerűsítve két fő irányzat indult el ebből az egymásra hatásból: New Orleansban megszületett a korai jazz, a Mississippi deltavidékén pedig létrejött a blues. Ez a két zenei stílus természetesen a megszületésüktől kezdve hatott egymásra, ezáltal is újabb és újabb műfajokat létrehozva.

    Mielőtt rátérnénk a jazzre, érdemes végiggondolni, hogy a blues által elindított zenei fejlődés milyen utat járt be: ebből nőtte ki magát az ‘50-es évek rhythm and blues és rock and roll zenéje, amelyekből később kialakult a rock, a soul és a funk, sőt az angolszász rockzenei invázió is ennek lett a következménye, amit a Beatles együttes indított el.

    Visszatérve a jazz kialakulásához: ez nem egy egzakt módon levezethető folyamat. Az afrikai rabszolgák behurcolásával összetalálkozott két zenei kultúra, ami nagyon sok tekintetben eltér egymástól.

    Míg az európai zene a dallamra, majd később ehhez kapcsolódva a harmóniavilágra helyezte a hangsúlyt, az afrikai zene erőteljesen ritmusközpontú volt.

    Az amerikai rabszolgák az európai zenével először az egyházi szertartások alkalmával ismerkedtek meg. Itt találkoztak az úgynevezett funkciós zenei gondolkodással, ami Európában alakult ki, és alapvetően a harmónia, valamint az ehhez kapcsolódó dallamok hármas rendszerét jelenti: szubdomináns, domináns, tonika – azaz előkészítés, feszültség, feloldás. Afrikában viszont olyan bonyolultságú ritmusokat játszottak az ott élő emberek, ami európai ritmusérzékkel szinte megfejthetetlen. A 20. század elején ebből a két különböző zenei megközelítésből jött létre a ragtime, ami felépítésében a klasszikus zenéhez állt közelebb, hiszen megkomponált zene volt, de erőteljes, szinkópás ritmusvilága a jazz swingelő lüktetésének előfutára volt. Ennek egyik legjelesebb képviselője volt Scott Joplin.

    A jazz szülővárosa, New Orleans egy izgalmas hely volt, kultúrájában erős francia hatással. Kikötőváros lévén sokfelől érkeztek oda emberek, így egy nagyon színes népesség alakult ki a városban, akik különböző társadalmi rétegekhez tartoztak. Eleinte a kreoloknak nevezett lakosság jobb helyzetben volt, mint az Afrikából érkezett afroamerikaiak, ezért közülük sok képzett, kottát jól olvasó zenész került ki. Amikor szigorodtak a faji megkülönböztetésre irányuló törvények, ők is hasonló életkörülmények közé kerültek, mint az afroamerikai muzsikusok, akik inkább ösztönösen játszottak, és általában kottát olvasni sem tudtak. Ez is nagymértékben hatott a műfaj kialakulására. A kreol zenészek képzettebb, precízebb játéka találkozott az afroamerikaiak ízesebb, improvizatívabb előadásával.

    A jazz, a blues és a swing

    A jazzbe a ragtime-ból jött a differenciáltabb dallam- és ritmusvilág, de a blues adta az ízét. A jazz először a New Orleans-i bordélyházak zenéje volt, és „jass”-ként vált ismertté. Obszcén jelentése miatt a sajtóban „jazz”-nek írták, ezért később „dzsezz”-nek kezdték ejteni is. Ezt az új zenei műfajt dixielandnek is hívják, ami New Orleans francia ajkú lakosságától ered: a tízdolláros papírpénz egyik oldalára franciául „dix”-ként írták rá a tizet. Az első zenekarok fő hangszerként a kornettet használták, ami a trombita kicsit kisebb, francia változata.

    Ebben az időben fontos hangszernek számított még a klarinét is, ami a fő dallamot járta körül, így díszítette a zenét.

    A basszushangszer szerepét eleinte a tuba töltötte be, később ezt váltotta fel a bőgő. Ennek a korai korszaknak egyik legmeghatározóbb kornettese Joe „King” Oliver volt, aki a jazztörténet egyik legnagyobb alakját, Louis Armstrongot is mentorálta.

    King Oliver nevében a King arra utal, hogy hosszú időn keresztül őt tartották a jazz királyának, amit abban az időben rendszeresen megválasztottak. Ő volt az egyik első kornettjátékos, aki trombitára váltott. Az utódjának tekinthető Louis Armstrong az egyik legnagyobb hatású muzsikus volt a jazztörténetben, aki pályafutása során játszott Fletcher Henderson zenekarában is, és az első big band létrehozója volt, ezzel elindítva a swingkorszakot.

    Ez a név egy kicsit megtévesztő, hiszen a jazznek kezdetektől fogva a swinges lüktetés volt az alapja, de ennek ellenére így nevezik azt a stílust, ami a ‘30-as évek meghatározó tánczenéje volt. Olyan sztárzenekarok fémjelzik ezt a korszakot, mint Count Basie és Duke Ellington zenekarai. A big bandek a mai napig nagyon népszerűek, bár ma már inkább koncerttermekben és nem tánczeneként hallgatják ezt a muzsikát az emberek.

    A hangszeres virtuozitás fontossága

    A ‘40-es évek közepén nagy változás állt be a jazz történetében, hiszen ekkor vált a jazz tánczenéből színpadi művészetté – megjelent a bebop. Ez persze azzal is járt, hogy a jazz elveszítette a közönsége jelentős részét, hiszen az átlagember inkább a könnyebb, táncolhatóbb műfajok iránt érdeklődik. A bebop legfőbb jellemzője a gyors tempó, a bonyolult, disszonáns dallamok és harmóniák. A zene lényegévé az eddig csak színesítő szerepet betöltő hangszeres szólók váltak.

    A bebopzenében a számok alaptémái szinte csak „ürügyet” szolgáltatnak a hosszabb improvizációkra, amelyeknek nem az alapkompozíció dallamát kell követnie, variálnia, hanem az adott mű harmóniasorában lévő lehetőségeket kell érdekes dallamvonalakkal kibontania.

    Nagyon fontossá vált ebben a műfajban a hangszeres virtuozitás, amelynek a két legnagyobb úttörője a szaxofonos Charlie Parker és a trombitás Dizzy Gillespie volt.

    Charlie Parker zenekarában kezdett játszani nagyon fiatalon a jazz következő közel ötven évének többszörösen stílusteremtő muzsikusa, a trombitás Miles Davis. Ő abból a szempontból is örököse volt a korai jazz királyainak, hogy annak ellenére, hogy az ‘50-es évektől már nem a trombita, hanem a szaxofon volt a jazz leginkább emblematikus hangszere, Miles – az őt megelőző jazzkirályokhoz hasonlóan – trombitásként tudta vezetni a műfajt. Az ő jelentős közreműködésével jöttek létre az ‘50-es évek új irányzatai: a cool, majd a modális jazz.

    Nyugati part, keleti part

    Már ebben az időben is megkülönböztették az east coast (keleti parti) és a west coast (nyugati parti) jazz-irányzatokat.

    Az west coastnak Los Angeles volt a központja, és elsősorban fehér zenészek voltak a legjelentősebb képviselői (pl. a zongorista Dave Brubeck), míg a east coast elsősorban New Yorkhoz kötődött, és afroamerikai muzsikusok határozták meg.

    A cool stílushoz köthető az is, hogy egyre inkább megjelennek a fehér és afroamerikai zenészekből álló vegyes zenekarok – mint például az a nonettformáció, amit az ‘50-es évek elején Miles Davis kifejezetten zenei kísérletezésre hozott létre. Az ezzel a zenekarral felvett zenei anyag később Birth of the Cool címmel jelent meg lemezen. Azért itt meg kell említeni, hogy Benny Goodman volt az az első fehér muzsikus, akinek forradalmi módon már a ‘30-as években afroamerikai zenészek is játszottak a zenekarában: a vibrafonos Lionel Hampton és a gitáros Charlie Christian, akit az első igazi jazzgitárosként tartanak számon. Az is Benny Goodman nevéhez fűződik, hogy ő játszott először – a klasszikus zenei koncertekhez hasonló módon – ülő közönségnek koncertszerűen jazzt a Carnegie Hallban.

    Hagyománybontó formátumok a jazztörténetben

    Visszatérve a jazz különböző műfajaihoz, a ‘60-as évek egy nagyon termékeny és új stílusokban gazdag évtizede volt a jazztörténetnek. Amellett, hogy a cool stílusból kifejlődő zenei irányzatok továbbra is meghatározóak voltak, a bebop is jelen volt – igaz, már egy kicsit keményebb, agresszívebb formában, mint hard bop. A cool és a modális jazzre épülő zenét játszott a Miles Davis által vezetett kvintett is, amelyben olyan korszakos zsenik muzsikáltak együtt, mint Herbie Hancock, Tony Williams vagy Wayne Shorter. Ennek az évtizednek az elején megjelent az avantgárd irányzat is, amelynek talán legjelentősebb képviselője a szaxofonos Ornette Coleman volt.

    A korszak egyik legjelentősebb alakja a szintén szaxofonos John Coltrane volt, aki az ‘50-es években Miles Davis zenekarában lett világhírű muzsikus. Ő a jazzimprovizációt és -harmonizálást nagyon magas szintre emelte, de az évtized második felében a free jazz felé fordult. Ezt annak idején sokan nem értették, többek között Miles Davis is eléggé lesújtó véleménnyel nyilatkozott róla. Ennek ellenére Coltrane művészi fejlődésében ez egy logikus lépés volt, hiszen a nagy bonyolultságú zenei gondolatok után ez a hagyományos zeneelméleti kötöttségeket nélkülöző, szabad improvizációkra épülő játékmód izgalmas kihívást nyújtott számára.

    Miután a jazz egy 20. századi műfaj, a különböző stílusok hihetetlenül gyorsan követték egymást. Ez lehetőséget adott arra, hogy a stilárisan teljesen más korszakot képviselő muzsikusok is játszhattak egymással. Talán ahhoz tudnánk hasonlítani, mintha a klasszikus zenében Mozart együtt játszhatott volna Bachhal.

    Viszont ebből adódott, hogy a jazz viszonylag gyorsan eljutott oda, ahová a klasszikus zene a 20. század elején: az átlag zenehallgató közönség már egyre kevésbé tudta követni a műfaj nehezebben befogadható irányzatait. A ‘60-as évek végén a megújulást az úgynevezett fúziós jazz jelentette, amikor is a jazz differenciáltabb dallam- és harmóniavilága találkozott a rockzene erőteljességével. Természetesen ebben is Miles Davis volt az első számú úttörő, aki 1969-ben jelentette meg a fúziós jazz első, forradalminak tartott albumát, a Bitches Brew-t. Ezt a lemezt olyan, akkor még fiatal tehetségeknek számító, később meghatározóvá váló muzsikusokkal készítette, mint például Chick Corea, Joe Zawinul vagy John McLaughlin.

    A ‘70-es évek már egyértelműen a fúziós zene évtizede volt. Ennek a stílusnak is különböző irányzatai alakultak ki. A Miles Davist körülvevő akkori fiatal zenészek által olyan, ma már legendássá váló zenekarok indultak el, mint a Chick Corea vezette Return to Forever, John McLaughlin Mahavishnuja, a Joe Zawinul és Wayne Shorter által alapított Weather Report vagy éppen Herbie Hancock funkzenével fűszerezett Head Hunters nevű formációja.

    A különböző stílusok keveredése természetesen ezután is folytatódott. A jazzre hatott a latin, az indiai és az afrikai zenei is. 1992-ben jelent meg Miles Davis Doo Bop című albuma, amit egy Easy Mo Bee nevű DJ-vel készített. Talán ez az album volt az utolsó az eddigi jazztörténet során, ami igazán korszakalkotónak tekinthető.

    Ma, a 21. században az eddig felsorolt stílusok mind megtalálhatóak. A ‘90-es évektől ugyan nem jöttek új, forradalmi irányzatok a jazz-zenében – ahogy ez a ‘20-as évektől hetven éven keresztül történt –, viszont hihetetlen sokszínűség tapasztalható a jazz-zenekarok, -előadók palettáján. Számos kiválóan képzett muzsikust hallhat a jazzkedvelő közönség a jazzklubok és a fesztiválok színpadain. Talán ami a jelen időszak újításának mondható, az az, hogy a jazz egyre inkább nyit a klasszikus zene irányába a kompozíciók összetettségének, komplexebb formáinak tekintetében.


  • További cikkek