A mesélő története – A friss Kortársból Lippai Edit tanulmányát ajánljuk

A modern kultúra szinte mániákus bőkezűséggel osztogatja a történetekhez kapcsolódó funkcionális címeket. A textualitás és a reprezentáció intézményesült tereiben pontosan körülhatárolt helye van az írónak, akinek neve szavatolja a könyv hitelességét; a rendezőnek, aki strukturális látomássá szervezi a cselekményt; vagy a dramaturgnak, aki a narratíva belső tektonikáját igazítja a befogadói elvárásokhoz. Korunk kulturális nyelve patikamérlegen méri ki a narratív ágensek megnevezéseit, legyen szó a klasszikus kánon alkotóiról vagy a figyelemgazdaság legújabb tartalomgyártóiról. Intézményeket, egyetemi tanszékeket, szakmai díjakat és globális piacokat rendeltünk azok mellé, akik történeteket hoznak létre vagy formálnak anyaggá. A narratíva ma már nem pusztán esztétikai minőség, hanem tőkésíthető erőforrás, amelynek birtokosai jól látható koordináták mentén foglalják el társadalmi pozícióikat.

Van azonban egy alak, aki mintha rendre kicsúszna ezekből a kategóriákból – talán éppen azért, mert túlságosan is ismerős. Jelenléte annyira természetesnek tűnik, hogy nehezen vesszük észre önálló entitásként. Nem szerző, mert gyakran nem ő találja ki a történetet.

Nem előadó, mert nem feltétlenül közönség előtt áll. Nem tanár, noha tanít. Nem művész, noha alkot. Nem csoportvezető, noha közösséget koordinál. Nem színész, noha szerepeket mozgat.

A modern kultúra meglepő következetességgel talált nevet szinte minden narratív funkcióra, kivéve a mesélőre. Ez a hiány annál feltűnőbb, minél inkább történetek között élünk. Korunk egyik legkedveltebb kifejezése a narratíva: politikusok narratívákról beszélnek, vállalatok narratívákat építenek, marketingesek narratív stratégiákat terveznek, a pszichológusok pedig narratív identitásról írnak. A történet így nem a kultúra peremén, hanem annak fókuszában helyezkedik el. Mégis, miközben egyre többet beszélünk a történetekről, egyre ritkábban esik szó azokról, akik jelen időben, emberek között, közvetlenül hozzák létre és tartják fenn azokat.

A helyzet furcsasága akkor válik igazán láthatóvá, amikor a munka kérdéséhez érkezünk. Természetesnek tartjuk, hogy az írót honorárium illeti meg a szövegéért, az előadó fellépti díjat kapjon, a tréner óradíjért dolgozzon, vagy hogy a rendező munkájának magasan jegyzett piaci értéke legyen. Ritkán merül fel bennünk, hogy e tevékenységek puszta jelenlétből állnának: tudásnak, gyakorlatnak, felkészülésnek és szakmai kompetenciának tekintjük őket. Egészen másképpen reagálunk azonban, amikor valaki a mesélésre mint önálló kompetenciára hivatkozik. Mintha a történet elmondása nem energiaigényes, tanult tevékenység, csupán egy kötetlen társas helyzet volna. Mintha a történet magától születne meg, a mesélő pedig legfeljebb csak asszisztálna hozzá.

Pedig a kérdés éppen itt kezdődik: miért természetes, hogy fizetünk egy előadónak, írónak vagy trénernek, miközben a mesélő munkáját hajlamosak vagyunk puszta jelenlétnek tekinteni?

Miért fogadjuk el magától értetődően, hogy léteznek a történet létrehozásának szakemberei, miközben zavarba jövünk attól a gondolattól, hogy a történet egyben tartásának is lehetnek szakemberei?

A válasz aligha kereshető pusztán a jelenkorban; valószínűbbnek tűnik, hogy egy hosszú kulturális folyamat eredményével szembesülünk, amelynek során a mesélő alakja fokozatosan háttérbe húzódott, majd szinte észrevétlenül eltűnt a saját alkotótevékenységéből.

[…] A mese és a mesélő kapcsolata azonban nem kövült változatlanná. Az a világ, amelyben a történet kizárólag addig létezett, amíg valaki elmondta, hosszú évszázadokon keresztül fokozatosan átalakult. Az írás, majd a könyvkultúra elterjedése amellett, hogy egy új technológiát adott az emberiség kezébe, egy mély változást is előidézett: radikálisan átalakította a történet létezési formáját. A narratíva lassan elszakadt attól a szubjektumtól, aki megszólaltatta: a történet többé nem kizárólag eseményként létezett – tárggyá vált. Megőrizhetővé, birtokolhatóvá, gyűjthetővé és archiválhatóvá lett: így a közösségnek immár nem kellett minden alkalommal újra életre keltenie azt, amit egyszer már rögzített. A könyv mint kulturális fordulat alapjaiban változtatta meg az emberi tudás megőrzését, az emlékezetet tárgyiasítva biztosította a tapasztalatok fennmaradását. Jan Assmann (1999 [1992]) elmélete alapján

a kommunikációs emlékezet helyét a kulturális emlékezet intézményes rendszere vette át, a múlt őrzését a könyvtárak és a kánonok biztosítják.

[…] A mesélő láthatatlansága a könyvkultúra korában éppen ezért már egészen más természetű, mint a korábbi időszakokban. A szóbeliség világában a mesélő azért maradt észrevétlen, mert jelenléte magától értetődően nélkülözhetetlen volt. A modern kultúrában viszont azért válik láthatatlanná, mert a kollektív figyelem radikálisan más szereplőkre irányul. A szerző autoritása, a lezárt mű státusza és az eredet kérdése fokozatosan elfoglalja azt a kulturális teret, amelyet korábban a történet fenntartásának és továbbadásának mindennapi munkája töltött be. A történetek természetesen továbbra is az emberi kapcsolatok hálójában élnek, ám azok, akik ezt az éltető munkát végzik, egyre ritkábban kerülnek a szellemi élet – és az ezzel járó megbecsültség! – reflektorfényébe. A modern kor egyik legizgalmasabb kulturális paradoxona talán éppen ebben rejlik: soha korábban nem szenteltünk akkora figyelmet a történeteknek, mint napjainkban. Soha ennyi narratívát nem őriztünk meg, nem archiváltunk, és nem tettünk egyetemes módon hozzáférhetővé, ám ritkán tesszük fel azt a kérdést, amely a szóbeliség világában még magától értetődő lett volna: ki tartja életben ezeket? Ki teremti újjá?

Jelenleg a történetek eredetét szinte megszállottan kutatjuk, a fennmaradásukhoz szükséges emberi feltételek – igen, a mesélők – azonban többnyire láthatatlanok maradnak.

Ha ezen a ponton megállnánk, könnyen arra a következtetésre juthatnánk, hogy a modernitás története a mesélők szempontjából a lassú, de biztos eltűnés korszaka. A könyvkultúra, a szerzői jog, az intézményesült művészet és a tömegkommunikáció mintha fokozatosan kiszorították volna a mesélőt a kultúra centrumából, mígnem alig maradt valami abból a szerepkörből, amely a szóbeli közösségek világában még magától értetődőnek számított. Ez a kép azonban csalóka. A modern világ valójában nem számolta fel a mesélő funkcióját, ellenkezőleg: soha korábban nem épült ennyi intézmény azon tudás gondozására, amelynek lényege az emberi figyelem megragadása, a közös jelentések létrehozása és a történeteken keresztüli világértelmezés. A különbség csupán annyi, hogy ezt a tudást ma már nem mesélésnek nevezzük.

A modern társadalom működésének meglepően jelentős része épül narratív kompetenciákra.

A tanár nem csupán puszta információt közvetít, hanem olyan értelmezési kereteket hoz létre, amelyek segítségével a diákok valódi jelentést adhatnak a megszerzett tudásnak. A lelkész sem pusztán hittételeket ismertet, hanem történeteket rendez egymás mellé, hogy azok erkölcsi és egzisztenciális tájékozódási pontokká váljanak. A színház vagy akár a táncművészet világa ugyancsak ezt a logikát követi. A dramaturg a történetek szerkezetét formálja meg, a rendező azok ritmusát és jelentésrétegeit szervezi egységbe, a színész és a táncos pedig estéről estére újra testet ad olyan narratíváknak, amelyek a drámaszöveg lapjain önmagukban még csupán holt jelek. A színház különös módon egyszerre őrzi a könyvkultúra és a szóbeliség örökségét: a történet itt már rögzített műként létezik, ugyanakkor minden egyes előadásban újra eleven eseménnyé válik. Nem véletlen, hogy a modern társadalom magától értetődőnek tekinti a dramaturg, a rendező vagy a színész szakmai státuszát. A mesélés munkája ebben a közegben láthatóvá, nevesítetté és intézményesen elismertté válik.

[…] Az előző évszázadok kulturális folyamatait szemlélve könnyen azt hihetnénk, hogy a mesélő alakja végleg feloldódott a modern intézmények rendszerében. Mintha a történet fenntartásának egykori tudása szakmák, tudományágak és kulturális szerepkörök hálózatára oszlott volna szét, s emiatt többé nem volna lehetséges olyan helyzetet találni, amelyben a mesélő autonóm alakja ismét felismerhetővé válik. Éppen ezért különösen figyelemre méltó, hogy a 20. század második felében egy látszólag marginális kulturális gyakorlat olyan archetípust őrzött meg, amelyet a modernitás látszólag már maga mögött hagyott. Az asztali szerepjáték első pillantásra szubkulturális időtöltésnek vagy periferikus játéktípusnak tűnhet, ám elméleti horizontja a 20. századi színházi performatív fordulat és a posztmodern összművészeti törekvések radikális folytatásaként is értelmezhető. Közelebbről vizsgálva azonban számunkra most sokkal lényegesebb jelentőséggel bír, hogy az asztali szerepjáték egy olyan kulturális tér, amelyben a mesélő funkciója újra önálló alakot ölthetett.

Lippai Andrea tanulmánya teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat friss számában a 37. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában és a Ludwig Múzeum shopjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.