• Kímélő egytálételek bánatos végnapokra – Interjú Vass Norberttel és Vincze Judittal

    2021.10.11 — Szerző: Argejó Éva

    A Bodor Ádám 85. születésnapjára készült, a fiktív Eronim Mox által jegyzett Receptek végnapokra című könyvről beszélgetünk Vass Norberttel, e különleges kiadvány egyik szerkesztőjével, valamint Vincze Judittal, a kötet illusztrációinak megálmodójával.

  • Vincze Judit illusztrációja (részlet)
    Vincze Judit illusztrációja (részlet)

    Aki olvasta Bodor Ádám Verhovina madarait, Eronim Mox könyvét kézbe véve felsóhajthat: most talán végre megtudja, mit rejt Mox rejtélyes szakácskönyve, mely titokzatos történeteivel egyúttal útmutatóként is szolgált az élet nehéz kérdéseinek megoldásához. Hogy született meg ennek a jubileumi kötetnek a gondolata?

    Vass Norbert: 

    Azóta foglalkoztat, hogy miféle mesék rejtőzhetnek abban a fakéregbe kötött könyvben, amely spenótzöld bársonyterítőn Anatol Korkodus éjjeliszekrényén pihen, amióta először olvastam a Verhovinát. Sejtettem, hogy másokat is érdekelhetnek a település ködös múltjáról szóló, talányos történetek. Persze az élet már csak olyan, hogy egy átlagos beszélgetésben kevésszer kerülnek szóba Damasskin Nikolsky surranó rókái, a selyem seregélyek vagy az örök alkonyatban derengő végnapok. Hogy szóba hozhassam őket mégis, arra a Szépirodalmi Figyelő 2015/3. lapszáma kínált alkalmat. Ebben tizenkét író történetbe csomagolt receptjét vagy receptből kibomló történetét adtuk közre – mivel a print mellett a SZIFONline szerkesztésében is részt veszek, és jó ideje igyekszünk az online felületre is kiterjeszteni a folyóirat tematikáit, azt vetettem fel az akkori SZIFON-főszerkesztő Korpa Tamásnak, hogy indítsunk egy rovatot, ami olyan történeteknek ad helyet, amelyek származhatnának akár a Bodor Ádám kötetéből ismert rejtélyes meséskönyvből. A válaszlevélből úgy tűnt, Tamásnak is ínyére való az ötlet, úgyhogy Vincze Ferenccel kiegészülve elkezdtük hizlalni a leendő séfek névsorát. Olyan szerzőkre gondoltunk, akikről gyanítottuk, hogy hozzánk hasonlóan inspirálja őket Bodor Ádám szűkszavú, csodás univerzuma. Szép lista gyűlt össze. A megkeresésünkre a legtöbben lelkesen válaszoltak, elkezdtek csordogálni a szövegek is – jobbnál jobbak. Ahogy közeledett Bodor Ádám nyolcvanötödik születésnapja, erősödött bennünk a szándék, hogy egy kötetet ajándékozunk neki. Olyat, amellyel kapcsolatban ő tett bennünket kíváncsivá. Olyat, amelyen az egyik szereplőjének a neve van szerzőként feltüntetve. Hogy megírjuk azt a könyvet, amelyet elveszettnek hittek a verhovinaiak. Kíváncsiak voltunk, mit szól ehhez az ünnepelt.

    Bodor Ádám a születésnapjára készült kötettel
    Bodor Ádám a születésnapjára készült kötettel

    Harmincöt kortárs írónk vállalkozott Eronim Mox elveszettnek hitt receptjeinek „összegyűjtésére”. Miként választottátok ki a kötet szerzőit?

    V. N.: 

    Olyan szerzőket szólítottunk meg, akikről valószínűsítettük, hogy érdekli őket a bodori világ. Pályakezdő fiatalok és elismert, sokkönyves írók egyaránt szívesen fogadták a kihívást – ami nem is volt annyira egyszerű, elvégre Bodor Ádám univerzuma olyan markáns, olyan karakteres, hogy szűk csapásokon, korhadt fahidakon keresztül lehet csak megközelíteni, máskülönben könnyen másolásba vagy paródiába csap az irányába igyekvő hommage-szöveg. Izgalmas volt követni, hogy egyesek szereplőket, motívumokat, kifejezéseket csentek Verhovina vidékéről vagy Pop Iván szerpentinjeiről, mások a Bodoréhoz hasonló kaptatókon, különös erdősávokban, közösség utáni közösségekben vettek ki a mondataiknak albérletet.

    Szinte egytől egyig elhallgatásokat írtak körül a szerzők, vagy természetesnek vettek furcsa, nehezen elképzelhető helyzeteket.

    Eronim Mox talányos szakácskönyve, de leginkább Bodor Ádám látomásos, horrorisztikus humorral átszőtt abszurd írói világa tág asszociációs keretet kínált az íróknak. Szerkesztőként milyen várakozással tekintettetek a beérkező írásokra? A megszületett művek beigazolták-e az elvárásaitokat?

    V. N.: 

    Elvárásaink nem voltak. Azt reméltük inkább, hogy jó kalandot kínálunk a felkért szerzőknek, és izgatottan vártuk, ki miként játsszák be az általad említett tág asszociációs teret. A kötetbe került szövegek mindegyike több szerintem szimpla főhajtásnál: a tiszteletadás gesztusa mögül minden esetben kibontakozik a szerző saját hangja is. Az én olvasatomban a fanfiction és az autonóm kézjegyek által körülrajzolt szürkezónát is belakják ezért a Receptek végnapokra történetei.

    Vass Norbert  Fotó: Végh László
    Vass Norbert
    Fotó: Végh László

    Bár a híres főszakácsok mind férfiak, a főzést általában az asszonyok kiváltságának tartják – a kötetbe mégis ötször annyi férfi írt receptet, mint nő. Csakugyan ilyen gasztrofenomének a férfi íróink?

    V. N.: 

    A főzés éppúgy nem a nők kiváltsága, mint amennyire az írás nem a férfiaké. Szóval szívesen olvastuk volna több női szerző receptjét, és sokakat meg is kerestünk az ötlettel. Szem előtt kellett viszont tartanunk, hogy a menünek össze kell állnia a szülinapig. Többen emiatt nem tudták vállalni a felkérést, pedig meggyőződésem, hogy Bodor Ádám világa a női alkotók számára is inspiratív. Ha a határidőre nem is készültek el, bízom benne, hogy a felkérés vagy akár a kötet nyomán a közeljövőben – vagy egy újabb évfordulóval kapcsolatban – további szellemes és szeretetteljes köszöntőkkel találkozhatunk. Nőktől és férfiaktól, tengerimalac-tulajdonosoktól és agártartóktól, olyanoktól, akik csillagánizzsal szórják meg a báránysikolylevest, akik gyapjas tintagombából készítenek legszívesebben paprikást, vagy akik nyehőcével csillapítják inkább az étvágyukat. Bárkitől, aki hozzánk hasonlóan rajong Bodor Ádámért.

    Vincze Judit illusztrációja
    Vincze Judit illusztrációja

    Receptek végnapokra különleges illusztrációkkal ellátott antológia, melynek majd minden oldalát kicsit nagyanyáink receptkönyveit idéző rajzok díszítik. Gondolom, többször is, nagyon alaposan elolvastál minden beérkező írást, Judit, mert a rajzaid organikusan egybeszövődnek az adott szövegek tartalmával. Hogy zajlott az alkotói folyamat?

    Vincze Judit: 

    A folyamat fejben kezdődött el. Valamikor még 2020 nyarán említette Vass Norbert és Vincze Ferenc az ötletet: szakácskönyv lesz, de mégsem. Akkor csak annyit tudtam, hogy meglepetéskötet készül Bodor Ádámnak, tele „pszeudoreceptekkel”. Olyan ez, mint egy nyitott ablak, amelyen keresztül folyamatosan beszállingóznak az ötletek, képek, és közben kutakodom a régi emlékek közt. Aztán az év végén megérkeztek a szövegek – akkor kezdődött el igazán a munka. Elképesztően izgalmas feladat volt, mert mindennek passzolni kellett: adott volt a szándék, adottak a remek írások, és ebből kellett kihozni a legjobbat. Ki kellett találni az egész könyvet, hogy a betűtípus, a szövegek, a címek elrendezése, a rajzok stílusa szerves része legyen az egésznek, és ne váljon el, ne legyen sem zavaró, sem hivalkodó. Legyen olyan, mint Eronim Mox szakácskönyve. A határidő nagyon szűkös volt, ezért első körben a tördelés készült el, ami már az egész stílusát meghatározta. Amíg a szerkesztők a szövegekkel dolgoztak, addig kaptam egy listát tőlük, hogy melyik novellához miket kellene vagy lehetne rajzolni, és persze amikor elkezdtem elolvasni a műveket, felülíródott a lista egy része, mert akkor kezdett igazán életre kelni a kötet: akkor már láttam, hogy bizonyos részek hogyan helyezkednek el az oldalakon, egy-egy novella milyen hosszú, és hogy miket, hogyan kellene megjeleníteni a szövegekből. Úgy három-négy hétig minden szabad délután és este a tervezéssel, olvasással, rajzolással telt. Bele kellett helyezkedni a hangulatba, ki kellett választani a lényegesebb elemeket, a visszatérő motívumokat vagy alapanyagokat, mint például a különféle gombákat, amelyek az egész kötetet behálózzák. Meg kellett határozni a stílust, a technikát, hogy mennyire lesznek részletgazdagok vagy aprólékosak a rajzok.

    Fontos szempont volt az egységesség: a szövegek hangulata, a kötet tipográfiája, hogy az ebbe illeszkedő rajzok mind együtt tudjanak működni.

    Ez egy baromi csendes folyamat. Ilyenkor megpróbálok mindent kizárni – megszűnik a külvilág, és csak a fantázia közege van. Lényegében bezárkózom abba a térbe/világba, amelyet a szerzők megfogalmaznak: ezt kell megjeleníteni, és ez vegyül össze velem. Tulajdonképpen együtt kell élni, lélegezni a szövegekkel.

    Vincze Judit Kép forrása: Vincze Judit archívuma
    Vincze Judit Kép forrása:
    Vincze Judit archívuma

    Rajzaiddal a szövegekhez kapcsolódó ételek, fűszerek, valamint az általuk megidézett ízek és illatok szinte megszólítják az olvasót, miközben vizuális humor is átszövi őket – gondolok itt az egymásba fonódó csirkelábakra. Honnan merítettél ihletet ezekhez az illusztrációkhoz?

    V. J.: 

    Elsősorban a szövegekből, hiszen rendkívül ízesen és viccesen fogalmaznak a szerzők, emellett pedig a gyerekkori emlékekből, nagyanyám és szüleim konyhájából. Ezek határozzák meg a vizuális megfogalmazást, például a kolbász alakját, vagy hogy a túrós puliszka miért épp olyan tálban van, amilyenben a rajzon – nálunk egyszerűen mindig ugyanabba a jénai tálba került, és ezzel egybe is olvadt a fejembe a kettő. Az egymásba fonódó csirkelábak nagyon sokáig a vasárnapi húsleves részei voltak, és én imádtam harcolni apámmal, hogy kié lesz a láb, hiszen az volt a legfurcsább és legizgalmasabb része a levesnek.

    Ikercipók című írásoddal te is a szerzők közt vagy, Norbert, egyik kedvenc mondatom is innen van. Hősöd, Krász Tibi „Negróval itta a reggeli kávét, azzal festette feketére a napjait”. Téged mi inspirált leginkább Bodor Ádám írói világából?

    V. N.: 

    Középiskolásként lenyűgözött Erlend Loe és Kjell Askildsen minimalizmusa. Bár másmilyen ez a két világ, van bennük azért közös – például a sallangmentes, rövid mondatok, amik passzoltak az angolszász punkdalokhoz is, amiket hallgattam akkoriban. Csakhogy távoliak is voltak egyszersmind ezek a szövegek, a bennük megfogalmazódó tehetetlenség, düh, irónia és humor a skandináv társadalmat festette le. Hiányzott belőlük a bizalmatlanságból, kiszolgáltatottságból és megtörtségből összefércelt közösségek tapasztalata, amelyben a túlteljesítő csinovnyik éppolyan rég megszokott, mint az önbizalomhiánya miatt vérszomjas hatalom, a magára hagyottság vagy a buheraesztétika. Aztán kezembe került a Sinistra körzet, és a fejezetek által körülrajzolt, napsütötte seholsem-Balkánon egyből otthon éreztem magam. Ez a próza nekem Szűcs Attila titokzatos, rozsdálló-fénylő és esőáztatta festészetével rokon. Csehov, Kafka, Iszaak Babel vagy éppen Örkény műveivel vannak közös határszakaszai. Váratlan, mint egy drum & bass-DJ a KISZ Kongresszuson. Úgyhogy ha nem is éppen „vadonatúj négykerék-meghajtású metálzöld Suzuki terepjárón”, ahogy Andrej Bodor, de bármikor szívesen térek vissza a Sinistra-körzetbe azóta is. Nyugtalanít, ha hosszabb időre távol kerülök ettől a morcos, nyugtalan világtól. Amiben élünk is amúgy.

    A kötet legtöbb írása bizarr fűszerekkel ízesített, ínycsiklandó ételrecept a szolid gyapjas gombától a disznófülön át egészen az üstben főzött asszonyig. Nekem Selyem Zsuzsa rumos madárteje nagyon bejött, de a nagy kedvencem Antal Balázs hátborzongató Pripjátyi KátyájaTudom, szerkesztőtől nem szép ilyet kérdezni, de neked mely receptek nőttek különösen a szívedhez?

    V. N.: 

    A felkérőlevelekben szándékosan biztosítottuk a szerzőknek a már szóba hozott tág játékteret, úgyhogy attól fogva, hogy a könyvvé szervezés ötlete felmerült, azon töprengtem, mi módon lesz majd a küldeményekből kötet. Nem könnyű úgy receptgyűjteményt írni ugyanis, ha az alapanyagok ismeretlenek. Esetünkben az utolsó pillanatban is érkeztek hozzávalók, úgyhogy az utolsó pillanatig volt bennem némi félsz, hogy összeérnek-e az ízek, hogy passzolnak-e az árnyalatok. Végül a történetek közül szerintem mindahány megtalálta a helyét a receptkönyvek dramaturgiájára is ráköszönő – a fejezetek címei: fonalasok és fásszárúak; kondérosok és levek; négylábúak és párosoktollasok és nyalánkságok ‒ struktúrában. Szóval az nekem a legnagyobb öröm, hogy bárhol csapom fel a könyvet, érdekes írásokra akadok, de kötetként, lineárisan haladva is működik az anyag. Az étlap jóízűen végigolvasható, végigehető.

    Vincze Judit illusztrációja
    Vincze Judit illusztrációja

    Neked voltak kedvenceid, Judit?

    V. J.: 

    Kimondottan kedvenc nem volt, de a sült tengerimalac nagyon megmaradt, azóta is mozgatja a fantáziámat. Emlékszem, mennyire tetszett a fűszerezése: korianderes tökmagolaj, kakukkfű és aszalt vadkörte – elképesztő ízkavalkád lehet.

    Szerzője és címe alapján első ránézésre a Receptek végnapokra egzotikus szakácskönyvnek is tűnhet, ami történeteivel pazar gasztronómiai utazásra invitál. De nyújthat-e élményt a kötet azok számára is, akik nem olvasták a Verhovina madarait, és nem ismerik Jablonska Poljana idilli természetbe ágyazott, ám nyomasztóan komor zárványvilágának szereplőit és történéseit? Egyáltalán, kinek ajánlanád Mox receptkönyvét?

    V. N.: 

    Nem beszélhetek minden szerző helyett, de nem állítok talán meredeket, ha azt mondom, mi Bodor Ádámnak írtuk ezeket a szövegeket.

    Azt figyeltem meg, hogy a kötetbe került versek, esszék, mesék és novellák egyszerre beszélik a szerzőjük és az ünnepelt nyelvét.

    Így aztán a legjobban sikerültek olyasféle élményt kínálnak, mint valami elképzelt mozi, ahol külön hangsávon, de élesen hallani az alámondásos filmek eredeti és lefordított párbeszédeit. Hogy kinek ajánlható tehát a könyv? Bodor Ádám figyelmébe mindenekelőtt, aztán azoknak, akik hozzánk hasonlóan bolondulnak az írásaiért, akik szívesen kirándulnak ködös hágók között, előszeretettel csodálkoznak rá különös zárványokra, és szerették az alámondásos filmeket. Így, együtt ez már nem csekély, ugye?

    Vincze Judit illusztrációja

    Bodor Ádám hogyan fogadta a könyvet? Tudott róla, hogy készül a kötet? Vagy igazi meglepetés volt számára?

    V. N.: 

    Minden szerzőt arra kértünk, hogy tartsa titokban a tervet, ha lehet. Pár nappal 2021. február 22-e előtt Vincze Feri írt egy e-mailt Bodor Ádámnak, hogy szeretnénk felköszönteni. Válaszolt, hogy vár minket a Batthyány örökmécsesnél. Volt már gyertyánk is. Vittük a könyveket és egy üveg bort, aminek a közeli virágosnál vásároltunk papírtasakot. Maszk volt rajtunk, szél fújt, sütött a nap. És megjelent a születésnapos. Próbáltunk mondani neki pár épkézláb mondatot, de ki tudja, hogy sikerült. Fölköszöntöttük a könyvekkel, amiket a hátizsákjába pakolt. A bort nem tette el. Fogta a papírszatyor fülét, félszegen. Azt mondta, „hát, köszönöm”. Nehéz lenne megmondani, ki volt inkább zavarban hármunk közül. Elbúcsúztunk, és az élet ment tovább. De az a pár perc engem erősen egy Bodor-novellára emlékeztetett.

    Mik a terveitek a jövőre nézve?

    V. N.: 

    Novemberben lesz Pilinszky János századik születésnapja. Ne áruld el neki, de készülünk valamivel!

    bb


  • További cikkek