Osztályharcos horror a járvány idejére – kritika A platform című filmről

Talán Spanyolországban, talán a jövőben, de az biztos, hogy egy sokszintes börtönben járunk. Emeletenként két rab, két priccs meg egy vécé, plusz középen egy tágas lyuk, amin keresztül minden nap leereszkedik egy étellel megrakott platform. A felső szinteken lévők esznek először, de annyit, hogy mire a kajalift az alsóbb szintekre ér, csak üres tányérok csörömpölnek rajta. Pedig ha beosztanák az adagot, mindenkinek jutna elég.

Hősünk, Goreng naiv bölcsész fiú, aki önként vállalja, hogy hat hónapot lehúz a Gödörben, cserébe kap egy igazolást a felsőfokú tanulmányaihoz. Mindenki egyetlen tárgyat vihet magával a Gödörbe: Goreng az a jótét lélek, aki arra használná fel az idejét, hogy végre kiolvassa a Don Quijotét, és leszokjon a dohányzásról. Amikor felveti, hogy talán ehetne mindenki annyit, amennyire szüksége van, és akkor a többieknek is jutna elég étel, cellatársa csípőből lekomcsizza. „Én nem Istenben hiszek, hanem ebben a hónapban” – vallja Trimagasi, aki önélező kést vitt magával a börtönbe. Trimagasi kedvenc szava a „nyilvánvaló”, mert szerinte a rendszer korrupt és megváltozhatatlan, ezért ő mindenre feljogosítva érzi magát a túlélés érdekében.

Egyértelmű, hogy A platform allegória, a gazdasági javakat egyenlőtlenül elosztó kapitalizmus kritikája.

Szépen illeszkedik az elmúlt évek társadalomkritikus zsánerfilmjeinek sorába, amelyek horrorként láttatják a kiélesedő osztályharcot, a gazdagok és a szegények között kinyíló ollót, amivel már gyilkoltak is az Élősködőkben, a Miben vagy a Jokerben. És persze ölnek A platformban is: a baszk reklámfilmes Galder Gaztelu-Urrutia első egész estés filmje stílusos horror, emberevő rémálom: egy részvétlen, önző, túlélésre berendezkedett rendszer bírálata.

Ugyanakkor A platform több is egyszerű osztályharcos mozinál.

Nem csak arról van szó ugyanis, hogy a fent lévők dúskálnak a javakban, a lentiek pedig éheznek. A rendszer folyamatosan rotálódik: a hónap végén másik szintre kerülnek a bentlakók, és elkezdenek új pozíciójuknak megfelelően viselkedni. A lentebb lévőket lenézik, gyötrik, a fentieket néma megvetéssel, de tiszteletben tartják. „Felfelé nem lehet szarni” – így a tanulság. A platform ezen a ponton kezdi el firtatni az egyén felelősségét, részvételét, alkalmazkodását a szisztémában.

Ahogy Goreng is mondja az őt megenni készülő cellatársának: egyedül őt tartja felelősnek a tetteiért, nem a rendszert, amely az alsó szintre rotálta őket, ahol nincs más élelem, csak a másik ember. A rendszer hibáztatása tehetetlenné tesz, mert nem sarkall cselekvésre, változtatás. Ezért hív forradalomra a film: arra, hogy szó szerint eljuttassunk egy üzenetet a nulladik szintnek. Szerencsére A platformnak humora is van, méghozzá kellően éjfekete, mert azt vallja, hogy se békés forradalom, se szavatartó forradalmár nincsen, és az embereknek amúgy sem lehet a lelkére hatva változást előidézni. Ebben a szisztémában teljesen érthető módon marad mindenki önző.

A platform kiváló, társadalomtudatos horror, ma mégsem elsősorban ez az olvasat türemkedik előtérbe. Képtelenség a filmet nem a hozzánk is begyűrűzött koronavírus-járvány szemüvegén keresztül nézni, hiszen az osztályharcos üzenetnél sokkal izgalmasabb az, ahogy a spanyolok a szolidaritás határairól beszélnek. A kijárási tilalmak és a hatósági karanténok Európájában különösen aktuálisan cseng a Gödör klausztrofóbiája, ahol mindenki be van szorítva a saját kis emeletére, ahonnan korlátozott a hozzáférése ételhez, italhoz, ezért meg kellene osztania a javakat a másikkal – de az ösztönös pánikreakciók, a „csak nekem legyen jó, a másik nyugodtan megdögölhet” hozzáállás miatt ez lehetetlennek tűnik.

A helyzetet megreformálni Don Quijote-i szélmalomharc, mégsem érdemes a szolidaritás forradalma nélkül élni – erre a konklúzióra jut az első filmes rendező, akinek a legnagyobb dicsérete mégiscsak az, hogy ez a szürke cementfalak közé szorított disztópia az ő kezében egy pillanatra sem válik unalmassá. A hideglelős világítás, a hol vérvörös, hol jégkék fényben úszó emeletek, a delíriumos rémálmok, az embert szellemként kísérő- kísértő bűntettei mind olyan frappáns vizuális húzások, amelyek életre keltik ezt a néhol túlságosan absztrakt gondolatkísérletet. Gaztelu-Urrutia A kocka, a Fűrész és a zseniális Next Floor (utóbbi Denis Villeneuve rövidfilmje) keverékeként leírható munkája nem finomkodik: üzenetét kalapáccsal veri a fejünkbe. Eközben viszont nem felejt el szórakoztatni sem.

A platform tehát húsba vágóan aktuális témákat feszeget. Ezt az is jelzi, hogy a Torontói Filmfesztiválon a közönségdíjat, a sitgesi zsánerfilmmustrán pedig a legjobb film, valamint a legjobb új rendező díját is hazavihette – a közönség ismételt elismerése mellett. A sikerhez sokat hozzátesz a kócos, temperamentumos, majd becsavarodó bölcsész fiút remekül hozó Ivan Massagué, aki Christian Bale-nek A gépészben nyújtott alakítását követve egy falatot sem evett, és így tizenkét kilót fogyott a hathetes forgatás alatt, hogy minél jobban beleélje magát a szerepébe. A legemlékezetesebb jelenség mégis Zorion Eguileor, aki a Samurai Plus nevű önélező késével apró darabokat nyes ki cellatársának előbb az önbizalmából, majd a lábából is. Hiába, manapság a túlélés nevében bármit legitimáló önérdek a legfélelmetesebb.