• Szerep-trip a Vittulától Velencéig – Kritika HOLI Sírok és nevetek albumáról

    2021.10.14 — Szerző: Stermeczky Zsolt Gábor

    HOLI, vagyis Hegyi Olivér Sírok és nevetek albuma úgy született, hogy valószínűleg senki nem számított rá, mégis végtelenül hálásak lehetünk azért, hogy végre itt van. Talán még sosem volt annyira életszagú és a saját törékenységét felvállaló dolog a magyar rapben, mint ami ezen az anyagon hallható.

  • HOLI Sírok és nevetek albumának borítója  Kép forrása
    HOLI Sírok és nevetek albumának borítója
    Kép forrása

    Nagyon nehéz úgy beszélni a Sírok és nevetekről, hogy ne valamiféle – a szó kellemetlen értelmében vett – irodalmi elemzésként hasson. Tudniillik az alkotója annyira intelligensen és bátran nyúl az általa érzékelt világhoz mint szöveganyaghoz, hogy az ehhez akár csak kicsit is hasonló megoldásokra a magyar közgondolkodás azonnal a „költői/elgondolkodtató szövegek” bélyeget szokta ragasztani. Erre a kategóriára pedig ennek a szerzői világnak nemhogy nincs szüksége, de egyenesen ártana neki, mivel az album elsődlegesen – itt most egy másik nagy közhely következik – minden őszinte, felvállalt fájdalmával együtt is pofátlanul laza.

    Mert miről is rappel nekünk Hegyi Olivér? Elsősorban önmagáról és különböző, vélhetőleg vele megtörtént eseményekről – mégis a legszokatlanabb perspektívákból, végtelenül komolyan véve azokat is. A kezdő szám, a Vittula arról szól, hogy beszélőjének fogalma sincs róla, miért is keresi a szerelmet éppen a „hugyos Vittulában”, ami az elmúlt évtized nagyjából legkultikusabb pesti underground szórakozóhelye, és kevés találóbb jelző akad rá annál, mint amit a szerző is használ. Egy trekkel később hasonló, már-már keresetlen őszinteséggel mesél egy Margit-szigeti randevúról.

    A rá következő, Baby című dalban ugyanez a HOLI egészen más szemszögből, egy – már a zenei alap autotune-os megoldásaival is jelzett – csillogóbb partikultúra suttyó-szexista figuráját imitálva osztja az észt: „Nem értem azokat, / akik soha nem szoktak / kábítószerezni, / majd lányokhoz odamenni.” Az imitációjelleg a szöveg egy későbbi szakaszán válik egyértelművé, amikor is a beszélő elkezd mesélni valaki másról, valószínűleg önmagáról: „Ismertem egy gyereket, / az mindig pofára esett, / [...] valamilyen Olivér, asszem.”

    Ez a szerepgyakorlatokon keresztül kísérletező önreflexió áthatja az egész albumot, mindeközben egy pillanatra sem válik üres, magamutogató vagánykodássá.

    Sokkal inkább működik folyamatos önkeresésként, egyúttal pedig az álarcként használt szerepek önleleplezéseként. A szerepeknek érezhetően sokszor van közük a magyar rap által kitermelt különböző sémákhoz, ebből a szempontból pedig a lemez kulcsszerzeménye mindenképpen a Kis magyar raptöri, ami címéhez hűen a műfaj legnagyobb hazai képviselőiről mesél az Animal Cannibalstől és Ganxsta Zolee-tól kezdve a Bëlgán és az Akkezdet Phiain keresztül egészen a „Való Világ-os hülyegyerek” Majkáig bezárólag, jórészt nem túl hízelgő hangnemben. Azért csak jórészt, mert nagyon fontos tulajdonsága, hogy felvállalja az érzéseknek olyan finom, olykor szeretetteljes árnyalatait is, amik ebben a műfajban egészen szokatlanok. Sub Bass Monsterről például egyenesen úgy fogalmaz, hogy „ezt a pofát megszerettem”, a Bëlgával kapcsolatban pedig kiderül, hogy a szerző a Gyaloglás végét (közismertebb címén Gépkocsit) kevésbé, míg a Magyar Nemzeti „nemtomhogyvan”-t már sokkal inkább kedvelte tőlük.

    Valami olyasmi történik ezekben a pillanatokban, ami aztán később, a Holiness című számban kap nagyon találó megfogalmazást: „Nincs több értékítélet, / itt csak élmény van.” Az pedig ezek mellett szinte mellékesnek hat, hogy még a Kis magyar raptörit megelőzően az Utálat fárasztó című darabbal HOLI egy olyan aktuálpolitikai kifakadást tesz le az asztalra, ami ugyancsak attól működik, hogy a beszélőnek már iszonyatosan elege van a magyar közéletben és dalszövegkultúrában már az unalomig megszokott agitációs formákból, amikből minden dühével együtt sem a szélsőségekben, hanem az árnyalatokban próbál meg menekülőutat keresni.

    A Babyben említett gesztus később egy még sokkal cinikusabb formában ismétlődik meg a Kedves Hegyi című számban: „Nagyon vicces volt ez a kis önirónia, / kedves Hegyi! Egyáltalán nem elcsépelt, / abszolút nem gagyi!” – szól ki prosztó hangnemben a beszélő, ezúttal már nemcsak szerzői énjét említve, hanem a sorokat egyenesen korábbi magának címezve, hogy aztán kéretlen tanácsokat osztogasson. Ami itt történik, az már végképp túlmutat ezeknek a daloknak az egyébként kétségtelenül ügyes stílusparodisztikusságán és metairóniáján. Tudniillik ami esztétikailag öniróniának tűnik, az pszichológiai értelemben önreflexió, ez pedig ugyanúgy – sőt talán még sokkal inkább – része a produkciónak.

    Vagyis a próbálkozás tétje már nemcsak egy jó szerzemény születése, hanem az alkotó ellentmondásos énjeinek a nagyon is tudatos kiventilálása

    – egy olyan, allegorikus értelemben vett önmegalázás (kvázi hergelés) , ami azt segíti, hogy a sémák mögül egyszer csak kibukjon egy, az életet a sémák nélkül élvező-értelmező figura.

    Az önterápia elnyeri méltó jutalmát: az album legvégén a csupán zárójelesen címadó Roadmovie (Sírok és nevetek) című számban kapunk egy majdnem húszperces, rapben elbeszélt romantikus történetet egy olyan – a korábbi szerepeit már jórészt hátrahagyó – beszélővel, akinek minden egyes pillanatban azért szorítunk, hogy a történet legvége is hepiend legyen. Ebben az első pillanattól az utolsóig minden tökéletesen alakul a Zsófi nevű lánnyal, akivel egészen az olaszországi Velencéig jutunk.

    Valószínűleg egyáltalán nem szégyen azt állítani a Sírok és nevetekről, hogy ami itt történik, az önterápia-jelleggel is hat, és nemcsak a szerző számára, hanem azoknak is, akik képesek végigmenni a korong számai által kijelölt úton.

    Ezek egytől egyig remek szerzemények, amik azonban mégis egymás után hallgatva nyerik el a legigazibb arcukat.

    Így annyira oldschool konceptalbumnak hat, hogy kedvet hoz a szubjektív pontozásos értékeléshez is: ebben a dimenzióban pedig abszolút kiérdemli a 10/10-et.

    bb


  • További cikkek