Virtuális neonfény, cseresznyevirág-szirmok – Kritika a Kate című filmről

A film története szerint Kate (Mary Elizabeth Winstead) egy bérgyilkosnő, aki sajátos módon éppen Japánban űzi a szakmát egy Varrick (Woody Harrelson) nevű „üzletember” felügyelete alatt. A férfiről később kiderül, hogy nemcsak főnöke és mestere, de pótapja is volt a profi gyilkossá cseperedett lánynak. Ennek a fantasztikus karriernek vetne véget Kate, miután a munkájában utoléri őt a kiégés. A végiggondolatlan elemek sokaságának csak apró morzsája az, hogy fel sem merül a főhősben: Varrick nem feltétlen fogja majd támogatni ebbéli döntésében. Akciófilmnézői lelkületünk ugyan lázadozhat a logika hiányát firtató kritikák ellen, de itt sajnos nincs mivel védeni az előttünk szétfoszló dramaturgiai szövetet.

Az első és leginkább szembetűnő probléma a helyszínválasztással kapcsolatos. Azon túl, hogy Japán az egyik legegzotikusabb földrajzi és kulturális közeg a nyugati fantázia számára, semmi nem indokolja, hogy itt játszódjon a sztori. Időről időre előkerülnek olyan filmes próbálkozások, amelyek megpróbálják maguk alá gyűrni vagy éppen kisajátítani a japán kultúra karaktereit, sajátosságait, legtöbbször katasztrofális eredménnyel (például a szintén a Netflix kínálatában elérhető The Outsider vagy korábban Keanu Reeves 47 Ronin ja esetében…) A Kate-tel is hasonló a helyzet:

Japán csak különleges díszletként szolgál, a kulturális sajátosságok felvillantása még az útikönyvek általánosításaiig sem jut el.

A főhős időnként ugyan japánul szólal meg, de egyszer csak az általa először túszul ejtett – majd később már megmentett – japán lány (Ani) rivall rá az egyik jakuzára, hogy angolul beszéljen a bérgyilkosnővel.

A jakuzavilág széthullásának okaként a Japánba beszüremkedő nyugati kapzsiságot nevezi meg a film, de ezzel valójában nem mond semmit. A japán maffia karakterei pedig szinte már közelítik azt a bemutatásmódot, aminek az amerikai filmben blackface vagy yellowface néven elég komoly „hagyománya” van. Ha szeretnénk valamit egyáltalán megsejteni a jakuza jelenkori létezésének ambivalenciájáról, akkor a Kate helyett inkább Takeshi Kitano legutóbbi filmjeit érdemes tanulmányozni: az Outrage-trilógiát vagy a a Ryuzo and the seven henchment. De már Kuroszawa Akira Részeg angyala is pontosabb képet mutatott erről a közegről 1948-ban, mint Cedric Nicolas-Troyan rendező 2021-ben.

Ha elfeledkezünk arról, hogy festett díszleteknél többet keressünk az egzotikus környezetben, akkor sem járunk jobban, hiszen annál több energiánk marad a történettel és a karakterekkel kapcsolatos hibák megfigyelésére. Kényszeredetten és sótlanul sikerült ábrázolni például a Kate és Varrick közötti együttműködés egyetlen szabályát: nem ölnek gyereket. Ezt gyakorlatilag felesleges kihangsúlyozni a sztoriban, hiszen amellett, hogy nem sokat ad hozzá a két karakter közötti viszonyhoz, a filmben egyetlen egyszer jelenik csak meg egy tinilány, aki még csak nem is célpont. Ráadásul a főszereplő küldetése is tele van megmagyarázhatatlan elemekkel. Miután megmérgezik, és kiderül, hogy nincs egy napja sem hátra, nekiindul, hogy bosszút(?) álljon, legalábbis eljusson a jakuzacsalád titokzatos vezetőjéhez. Ezt a központinak szánt történetszálat mindössze az a cselekményelem támogatja, hogy korábban megemlítik: Varrick sokéves munkával jutott el odáig (persze Kate rendszeres és hathatós közreműködésével), hogy az említett jakuzacsalád fontos vezetőit egyenként kiiktassa – már csak a család feje rejtőzködik. Hogy az egyébként is értelmetlennek tűnő ámokfutást még inkább feleslegessé tegye a sztori, a végéhez közeledve előkerülő „nagy csavar” nem más, mint hogy senki sem az, akinek gondoltuk, vagy inkább, akinek Kate gondolta.

Kate dörzsöltsége vagy profizmusa kapcsán rögtön a film első harmadában kétségeink lehetnek.

Talán a karrierje feladásának reményéből fakadóan bevállal egy egyéjszakás kalandot – biztos, ami biztos, azért a partnere lakcímkártyáját megnézi titokban –, amelynek eredményeként nem is lesz szüksége komolyabb jövőtervezésre a továbbiakban. De az emberismerete a többi karakterrel szemben sem bizonyul helytállónak: tulajdonképpen mindenkiről az ellenkezőjét tudjuk meg, mint amitnek Kate feltételezi róluk éjszakai rohanása alatt.

Miután minden elrendeződött az erőltetett fordulatokkal tarkított, végső leszámolás során, már semmi sem marasztalja főhősünket. Kate egy felhőkarcoló tetején egy neonreklám Maneki-neko integetésére léphet át ebből a világból egy másikba, amiről ezidáig persze egy szó sem esett. Talán az egyetlen képsor, ami többet jelenthet annál, amit látunk, az, amikor virtuális neonfény cseresznyevirág-szirmok hullanak a felhőkarcoló méretű kivetítőn. Ez a momentum tökéletesen leképezi, milyen film a Kate: színes és nagyon mesterkélt.

A film adatlapja a MAFAB-on