„Igyekszem bemutatni, hogyan működik ez a varázslat” – Interjú Komróczki Dia fotós-operatőrrel

Hogyan lesz egy Füzesgyarmaton született lányból a fővárosban sikeres fotós, majd később operatőr?

Azt hiszem, a kíváncsiság volt a legfőbb motivációm. Olyan helyen nőttem fel, ahol nem sok minden történt, és javarészt különcnek is éreztem magam. Sok filmet néztem, rengeteg zenét hallgattam, tanultam gitározni, és a művészet foglalkoztatott leginább – az osztályban ezért hipszterként aposztrofáltak. De ha valaki olyan helyen él, ahol nincsenek kiállítások, és koncertek is csak elvétve, akkor elkezd helyek után kutatni, ahol megtalálja, ami számára újdonságélményt okoz – így kezdtem Pestre járni hétvégente. Pályaválasztáskor jöttem rá, hogy a fotózás egy rendes szakma, amit lehet egyetemen tanulni. Tizedikes koromban kinéztem magamnak a MOME-t, ahová persze végül nem vettek fel, mégis nagyon fontos húzóerő volt akkoriban ahhoz, hogy ezzel akarjak foglalkozni. A szüleim is támogatóak voltak: látták, hogy akarom csinálni, és meg is tettem mindent, amit csak tudtam.

Ezek szerint már maga a motiváció egyenes utat jelentett Budapestre.

Igen. Konkrétan ahogy leérettségiztem, már Budapesten voltam fél lábbal. Ez onnan indult, hogy tizenhat évesen a Petőfi Rádióban meghallottam az Osonó Poszáták egyik számát. Nagyon tetszett, rájuk kerestem, és hirtelen felindulásból írtam is nekik egy lelkes üzenetet. Egyből válaszoltak, én pedig meglepődtem, mert addig nem gondoltam, hogy a zenekarok ilyen közvetlenek is lehetnek. Kialakult egy kisebb beszélgetés: meséltem nekik, hogy amúgy fotós vagyok – akkor még hivatalosan nem voltam az –, mire ők mondták, hogy amikor legközelebb Budapesten játszik a zenekar, jöjjek fel. Anyukám persze alig mert elengedni, mégiscsak a nagyvárosba megy a gyerek egy idegen bandához, de végül hagyta. Az Osonó Poszátákon keresztül megismertem Tóth Dórit, akivel sokat beszélgettünk zenéről – így jutottam el később egy Ivan and the Parazol-koncertre, ahol a Middlemist Red volt az előzenekar. Dóri külön felhívta rá a figyelmemet, hogy hallgassam meg őket is, én pedig teljesen beléjük szerettem. Mivel ekkor már állandóan vittem magammal a gépemet, csináltam néhány képet, amiket pár hónappal később elküldtem nekik. Visszaírtak, hogy mennyire jók, köszönik, és a következő fellépésre is menjek – onnantól együtt dolgoztunk. A képeket aztán meglátta Kocsis Andris, a KERET Blog főszerkesztője, aki az Index dalversenyének az eredményhirdetésén mutatkozott be nekem, egyben rögtön megkérdezte, hogy csatlakoznék-e a KERET-hez. Rávágtam, hogy persze, hiszen erre vágytam: eseményekre járni és új embereket megismerni. Úgyhogy teljesen véletlenszerűen alakult minden – jókor voltam jó helyen, vagy mázlim volt, de nyilván közrejátszott ebben az is, hogy akkoriban nem éreztem félelmet: az volt az első, hogy jöjjek, és csináljam. Minden hétvégén feljöttem Pestre vonattal, így nem tanultam túl sokat, úgyhogy az érettségim lehetett volna jobb is, de nem érzem hátrányát, hogy nem arra fókuszáltam.

A MOME helyett végül hol tanultál?

Hol nem? Na jó, olyan sok helyre azért nem jártam. Gimi után egyből a Budai Rajziskolába kerültem, ahol életem legszebb két évét töltöttem: imádtam minden percét. Odaküldenék mindenkit, akit érdekel a képalkotás. Amikor úgy éreztem, hogy szeretnék még fejlődni, felvételiztem a Képzőre intermédia szakra – oda egy évet jártam, de nem igazán találtam a helyemet. Így inkább elmentem a Werk Akadémiára film szakára. Azt elvégeztem, azóta pedig főállásban dolgozom szabadúszó fotósként.

Milyen élmény volt elkezdeni a Budai Rajziskolában hivatalosan is tanulni ezt a szakmát? Értek a fotózás technikai oldaláról olyan felismerések, amelyeket azóta is kiemelten fontosnak tartasz?

A Budai számomra egy csoda volt, főleg a gimi után. Rengeteg új dologgal ismerkedtem meg, technikai szempontból leginkább az analóg fényképezést tudnám kiemelni. A szakmunkám anyaga is filmre készült, amit roncsoltam – érdekes kísérletezés volt. Azóta sajnos ritkán van alkalmam és időm ilyesmit csinálni, de elmondhatatlanul szerettem.

Említetted, hogy amikor tizenévesen Füzesgyarmatról Budapestre jártál fel, te nem éreztél félelmet, de az anyukád igen. Hogy érint, hogy nőként dolgozol ebben a közegben? Ért-e már bármilyen hátrány emiatt?

Amikor tizenévesen felkerültem, néha kaptam pár szexista megjegyzést, ráadásul a korom miatt se vettek mindig komolyan – ezeket a helyzeteket megtanultam kezelni az évek alatt, és kiállni magamért. De nem ez a jellemző: szerencsére javarészt szuper csapatokhoz kerülök, ahol a szakmaiság a lényeg. A KERET Blognak kifejezetten hálás vagyok, hogy ennyire befogadó és nyitott közösség, hiszem emberileg is sokat fejlődtem mellettük. Különböző helyekről jövünk, színesek vagyunk, érdeklődünk a másik iránt, és fejlesztjük egymást.

Mi a különbség számodra a zenekari sajtó- és a koncertfotó készítése között?

A fellépéseken dokumentálok. Vadászom pillanatokat, amik nekem arról szólnak, hogy ott legyek egy plusz tagként a zenekarban, de annyira ne feltűnően – csak belesimulok a közegbe, létezem velük, és megörökítem őket: az a lényeg, hogy az estnek az esszenciáját ragadjam ki.

Szerintem azért fontos a koncertfotó, mert ezzel lehet csalogatni az embereket, hogy nézd, ez egy ilyen hangulatú buli, és ha szeretnél te is a részese lenni, akkor gyere el a következőre.

Igyekszem bemutatni, ez a varázslat hogyan működik. A zenekari sajtófotózás egy erősebb alkotói folyamat. Ott tervezni kell, ki kell találni, hogy mi legyen. Ezt lehet a bandával közösen is, én javarészt együtt szoktam velük dolgozni. Mindig megkérdezem, hogy van-e valamilyen elképzelésük, amit meg szeretnének csinálni, vagy teljesen rám akarják bízni a koncepciót. Ilyenkor igyekszem a zenéhez is alakítani a képeket, hogy milyen hangulatuk van, hogy mi az, ami úgy igazán ők lehetnek. Egy kezdő formációnál, akiknek még nem jelent meg anyaguk, mindig megkérdezem, hogy mit szeretnének sugallni: mi az üzenet, amit ők át akarnak adni? Azért is érdemes leülni előtte velük, mert akkor megismerem picit a személyiségüket, és nem rakom bele őket olyan helyzetbe, ami számukra kínos. Fontos, hogy jól érezzék magukat a tagok a kamera előtt, mert akkor lesz igazán őszinte az eredmény.

Milyennek látod belülről a hazai zeneipart?

Ez egy iszonyatosan összetett kérdés. Nem is tudnám röviden kifejteni. Nagyon szeretek benne dolgozni, a második családom lett a magyar underground. Viszont sok-sok hibája van: olyan zenekarok nem kapnak támogatást, akik nagyon megérdemelnék. Nem is gondolná az ember, hogy mennyi érdekes és nagyszerű produkció létezik. Csak hát nem kapnak teret és lehetőséget megmutatni magunkat, vagy csak nagyon nehezen. Így hatalmas a szakadék a zenészek között. A pénz hiánya megnehezíti a munkát és az alkotói határokat is leszűkíti.

Főleg fotósként és operatőrként ismerünk, de tudunk olyan klipről, amit kvázi rendezőként is jegyzel, hiszen a teljes koncepció hozzád kötődik – itt most főleg a Cz. K. Sebő Out of Words című számához készült klipre gondolok. A három közül melyik szerepkörben érzed magad a legotthonosabban?

Elsősorban fotósnak vallom magam, az operatőri lét és a rendezés egyfajta játszótér nekem. Hivatásszerűen nem szeretném csinálni, csak alkalmanként, mert így számomra sokkal szabadabb.

Egy kicsit beszéljünk még az Out of Words klipjéről! Ez felvállaltan a pánikbetegségedről szól.

Nagyon szorongós alkat lettem az elmúlt években. Ez részben abból fakadt, hogy túltoltam a munkát, és egyszer csak rájöttem, hogy kimerültem. Szerettem volna ezzel kezdeni valamit az alkotáson keresztül, mert a művészetterápia szerintem nagyon fontos és hasznos. Ha van valamilyen lelki traumád vagy bármi, amiről érzed, hogy ott motoszkál benned és nem oké, azt érdemes alkotáson keresztül kiadni magadból. Persze ezt jó dolgokkal is lehet csinálni, de a rosszakkal valahogy könnyebb. Jártam pszichológushoz is, illetve a Werk Akadémiára rendező szakára, ahol vizsgafilmet kellett készítenem. Nagyon adta magát, hogy ezeket a dolgokat összekössem. Alapvetően nagyon különböző, változatos világokban mozognak a klipek, amiket kreálok.

Itt az volt a célom, hogy egy szépen megkomponált, érzéki filmeket készítsek, ahol valamiféle nyugtalanság bujkál a nyugalomban. Látszólag idilli a hangulat, mégis érződik valami, ami nem jó.

Eleinte a helyszíni hangok voltak mögötte, de csak azért, mert még nem tudtam, mi legyen a hanggal. Akkor jutott eszembe, hogy régebben Sebővel beszélgettünk arról, hogy neki is volt egy olyan időszaka, amikor kicsit elege lett az emberekből. Akkor elvonult, és megírt egy EP-t, amin az Out of Words is szerepel. Próbaképpen a képetűdöm alá raktam ezt a dalt, és rájöttem, hogy tökéletesen passzol. Sebő beleegyezett, hogy használjam a számát. Megnézte a vágatot, majd felvetette, hogy lehetne ebből klip is: akkor realizáltam, hogy ez kép és hang, fotós és zenész tökéletes együttállása. Azért is örültem, mert tudtam, hogy így több emberhez eljuthat, és beszélgetéseket indíthatunk el a mentális problémákról.

Milyen élmény volt számodra, hogy ebben a klipben te magad voltál a kamera előtt is?

Nagyon fura. Ha kisebb közegbe megyek, szeretek a társaság középpontjában lenni, mert valószínűleg ilyen természetem van, de kamera előtt kifejezetten rosszul érzem magam. Viccesen zavarba tudok jönni. Van egy sírás a klip végén, amit nem terveztem, teljesen véletlenszerű volt. Eleinte annyi volt az elképzelés, hogy ülök az ágy sarkán, és szomorúan nézek magam elé. Beállítottam mindent, leültem, és eszembe jutott egy nagyon rossz, váratlan hír, amit épp aznap reggel kaptam. Arra gondoltam, hogy mennyire gyorsan tudnak változni a dolgok, és mennyire halandóak vagyunk – bármi bármikor megtörténhet. És akkor kijött belőlem az érzés, hogy ez most fáj. Eleinte nem is akartam belerakni a végső anyagba, nem éreztem helyét, de a tanáraim és Sebő is mondta, hogy ez szép.

Van olyan dal, ami nem egy mai darab, de szívesen forgatnál rá klipet?

Ú, igen! Az első klipötletem tizenhat éves koromban csapott le. Akkoriban jött ki Hó Márton és a Jégkorszak Dalok a fürdőszobából című albuma. Elmondhatatlanul sokat hallgattam. Kedvenc dalom a Hello, Purgatórium! volt, és kitaláltam rá egy koncepciót, amit el is kezdtem felvenni, de végül sose lett belőle semmi. Később, felnőttként megismertem Marcit, és elmeséltem neki ezt – azóta akárhányszor találkozunk, mindig előjön, hogy egyszer azért csináljuk meg. Lehet, hogy itt van az ideje, hiszen jövőre lesz tízéves az a dal.

Rengeteg zenekarral dolgoztál már együtt, amivel valamennyire automatikusan együtt járt az a címke is, hogy „Komróczki Dia, a zenekari fotós”. Ezt büszkén viseled, vagy inkább korlátnak érzed?

Egy ideig nem igazán tudtam mit kezdeni ezzel a címmel. Régebben zavart, hogy én nem csak zenekari fotós vagyok, hanem sok mindennel foglalkozom, de már rájöttem, hogy ez egy szép dolog, és büszke vagyok, hogy erre „specializálódtam”. Ha meg valaki kíváncsi rám, szívesen beszélgetek vele a munkáimról és más művészeti projektjeimről.

Tavaly év végén alapítottátok meg Sutus Fannival az Expo Stúdiót. Milyen új élményeket hozott magával ez a lépés?

Csodás érzés. Van egy játszóterünk, ahol szabadon alkothatunk, és kényelmesen dolgozhatunk profi körülmények között. Számos fantasztikus fotóst ismertem meg az elmúlt fél évben. Fanni szuper társ és nagyszerű szakember, inspiratív hatással van rám: más szemlélettel dolgozom, és kipróbálom magam új területen is. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer stúdióvezető leszek, de kényszerhelyzet szüli néha a legjobb dolgokat. Szeretek bejárni. Végre van egy bázisom, és a kávé is finom.