Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • Az vagy, amit meghallgatsz – gondolatok a Pop, csajok, satöbbi feldolgozásáról

    2020.03.30 — Szerző: Buzás Lelle

    Az önkéntes karantén egyik nagy előnye, hogy amennyi időt megspóroltunk az ingázással, azt mind a kihagyott sorozatok és filmek megnézésére, zenehallgatásra vagy könyvolvasásra használhatjuk. Még szerencse, hogy a Pop, csajok, satöbbivel ezekből hármat is kipipálhatunk egyszerre.

  • Zoë Kravitz
    Zoë Kravitz
    Kép forrása

    Vannak olyan alapművek egy zenerajongó filmes listáján, mint azAmadeus, a Majdnem híres, a Scott Pilgrim a világ ellen vagy épp a Pop, csajok, satöbbi, ami Nick Hornby 1995-ben íródott regényének 2000-es filmadaptációja (a könyv és a film angol címe is High Fidelity). Az eredetileg a ’80-as években Londonban játszódó történet főhőse egy Rob nevű krapek, akiről tulajdonképpen három dolog derül ki a film során: lemezboltja van, imád szenvedni, és mindent tud a zenéről. Viszont anno nem azzal érdemelte ki kultstátuszát a történet, hogy random boltos srácok elkótyavetyélt napjait regéli el, hanem hogy cenzúrázatlanul, belső monológok formájában számolt be a hetero férfiak vívódásairól, és könyörtelenül hozta felszínre a maszkulinitás tabutémáit (önsajnálat, érzékenység, megbánás). Persze nem csak a férfiasságról rántja le a leplet Hornby: talán itt mondták ki először, hogy a nők nem hordanak állandóan szexi fehérneműt, és a férfiaknak nem mindig van kedvük szexuálisan kielégíteni a nőket. Ha kicsit elrugaszkodunk a végtelen szenvedés témakörétől, akkor egész mély ismereteket szerezhetünk olyan fontos tudományágakban, mint a lejátszásilista-készítés és a kulturális tartalomfogyasztás filozófiája.

    Miért is releváns nekünk ez a történet ma, amikor a softboyok és szomorú indie zenészek közül már nem is lehet kilátni? A film megjelenése után eltelt két évtizedben a lemezboltok fontossága elhalványult, és a közönség is egyre nehezebben viseli az olyan protagonista karaktereket, mint a főszereplőnk. A Hulu nevű streaming szolgáltató receptje viszonylag egyszerű volt arra, hogyan tegye újra relevánssá számunkra Rob karakterét a fentiek ellenére:

    1. Végy egy lányt, majd tedd meg főszereplővé. Jelen esetben a választás Zoë Kravitzra esett, akinek édesanyja, Lisa Bonet az eredeti filmben játszotta Cusack egyik barátnőjét (a sorozatban is leróják tiszteletüket a színésznő előtt, hiszen a törzshelyük Marie DeSalle-ról kapta a nevét). Legyen más bőrszínű és legalábbis biszexuális, de inkább queer.

    2. Legyen „millenial”. Lakjon Brooklynban, ahol nemcsak saját lemezboltja, de lakása is van, szívjon több füvet, mint levegőt, igya hunyorgás nélkül a viszkit, és legyen ultralaza, a teljesen véletlenül összeturkált szettek királynője.

    3. Csinálj belőle sorozatot, és a formátumhoz híven alakítsd át a legjellegzetesebb jeleneteket a filmből.

    A jelenleg magyarul még nem elérhető, szintén High Fidelity címmel futó sorozat sok szempontból az eredeti verzió „feljavított” változata. Elsősorban azért, mert a szereplőgárda sokkal változatosabb, mindenféle bőrszín és orientáció szerepet kap benne – bár az elején fenntartásokkal kezeltük az amúgy férfi karakterre írt szerepkönyv női főszereplős változatát, hiszen ezek az újragyártott formátumok gyakran erőszakosan követelik meg a női karakterektől, hogy a férfiak történeteit éljék át ahelyett, hogy a sajátjaikat alakítanák. Elvárható, hogy kijavítsa az eredeti hibáit, semlegesítő csapást mérve a szexizmusra egy feminista csavarral. De miért kell ennyi időt, pénzt és energiát fektetni egy olyan alapanyag rekreálásába, ami alapból ferde szemmel tekintett a nőkre? Erre viszonylag egyszerű a válasz: a Pop, csajok, satöbbi annyira közkedvelt – szinte már „márkanév” – lett, amit nem lehetett volna újra a semmiből felépíteni, a rögeszmés zeneimádók klubja pedig egy olyan meglévő és népes tábor, ami megérdemelte azt, hogy az érme másik oldalát is lássa.

    Kravitz karakterének személyisége nagyjából hasonlít is az eredeti Robra: önálló, titokban szentimentális és szomorú, akire vaskos súlyként nehezedik az elkötelezettség és a magány közötti ingadozás. Amiben nagyban eltér a két főszereplő, az a fejlődés – Cusack alakításában nem látunk nagy megfejtéseket, hanem maradunk az önsajnálat bűzös mocsarában. Ezzel szemben a Kravitz által megformált Rob az utolsó részben (ami elég ambivalens érzéseket válthat ki a nézőből) valóban megmutatja, milyen sebezhetővé tesz valakit, ha az önfejlesztés útjára lép. Ugyanis ekkor teszi meg az első lépéseket saját életének feljavítása felé, kezdve azzal, hogy megtanulja értékelni az őt körülvevő embereket.

    Ami már a Pop, csajok, satöbbivel való találkozás első pontján beüthet a nézőnek (nekünk legalábbis biztosan), hogy az egyik feldolgozásban sem tudunk túllendülni azon, hogy a sok lemez birtoklása és a saját személyiség megléte nem függ össze. Bár a szövegkönyv szerint többet mond el rólunk az, milyen kultúrát fogyasztunk, mint amit magunkról elmondunk („what you like is more important than what you are like”), Rob (az új) mindig azt a kitérő választ adja a „milyen zenét szeretsz?” kérdésre, hogy „jót”. Na kösz. A listagyártást, bár elméletben magas szinten űzi, tartalmilag sajnos sosem sikerült kimeríteni (gondolunk itt példaképp a top 5 gonoszra), bár azt is elvitatnánk, hogy a Spotify playlistbe kevesebb erőfeszítést kell fektetni, mint egy válogatáskazetta készítésébe.

    Vannak olyan dolgok, amik megérdemeltek abból a tíz epizódból egyet. Ilyen Rob exbarátja, aki egyszer csak rájött, hogy meleg, de jó kapcsolatát mégiscsak sikerült megőrizni a főszereplővel. Kár, hogy a másik mellékszereplő, Cherise nem érdemelt meg legalább ennyi odafigyelést a rendezőktől. Bár az eredeti felállásban (‘95-ös könyv, 2000-es film) csak az olvasás és a filmnézés egyvelegéből tudjuk meg pontosan, hogy a főszereplő egy gyökér, a Hulu feldolgozás már nem is feltételezi, hogy 2020-ban bárki is könyvet vesz a kezébe, úgyhogy az utolsó részben forró vízesésként zúdul ránk, miért is volt tényleg az.

    Kravitz nagyon jól hozza Rob valódi konfliktusait, de valahogy elhasal mindennapi karakterként, akinek önsajnálatát nagyon nehéz öt órán keresztül nyomon követni. Nem lehet teljesen komolyan venni, amikor bármilyen hétköznapi helyzetben a fölényességét érzékelteti: legyen az egy influencertalálkozó, sétálgatás New York utcáin, vagy bármilyen más emberrel való összefutás. Mindig le kell írnia az életén áthaladók zenei és öltözködési stílusát, miközben egyéjszakás kalandokba keveredik, és arról papol, hogy „New York tele van olyan emberekkel, akik azt éreztetik veled, hogy nem vagy elég”. A karakter szenvedéseit az állandó ellentmondások miatt nehéz elhinni: a könnyek műviek, a cigarettafüst megcsinált, szerintünk a szempillaspirál tökéletes elkenésén is legalább egy napot dolgozott a stáb.

    A High Fidelity nagyon szeretne mindannyiunkhoz szólni, és azt éreztetni, hogy ezek mi is lehetnénk. Mit is mondhatnánk: nagyon kellemes abban az univerzumban lógni, amit a sorozat megteremt. Jó érzés, hogy az eredeti verzióhoz híven meghagyták a kamerás interakciót, és bár Kravitz önbizalma és karaktere sokkal erősebb, mégis inkább megismerni akarjuk, mint elítélni ezért. A könnyed és cool lány, aki törékenynek, néha rossznak, de elsősorban mindenképpen sebezhetőnek, szomorúnak tűnik, egy új generációs szomszéd lány, akiről minden előítélet lepattan, amikor meglátjuk, hogyan örül egy elsőkiadásos David Bowie-vinylnek.

    A High Fidelity sajátossága, hogy teljesen triviálisan kezeli a zenei fanatizmust, és csak a sorozat üzemanyagául szolgálnak az aláfestő dallamok, viszont ahogy haladunk előre a történetben, a szomorú r&b-től az egész felszabadult hangulatokig mozgolódunk Rob kifinomult zenei skáláján – a történet kiegészítői, nem pedig kísérői lesznek a filmzenék. Növekedünk, nőiesedünk, megérünk, és megértünk. Ha van szabad öt órád, szerintünk megéri.


  • További cikkek